Bejelentkezés: Regisztráció Elfelejtett jelszó
Címkék: templomépítészet, liturgia, Németország, communio-tér, Bose


Nem otthonos nappali
Hartmann Gergely 2017. június 25.      
Modern és kortárs templomépítészet egy teológus szemével. Interjú Albert Gerhards-szal.

Dr. Albert Gerhards, a Bonni Egyetem teológus professzora már közel negyven éve foglalkozik templomépítészettel. Számtalan publikáció kötődik a nevéhez, több tucat templom tervezésében és felújításában vett részt tanácsadóként. Véleménye szerint az a jó templomépület, amely kihívásokat támaszt.

Professzor Úr, egy különleges helyen, Bose monostorában vagyunk. Ön is tagja a bizottságnak, amely már 15. alkalommal készíti elő az évente megrendezett Nemzetközi Liturgikus Konferenciát. Hogyan kezdődött a közös munka?

A kilencvenes évek elején, amikor felvetődött a rendezvény ötlete, megkerestek a szerzetesek, hogy dolgozzunk együtt, de ekkor még nem tudtam vállalni a feladatot. 2003-ban előadóként érkeztem ide újra, ekkor vált szorosabbá a kapcsolat. Nekem elsősorban a német nyelvterületre van rálátásom, innen ajánlok előadókat, de természetesen a teljes három nap programjának kidolgozásában részt veszek.

Az Ön számára mi volt a legfontosabb a konferenciasorozat elmúlt tizenöt évében?

Sok mindent említhetnék, de leginkább a különböző területekről érkező szakemberek találkozását emelném ki. Építészek, művészek és teológusok tudnak egymással eszmét cserélni, úgy, hogy eltérő szemléletek is egymás mellé kerülnek. Számomra ezek a párbeszédek, amelyekből nem egyszer izgalmas viták alakulnak, a legérdekesebbek.

Az idei konferencia témája a participáció, a résztvevő építészeti tervezés. Több pozitív példát láthattunk az előadásokon, de az is kiderült, hogy egy-egy ilyen projekt rendkívül sok munkát és nagy nyitottságot igényel. Mit gondol ennek lehetőségeiről a mai templomépítészetben?

Biztosan nem válik általánosan bevett gyakorlattá, de az aktív részvételen alapuló tevékenységeket az egyházon belül alapvetőnek tartom. A II. vatikáni zsinat egyházképe éppen erre, az aktív részvételre épít. A Német Püspöki Konferenciának volt egy sajnos már megszűnt munkacsoportja, amely művészettel és építészettel foglalkozott [ennek vezetője dr. Gerhards volt – HG.]. Ott is azt vallottuk, hogy egy új építés vagy felújítás csak egy tágan értelmezett participatív módon képzelhető el. Sok esetben valóban be lehet vonni egy adott közösséget az alkotási folyamatba, de az is előfordul, hogy ez nem lehetséges. Ekkor is elengedhetetlen, hogy erős megbízói program készüljön, de itt a közös munka az épület elkészülte után kezdődik. Az új templom lehet az, amely új identitáshoz segíti a gyülekezetet. Ez szintén egy nagyon fontos szempont. Néhány éve az egyik itteni konferencia arról szólt, vajon mennyire tartható az a század elején megfogalmazott szemlélet, hogy a „liturgia az építtető”. Arra jutottunk, hogy továbbra is alapvető, hogy az istentiszteleti funkciónak megfeleljen a tér, de nem ez az első és utolsó szempont. A templomtér építészeti minősége és a benne lévő műtárgyak is nagyban meghatározzák a közösség identitását. Én személyesen nagyon sokra tartom az olyan karakteres tereket, amelyek kihívás elé állítják a híveket. Ennek iskolapéldája Rudolf Schwarz aacheni temploma. Volt egy pillanat a hatvanas években, amikor ennek hófehér falát nem bírták elviselni a hívek, és egy hatalmas feszületet tettek oda. Ez aztán szerencsére hamar lekerült, de az eset jól mutatja, hogy az igazán erős terek folyamatosan kihívást támasztanak. Vallom azonban, hogyha ezeknek elébe állunk, sokat nyerhetünk.

2003-ban publikálta szerzőtársakkal a Communio-terek (Communio-Räume) című könyvét. Ebben egy tértípust írtak le, amelyben az ellipszis alakú liturgikus tér két fókuszpontjában az oltár és az ambó van, ezeket veszik körbe a hívek. A könyvben több, már elkészült példát bemutattak. Másfél évtized távlatából hogy látja, hogyan működnek ezek?

Két példát említenék, amelyeket a mai napig jól ismerek, és amelyekről jó tapasztalataim vannak. Az első a Szent Kristóf-templom Syltben. Az építészeti terveket Dieter Georg Baumewerd készítette, én pedig tanácsadóként vettem részt a munkában. Egyik nyáron három hetet töltöttem itt pihenéssel, és láttam, hogy a templom minden vasárnap megtelt turistákkal. Ott ülve úgy éreztem, hogy a tér úgy működik, ahogyan gondoltuk: a szentmise idejére valóban egy közösséggé tudta kovácsolni ezeket az egymás előtt idegen embereket.
A másik példám a bonni Szent Ferenc-templom, egy Karl Band által tervezett hatvanas évekbeli épület. A plébános megkeresett, hogy adjak tanácsot a felújításban. A munkára szintén Dieter Georg Baumewerdet kértük fel. Ahogy a konferencia egyik előadásában is szó volt róla, ez lett Bonn ifjúsági temploma, és remekül működik. Már két húsvéti alkalommal vezettem itt nagycsütörtöki szertartást. A templom tele volt. A liturgia része a lábmosás szertartása, amikor a pap megmossa tizenkét embernek a lábát, ahogyan annak idején Jézus a tizenkét apostollal tette. A kiválasztott hívek egy belső körben ültek az oltár körül, a gyülekezet pedig közrefogta őket. Csodálatosan erős élmény volt.

A communio-tér a liturgia szelleméből kinőtt elrendezés [a tértípus eredetének, 20. századi történetének és jelenkori továbbélésének részletes kifejtése (angol és magyar nyelven) itt olvasható a szerk.]. Az alapötlet nem új, elég például a középkori templomok kórustereire gondolnunk, de úgy tűnik ma is van aktualitása. Nemzetközileg is terjed, Franciaországból, Olaszországból is több példát tudnék sorolni. Azt azonban mindig hangsúlyoztuk, hogy ezt nem gondoljuk az egyedül üdvözítő megoldásnak. Az is tény, hogy nem mindenki tudja megszeretni, és nem jó, ha egy közösségnek ilyen az egyetlen tere. Bonnban az a szerencsés helyzet, hogy a gyülekezet anyatemploma, egy gyönyörű neogótikus templom, néhány száz méterre található. Aki nem tudta elfogadni a Szent Ferenc-templom új kialakítását, az át tudott menni oda.
Johannes Krämerrel, a mainzi püspökség főépítészével tovább is fejlesztettük az communio-teret. Ő vetette fel, hogy tegyük irányítottá az elrendezést, nyissuk ki a két csúcspontján. Ezt a Rudolf Schwarz által tervezett andernachi Nagy Szent Albert-templom felújításánál ki is próbáltuk. Itt az oltárt állítottuk az ellipszis bejárathoz közeli pontjára, és mögé is elhelyeztünk padokat. Ide ülhetnek azok, akik nem szeretnek az események középpontjában lenni. A hívek gyűrűje az ellipszis másik végén felnyílik. A közösség így nem zárul magába, éppúgy, ahogyan a Rudolf Schwarz által javasolt „nyitott gyűrű” elrendezésben. Úgy gondolom, nagyon jól működik ez a tér is.

Magyarországon az építészek sokszor úgy érzik, hogy a templomok tervezésénél magukra vannak hagyva, nem kapnak az egyháztól használható megbízói programot. Németországban mi a helyzet, jó megbízó a katolikus egyház?

1996-tól kezdve a püspöki kar Liturgikus Intézetében építészeti és művészeti témájú füzeteket adunk ki. Ezek állásfoglalások, iránymutatások az épületeket érintő éppen legaktuálisabb kérdésekről. De ezek is csak akkor működnek, ha az emberek olvassák és használják őket, ami már elve feltételez egy bizonyos szintű érdeklődést. Nálunk is alapvető probléma, hogy a plébánosok túlterheltek. Egy projekt előkészítése egy sokrésztvevős, idő- és munkaigényes feladat. Ritkán jut rá energia, pedig elengedhetetlen lenne, mielőtt a konkrét tervezés elkezdődne. A legnagyobb gond véleményem szerint mégis a reflexióra való készség és képesség hiánya. Ez nemcsak a építészetet, hanem a liturgiát is érinti. Sokszor gondoljuk, hogy az istentisztelet ünneplése rutinfeladat, pedig dehogy. Sokkal inkább egy életen át tartó tanulás. Én magam is, aki már negyven éve gyakorló pap vagyok, rászorulok saját magam megfigyelésére és mások kritikájára. Tanulom, hogy hogyan tudnám még igazabban, még jobban csinálni. Az istentisztelet minősége az építészek számára is fontos kiindulási pont. Érzik, ha az erős és szép, és azt is, ha üres és semmilyen. Ez pedig visszahat a tervezés folyamatára.

A legjelentősebb német modern templomok létrejötte mögött egy-egy kiemelkedő személyiségű plébános állt. Nekik volt víziójuk. Más korszak volt, a participáció úgy, ahogyan ma beszélünk róla, nem volt jelen. Megfigyelték, milyen a gyülekezetük, és igyekeztek a számukra legmegfelelőbb templomot létrehozni. A probléma, hogy ezt az utánuk következő plébános már nem értette. Nyomon követhető az épületek folyamatos leromlása és a jó terek iránti érzékenység sajnos ma sem jellemző. Ez talán a szakképzés kérdése is, ami nagyobb hangsúlyt kaphatna a teológiai egyetemeken. Egyelőre nem látom a megoldást. Baj van, és egy ideig még biztosan lesz is.

Észak-Rajna-Vesztfáliában, ahol ön él, rendkívül sok templom épült 1945 után. Ezeket egy honlap is feldolgozza, a Straße der Moderne. Mennyire elfogadottak ezek és egyáltalán szükség van-e mindre?

A régió templomainak túlnyomó többsége valóban a 20. század második felében épült. A nagymértékű háborús pusztítást pótolni kellett, és a mintegy nyolcmillió Kelet-Németországból érkező menekültnek is szüksége volt templomokra. Akkoriban nagyon sok pénzünk volt, talán túl sok is, ezért túl sokat építettünk. Ma ez az örökség nagy problémát jelent, amelyet minden püspökség máshogy kezel. Az Esseni Egyházmegye 2005-ben közel száz ilyen templom bontását határozta el arra hivatkozva, hogy nincsen rájuk igény. A bezárások egyébként nemcsak a 20. századi templomokat érintik. Aachenben nemrég egy gyönyörű neogótikus épületet adtak el, Paderbornban pedig egy 2003-ban elkészült templomot zártak be éppen. Ez utóbbinál építési hibára hivatkoztak, de ennek javítása a Paderborni Egyházmegyének, amely még a kölninél is gazdagabb, nem lett volna probléma. A tiltakozások, amelyhez a helyi evangélikus közösség is csatlakozott, nem értek semmit. Ez éppen azelőtt történt, mielőtt felvettük volna az épületet a Straße der Moderne-re. A honlap egyébként a Német Liturgikus Intézet kezdeményezése, része azoknak a törekvéseknek, amelyekkel próbálunk a bezárások ellen tenni.

A nagy baj az, hogy az egyházmegyéknek nincsen igazán stratégiájuk. Aachenben nagyon mechanikus módon fogalmazták meg a célt: a meglévő „összes beépített térfogat” 30–35%-át be kell zárni. Egy plébánia mondhatja például, hogy bezárja az egyik templomát, pl. az ifjúsági templomot vagy közösségi helyiségét, hogy a szükséges számokat teljesítse. Viszont éppen ezek a gyülekezeti élet szempontjából a legfontosabb terek! Végig kellene gondolni, hogy hogyan lehet a sokszor valóban elszórt plébániai ingatlanokat cserékkel, átcsoportosítással esetleg eladásokkal és a megmaradtak fejlesztésével racionalizálni. Mindezt úgy, hogy a funkciók megmaradjanak és finanszírozhatóak legyenek. A fenntarthatóság valóban fontos, de ezt százalékok mechanikus számonkérésével nem lehet elérni.
Tagja vagyok egy kis interdiszciplináris kutatócsoportnak, amelyben módszertanokat dolgozunk ki a probléma kezelésére. Célunk, hogy egy beavatkozási lépéssort alakítsunk ki, amelynek nem az elején, hanem a legvégén van a bezárás. Szeretnénk egy tanácsadó központot létrehozni, ahová fordulni lehet az ilyen esetekkel. Jó lenne, ha egyre többen látnák, hogy egy most drágábbnak vagy időigényesebbnek tűnő megoldás hosszú távon kifizetődik.

Az épp megjelenő új kötetünk is erről a témáról szól, amelynek címe Változás és Értékbecslés (Wandel und Wertschätzung). Ez a két hívószó nagyon beszédes, hiszen a feladat alapvetően az, hogy a valóban szükséges változásokat az értékek figyelembevételével vigyük végbe. A templomok bezárása nem egy kényelmetlen kötelesség, amelyen a legjobb gyorsan túlesni. Rá kell szánni az időt, és találni fogok új utakat. Erre vannak jó példák, ezeket bemutatjuk, elemezzük. A folyamat azonban sajnos gyorsul, sok esetben késő már segíteni. Csak az Esseni Egyházmegyében további százötven templomot fenyeget bezárás. A délnémet régiókban még visszafogottabbak, de ott is csak idő kérdése, hogy rosszabbra forduljon a helyzet.

A legtöbb ilyen templom kb. fél évszázada épült. Gondolom nem csak funkcionális átgondolásra, hanem szerkezeti felújításra is szorulnak, ami szintén pénzbe kerül.

Ez nincs így, ezek a házak megfelelő állapotban vannak. Ahogyan korábban is említettem, mindig sok pénzünk volt, és ezeket a templomokat nagyon jól megépítettük. Ez persze egyedi eset lehet, más régiókra, országokra ilyen szempontból nincs rálátásom. A Kölni Egyházmegye hosszú távon ma is fenn tudná tartani mindegyik templomát, ha csak az épületek állapotát nézzük.

Akkor mi az oka a bezárásoknak?

Egyrészt van egy még hosszabb távú előregondolkodás, hogy mi lesz majd harminc év múlva. Még több templom fog üresen állni, és akkor már biztos több pénzt kell a felújításra is költeni. Másrészt a templomokat csak az istentiszteleti használat alapján értékelik. Azt nézik, hogy ennyivel meg ennyivel kevesebb papunk van, akkor ők ennyivel meg ennyivel kevesebb templomot tudnak ellátni. Egy plébánosra háromnál több templom nem juthat. Az nem merül fel, hogy mást is lehet velük kezdeni. Hogy az istentiszteletnek és a közös imádságnak más formái is vannak a vasárnapi szentmisén kívül. A használatot ki lehetne bővíteni, olyan funkciókkal, amelyek a templomi jelleggel együtt tudnak élni. Ehelyett csak az ostoba számolás van, hogy ennyi pap van, tehát ennyi templom maradhat, a többi mehet a süllyesztőbe.
Ez persze teológiai kérdés is. Sokan a püspökök közül is úgy gondolják, hogy a templomok egyedüli használati értékét a szentmise adja. Ezt a véleményt én nem osztom, szerintem nem sok köze van a II. vatikáni zsinat szándékaihoz. Azzal teljesen egyetértek, hogy az eucharisztia maradjon a középpont, de azzal nem, hogy ez az egyetlen történés, amely megalapozhatja egy templom létét.

A mostani konferencián is többször elhangzott, hogy mennyire meghatározza az egyház önmagáról alkotott képe a templomok építészeti és művészeti kialakítását. Ön szerint milyen ma ez az egyházkép és ennek milyen templom felel meg?

Egy 1998-as iránymutató füzetünkben leírtuk a II. vatikáni zsinat alapján, hogy többféle egyházkép létezik. Ebből következően az egyes közöségeknek is eltérő önértelmezésük van, amelyeknek eltérő templomtípusok felelnek meg. A történelem során is így volt. Más volt egy szerzetesi templom vagy egy plébániai templom. Ma még erősebb a differenciálódás, nem beszélhetünk egyféle ideál-templomról.

Én magam inkább az Isten népére, a közösségre fókuszáló teológiával tudok azonosulni. Azt gondolom ez a szemlélet az, amely ma továbbsegít minket a nehézségeken. Véletlenül sem szeretném ezt az eucharisztiára fókuszáló teológiával szembeállítani, hiszen mindkettőre szükség van. Ha azonban ez utóbbira helyezzük a hangsúlyt, az egy vagy-vagy szituációt teremt. Jársz-e misére, áldozol-e a misén vagy nem. Tagja vagy-e az eucharisztikus közösségnek vagy nem. Ha nem, akkor olyan mintha halott lennél. Ezen a szemléleten túl kell lépnünk. Isten népét Jézus korában a zsidóság is úgy értelmezte, hogy abba különböző módokon lehetett csatlakozni. Voltak a született zsidók, voltak a prozeliták (a zsidó hitre áttértek) és voltak "Izrael barátai". Hasonló szemlélet mutatkozik meg a korai égyház építészetében is. A bejárat előtti udvar, az exonarthex és a narthex, különféle előtérek, a közösséghez való csatlakozás különböző lépcsőjén állók helyeit jelölték ki. Voltak, akik magukat már a keresztények közé számították, de még nem voltak teljes jogú tagok. Ma is megfigyelhető, hogy vannak, akik a templomok előterében maradnak vagy a küszöbön álldogálnak. Számukra átmeneti tereket kell teremtenünk a szó valódi és átvitt értelmében. Ezt felismerve sok esetben újra épülnek az új templomokhoz udvarok, előcsarnokok. Véleményem szerint egy sokszínű társadalomban ez nem is lehet másképp: kellenek átmeneti terek. Ez persze csak akkor működik, ha van egy valódi, Isten Igéjéből élő közösség, amelyhez lehet csatlakozni, és amely képes hordozni ezt a feladatot.

Sok építésszel dolgozott már együtt. Milyen egy jó építészpartner?

Nagyon jó kérdés. Először is valóban jó építésznek kell lennie. Olyannak, aki ismeri a szakmáját és tehetsége is van a művészethez. Ezen kívül szükség van legalább valamiféle spirituális érzékenységre. Nem kell katolikusnak lennie, de fontos, hogy legyen egy belső fogékonysága arra, hogy mi történik az egyházon belül, és miről szólnak a liturgia szimbólumai. Akár előny is lehet, ha külső szemlélőként érkezik, de fontos, hogy egy ponton résztvevővé váljon, átélje mindazt, ami történik. Azt tapasztalom, hogy az is előnyére válik a munkának, ha nem értünk mindenben rögtön egyet. Ezek a súrlódások csiszolódássá, kristályosodási pontokká válnak. Említettem, hogy az a jó templomtér, amely nem adja magát túl könnyen, amely kihívásokat támaszt. Nézzük meg a 20. század modern ikonikus templomait: ezek nem otthonos nappalik, ahol minden a kényelemről szól, legfeljebb később tették őket azzá. Ez érvényes a tervezés folyamatára is. Azzal az építésszel dolgozom legszívesebben, aki engem is szellemi kihívás elé állít.
 

Az interjú júniusban készült Bose monostorában, Olaszországban. A templomépítészeti konferencia beszámolóját a Metszet május-júniusi szimbolikus építészetről szóló tematikus száma közli.

A lap itt előfizethető.

Üzenet a szerzőnek Cikk küldése Nyomtatás Vissza a lap tetejére
Kérjük értékelje a cikket:    -2:   -1:   1:   2:      Összesen: 24 (12 szavazatból)
Hozzászólások: (Csak teljes jogú tagok szólhatnak hozzá a cikkekhez!)
Eddig még nem érkezett hozzászólás.
OK


DENKMAL
Velux
Austrotherm
Austrotherm
Archmaaik

Médiaajánlat | Impresszum   TervLap ©