cikk Le Corbusier Kotsis Endre

La Chaux-de-Fonds-tól Csandígarh-ig

Le Corbusier 130


pestimonika | 2017. szeptember 28.
     
Elegem van Le Corbusier-ből – írta Kotsis Endre a Tér és Formában 1943-ban. A következő sorokban finomította a véleményét, de az biztos, hogy a modern mozgalom egyik elindítójaként ismert, 130 éve született francia építész, ahogy ez a markáns újítókkal lenni szokott, megosztotta a közvéleményt: voltak rajongói, voltak epigonjai és voltak támadói.

Mit is ír pontosan Kotsis Endre? Így kezdi a cikkét:

„Elegem van Le Corbusier-ből.”
Nem, így nem egészen jó.
„Elegem van a Corbusier-apostolokból.”
Így jobb.

Kotsis aztán maga is felhívja a figyelmet arra, hogy írásában túlzásokkal fog élni, „de csak az igazság kidomborítása érdekében.” Elismeri Corbusier nagyságát, de nem szereti azokat a „szent lelkesedéssel és szent gyűlölettel” teli követőit, akik nemcsak hogy átvették az új stílus formajegyeit, de „eltanulták az alaprajzot a vetett árnyékkal és hogy miként kell rajzolni a madártávlatot. A fákat a homlokzaton. Végül a felírást, sablonnal.” És „mikor már mindezt tudták, felosztották az építészeket két csoportra: Corbusier követőkre és hitetlenekre. Átmenet a dolog természetéből folyólag nem volt. (…) Corbusier nagy szellem – de ő is csak ember. Nagy, csillogó képességekkel és nagy tévedésekkel. Mert város-álmai, polgár-bérházai, paraszttanyája egyaránt nem a földi ember: ezek a corbusieri ember hajléka. Ilyen csak néhány tucat él e földön – az is mind építész.” – írja Kotsis Endre nem csekély humorérzékről is tanubizonyságot téve.

Corbusier – Charles-Édouard Jeanneret néven – 1887. október 6-án született egy svájci kisvárosban, a francia határ közelében. Ősei a 14. században menekültek Franciaországból az ottani vallásüldözések elől a svájci hegyekbe. Szülővárosa, La Chaux-de-Fonds a svájci óraipar fővárosa volt, Corbusier édesapja is ezen a területen dolgozott, ahogy szinte az egész család és a környékbeliek. Kereskedőcsaládból származó édesanyja zenét tanított.

A kis Charles-Édouard rajztehetsége korán megmutatkozott, így az elemi iskola után a helyi művészeti iskolába, az École de l’Art de La Chaux-de-Fonds-ba íratták be, ahol az órákat díszítő vésnökök képzése folyt. 15 éves korában egy munkájával Diplome d’Honneur elismerést nyert el a Milánói Iparművészeti Kiállításon. Tanára, Charles L’Eplattenier Magyarországon is megfordult, 1891-92-ben a Székesfővárosi Iparrajziskolában tanult, ahová éppen akkoriban tört be az Arts and Crafts szelleme. Majd ezután Párizsban is járt, ahol a preraffaeliták eszméit ismerte meg. L’Eplattenier a svájci kisvárosban egy szecessziós központot akart létrehozni, ahogy ez annak idején Darmstadtban és Gödöllőn is történt.

Legtehetségesebb növendékeinek felsőfokú tanfolyamot szervezett, ahol építészetet, díszítőszobrászatot, festészetet és lakberendezést tanultak. Corbusier-t lebeszélte a festészetről és az építészet felé terelte. Megbízást is szerzett neki egy villa megtervezésére, amelynek a honoráriumából aztán Corbusier egy nagy tanulmányutat tesz, bejárja Észak-Olaszországot és Budapestre, valamint Bécsbe is ellátogat. Innen Párizsba megy, ahol Eugéne Grasset azt javasolja neki, hogy Auguste Perret irodájában próbáljon magának állást szerezni. A Perret-fivérek, akiknek az építészirodája Párizs egyik első vasbeton szerkezetű épületében volt, rajzolónak szerződtették, másfél évig dolgozott náluk délutánonként, délelőttönként pedig matematikát tanult, könyvtárba, múzeumokba járt és előadásokat hallgatott az École des Beaux-Arts-on.


Corbusier a Tabánban

Németországból aztán egy újabb hosszú tanulmányútra vállalkozott. Ezek az alkalmak ugyanúgy a részei a tudatos önképzésének, mint a Tony Garnier-hez, Lyon főépítészéhez tett útja. Garnier Cité Industrielle című műve és zöldterületbe ágyazott, lábakra állított, előregyártott vasbeton elemekből tervezett épületei nagy hatást gyakoroltak Corbusier-re. Nagyon fontos számára Viollet-le-Duc életműve is, így ír erről: „a tiszta matematika levezetései mellett Violet-le-Ducöt olvasom; ez az ember olyan okos, logikus, világos és pontos volt megfigyeléseiben. Nézem Violet-le-Ducöt, és nézem a Notre-Dame-ot, amely nekem, mondhatnám, a laboratóriumi asztalom.”

1910-ben Németországba utazik, ahol szülővárosa képzőművészeti iskolájának megbízásából tanulmányozza az iparművészet új eredményeit (amelyekben nagy szerepe van az akkor már néhány éve működő Deutscher Werkbundnak). Ennek köszönhetően megnyílnak előtte az üzemek, kereskedelmi irodák és műtermek kapui. Végállomásként Berlinben egy fél évet tölt Peter Behrens irodájában, majd útra kel August Klipstein művészettörténésszel. A fő céljuk, hogy megnézzék a Bukarestben őrzött El Greco képeket (a nemrég indult expresszionista mozgalomra nagy hatással volt a spanyol festő), de ehhez kapcsolódóan bejárják Athént, Isztambult és Rómát is, és átutaznak Prágán, Bécsen, Budapesten.

Fővárosunktól Corbusier nem volt elragadtatva: „nem értettem, nem szerettem meg” – írja a Keleti utazás című könyvében – „mindenki bámulja a középületek hatalmasságát. Én képtelen vagyok erre, mivel egyszerűen sokkolt a különböző és ellenséges stílusok kirakata.” A Tabán viszont tetszik neki: „Ugyanakkor a hegy tövében, közel a Citadellához, régi viskók, mint virágok az akácok között. Egyszerű építmények. Falaik egymáshoz tapadnak. Közülük fák nőnek elő. Természetese módon születtek erre a mozgalmas földre. Órákig maradtunk és nézelődtünk ezen a békés hegyen…”

Hazatérve szülővárosában kap állást a művészeti iskola újonnan induló tagozatán, amelynek programjában már a Bauhaus elveit előlegezi meg és ezzel összetűzésbe is kerül régi tanárával, a szecessziós felfogású L’Eplattenier-vel. Közben tervezőirodát is nyit és két villát épít. Az 1912-es párizsi Őszi Szalonon rajzokat állít ki. 1913-ban a Schweitzerische Bauzeitung című folyóiratból ismeri meg Frank Lloyd Wright munkáit, amelyek nagy hatást gyakorolnak rá. Az I. világháború 1914 novemberében történt első nagy pusztítása, a gyors újjáépítés kényszere is hozzájárul a Dom-Ino ház elvének kidolgozásához: ez egy előregyártott vasbeton elemekből (pillérekből, födémekből és lépcsőkből) álló rendszer, amely igény szerinti teljesen flexibilis belső kialakításra ad lehetőséget.

Harmincéves korában Párizsba költözik és tizenhét évig itt is marad. Irodát rendez be, lakást bérel. A megélhetéshez állást kell vállalnia: egy tanintézmény élére kerül, amelynek építőanyag-üzeme is van. Corbusier vezeti a vállalkozást, vívja az üzleti élet csatáit, amelyek keményen igénybe veszik. „Az üzleti élet a kegyetlenség iskolája” – írja visszaemlékezéseiben. Jó ellenpontot jelent számára a festészet, amelyben ekkor a kubizmus a trend. De nem sokáig követi ezt a stílust, egy festővel, Amédée Ozefant-nal együtt A kubizmus után című művükben 1918-ban megfogalmazzák egy új irányzat, a purizmus alapelveit.


Pillérek, tetőkertek, szabad alaprajz, szalagablak, szabad homlokzat

1919 végén szintén Ozefant-nal és a költő Paul Dermée-vel közösen elindítja a L’Esprit Nouveau (Az új szellem) című folyóiratot. Az itt megjelenő írásaiban használja először a Le Corbusier nevet. A folyóiratban közölt tanulmányaiból 1923-ban könyvet állít össze Vers une architecture címmel, amit magyarra leginkább az Új építészet felé címmel lehet és szokás lefordítani. 1922-ben megnyitják közös irodájukat unokatestvérével, a mérnök Pierre Jeanneret-vel, aki ugyan inkább a háttérben, de óriási szerepet játszott Corbusier életművének létrejöttében. Ugyanebben az évben az Őszi Szalonon bemutatja egy hárommillió lakosú modern város tervét, amelyben a városközpontot ötszintes villaházak – amelyek kis villákból, vagyis függőkerttel ellátott kétszintes lakóegységekből állnak – övezik. Ugyancsak itt mutatja be a Citröhan-ház tervét, amelynek alapján megbízást kap a La Roche-villa megtervezésére és ezzel az elméleti tevékenységről átterelődik a hangsúly a gyakorlati munkára.

A La Roche-villát követi aztán a későbbiekben Gertrude Stein háza, majd a Villa Savoye, ezek az épületek az iskolapéldái Corbusier 1926-ban megfogalmazott öt pontjának, amelyet röviden így foglalhatunk össze: az épület pillérekre állítása, tetőkertek, szabad alaprajz, szalagablak, szabad homlokzat. Azonban a nagypolgárság számára készültek, szemben Corbusier művészi programjával, amely a társadalmi feladatvállalással is összekapcsolódott. Ez utóbbi irányba a következő lépés megtételére az 1925-ös nemzetközi iparművészeti kiállítás adott neki alkalmat, ahol a L’Esprit Nouveau pavilonja a sorozatban, gyárilag előállítható lakás gondolatát vetette fel.

Az itt bemutatott elvek gyakorlati megvalósítására aztán a pavilon egyik finanszírozója, Henri Frugés édesapja adott lehetőséget, aki a ládagyára mellé munkáslakások építését határozta el. Az építészeknek szabad kezet adott, így jött létre Lége-ben tizenegynéhány, Pessac-ban (Bordeaux) pedig ötven ház. A modern építészet fogadtatása nem volt igazán pozitív, a hivatalnokok szembenállása miatt még három év múlva sem volt megoldva Pessac-ban a lakótelep vízellátása, a sajtóban pedig olyan hírek röppentek fel, hogy a telep lakhatatlan, mert téves elvek szerint épült. A lapostetők helyett a lakók magastetőket építettek, a szalagablakokat megritkították, a teraszokat és függőkerteket beépítették.

A stuttgarti Weissenhofsiedlung megtervezésére Walter Gropius által felkért tizenhat építész között Le Corbusier is ott van. 1926-ban pályázatot hirdetnek a genfi Népszövetség Palotájára, ez egy újabb jó lehetőség lenne a modern építészet propagálására. El is nyeri az első díjat, a megbízást aztán végül mégis egy akadémikusabb stílusú tervező kapja. Corbusier itt vereséget szenved, mégis nyer az ügyön: egyre több fiatal építész megy dolgozni az irodájába, köztük a magyar Dávid Károly és Wanner János. Részben a körülötte csoportosuló építészekből alakul meg aztán 1928 nyarán a CIAM (Congrés Internationaux d’Architecture Moderne).

A középületeket tekintve először a Szovjetuniótól kap megbízást a Centroszojuz megtervezésére, majd a harmincas években Svájcban és Párizsban is több lehetősége nyílik erre. A gondolatai azonban már egyre inkább a városépítés szintjén mozognak, „a gépkorszak elkerülhetetlen fejlődése következtében városaink olyan anarchikus állapotba jutottak, hogy teljes újrarendezésük válik szükségessé” – hangsúlyozta. A CIAM 1933-ban fogalmazta meg az Athéni Chartát, majd 1935-ben jelent meg La ville radieuse címmel az a műve, amelyben a nemzetközi modernizmus urbanisztikai alapelveit lefekteti.


Unité d’Habitation, Csandígarh, Ronchamp

1940-ben elhagyja Párizst és a németek által meg nem szállt francia övezetbe költözik át. A háború alatt főleg a festészet köti le, emellett kidolgozza a Modulort, amely az emberi test méreteiből kiindulva a Fibonacci-féle számsorhoz közelítő méretrendszert állít fel, hasonlóan a reneszánszból ismert méretezési összefüggésekhez.

A II. világháború után először városépítési feladatokkal foglalkozik, Saint-Dié és La Rochelle-Pallice városok számára készít terveket, majd az újjáépítési minisztertől egy nagy lakóház tervezésére kap megbízást. Ez lesz az Unité d’Habitation Marseille-ben, amellyel most már a gyakorlatban is be tudja mutatni elképzeléseit a lakóépület-tervezésről. „Lakni? Ez annyit tesz, mint tudni azt, hogyan lakjunk. A világ ezzel a kérdéssel csak alkalomszerűen foglalkozik. A lakás a nép tudatának tükre. Nagy kérdés a lakás tudománya, és senki sem tanítja. (…) Az a probléma az egész világon: hogyan fog élni a modern gépi világ társadalma?” – írta 1946 augusztusában.

Az épület 350 lakást tartalmaz, 1600 lakót tud befogadni. 130 méter hosszú, 56 méter magas, de mivel hatalmas betonlábakon áll, nem bontja meg a környezetét. A lakóknak többek között gyermekmegőrző, játékterem, könyvtár, orvosi rendelő, cukrászda, fodrász, presszó állt a rendelkezésükre, a lakások általában kétszintesek.

1946-ban Corbusier New Yorkba utazik az ENSZ-palota tervezésére, a francia állam hivatalos küldötteként. Ekkor már világszerte elismert építész, kicsit később elnyeri a Becsületrendet és sorra nyílnak a kiállításai. Ennek ellenére ez a projekt sem fut le zavartalanul: miután megtervezi az East River partjára a felhőkarcolót és a mellette lévő közgyűlési csarnokot is magába foglaló fekvő hasábot, a részletes tervek kidolgozásában és a kivitelezésben már nem vehet részt.

Az ötvenes évek legelején Corbusier egy igazán képességeinek és vágyainak megfelelő feladatot kap: az indiai Pandzsab állam kormánya felkéri az új főváros, Csandígarh megtervezésére. Tisztában van a munka nagyságával és felelősségével, ezért maga mellé veszi a CIAM két építészét és újra vele dolgozik Pierre Jeanneret is. Corbusier városépítési alapelvei rendkívül komplexek, a háziasszony mozgásterétől a konyhában a nagy földrajzi összefüggésekig mindenre kiterjed a figyelme. Elsőként, 1955-ben Dzsavaharlar Nehru miniszterelnök jelenlétében a Bíróság épületét adják át, majd három évvel később a Minisztériumot. A legérdekesebb épület a Parlament, amelyben a kör alaprajzú ülésterem természetes megvilágítását egy hiperboloid alakú felülvilágító kürtő biztosítja. A Kapitólium negyedik épülete, a kormányzói palota különböző viszontagságok után végül is nem készült el. 1964-ben adták át a Művészeti Főiskolát, majd már Corbusier halála után fejeződött be a múzeum kivitelezése, amely az ahmedabadi és a tokiói múzeum tervezésénél szerzett tapasztalatokat összegzi.

Szintén 1950-ben kapja a megbízást a II. világháborúban elpusztult helyett egy új kápolna építésére a régi zarándokhelyen, Ronchamp-ban. „A csönd, az imádság, a béke, a belső boldogság helyének képzeltem, amikor terveztem ezt a kápolnát” – írja a templomról szóló könyvében.

„Hogyan készültem rá? Rokonszenvvel a más, az ismeretlen iránt; nehézségek, gonoszságok, önzés, gyávaság, közönségesség közepette zajlik az élet, de van benne kedvesség, jóság, bátorság, lendület, mosoly, nap, kék ég is. Ronchamp? Kapcsolat a tájjal, beleilleszkedés, a táj pátosza és szózat a tájhoz. A négy égtáj felé.”

Két évvel később a lyoni dominikánusok kérik fel egy kolostor tervezésére, majd Nyugat-Berlinben (az Interbau kiállítási területén, ahol tk. Alvar Aalto is tervez minta-lakóépületet – a szerk.) építhet fel egy újabb Unité d’Habitation-t. Az 1958-as brüsszeli világkiállításra a Philips őt bízza meg pavilonja megtervezésével, amibe bevonja egyik legismertebb tanítványát, Jean Xenaxis-t is. A párizsi egyetemi negyedbe a harmincas években tervezett svájci diákháztól nem messze, 1957-től egy Brazil diákházat épít, az USA-beli Cambridge-ben pedig a Harvard Egyetem Vizuális Művészeti Központját.

Gazdag életpályáját hirtelen halál zárta le: a francia riviérán, Roquebrune-Cap-Martinban, ahol nyaralója is volt, a tengerben úszva érte a szívroham.


Pesti Monika
Lechner Tudásközpont


Források:
Nagy Elemér: Le Corbusier, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969
Vadas József: Le Corbusier, Szemtől szemben sorozat, Gondolat, Budapest, 1983
Le Corbusier: Új építészet felé, Corvina Kiadó, 1981
Kotsis Endre: "A fejlődés útja az építészetben", Tér és Forma, 1943/6.

A szerző legújabb cikkei:
Építészeti fotótár indult
150 éve született Árkay Aladár
A Wekerle-teleptől a Georgia-házig
Az építész, akit a világon mindenki így ismer: CF tanár úr
„…rá tudja nyomni a mások eszméire is a saját zsenialitása bélyegét”
Európa városai Tallinnban találkoztak
Új pályázat városoknak!
Kérdőív az építészeti pályázatokról
"A múlt időknek reánk maradt céhmestere"
Kazincbarcika, a színes város
Költészet vasbetonból
Magyarországról ketten is bekerültek az URBACT „Good Practice” városai közé


Kérjük értékelje a cikket:    -2:   -1:   1:   2:      Összesen: 6 (3 szavazatból)


Hírlevél feliratkozás


Konferencianaptár

Építési megoldások

Velux
Austrotherm
Austrotherm
Archmaaik