Bejelentkezés: Regisztráció Elfelejtett jelszó
Címkék: mustra, műemlékvédelem, icomos


Műemlékvédelem a magasföldszinten
Nagy Gábor icomos 2018. január 3.      
Az „Egy kis mustra 2017” című kiadvány bemutatója december 14-én volt, melyen az alábbi nyitóbeszéd hangzott el. A műemlékvédelem fellegeiről, árkokról és a zümmögőkórusról.

Műemlékvédelem a magasföldszinten, ezzel a címmel szeretnék néhány gondolatot elmondani, Hegedűs Géza tanár úr intelmét, miszerint egy cím legyen pontos és eredeti. A pontossággal talán nincs baj, de be kell vallani, az eredetiséggel igen. Márpedig az eredetiség, műemlékes körökben az egyszerűen szentség.

Határ Győzőre kell hivatkoznom, aki nagyszerű írói életműve mellett még építészmérnöki diplomája is volt, szóval neki van egy kiváló könyve, a címe: Haza a magasföldszinten. Bevallom, ez igen felbőszített. Az írások egyébként nagyon jók, de a cím, ez a divatosan degradáló? Mert nekem Illyés Gyula Haza a magasban című szikár, erős verse jut eszembe. Egy idea, a nemzet ideája, ami erős szakmai sovinizmussal akár lehetne a műemlékvédelem ideája is.

„Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni.”

Műemlékvédelem a magasban? És most? Ez ügyben már inkább Határ Győző, mint Illyés Gyula, és még akkor is túl optimisták vagyunk. Mert az utóbbi időben megjelent írások Lővei Páltól, Klaniczay Pétertől és Zsuppán Andrástól, valamint a MÉSZ állásfoglalása alapján nem lehetünk mosolygósak, sötét felhők úsznak a magyar műemlékvédelem egén:
– a központi szakmai támogatás lehetősége megszűnt,
– a gyűjtemények dobozokban,
– az általános pénzügyi támogatása megoldatlan,
– a jogszabályi változások nehezen követhetők,
– az önálló hivatal megszűnt.

A negatív látlelet megkérdőjelezhetetlen. Közben, meg soha ennyi pénz korábban nem jutott műemlék-felújításokra. Vagy ez egyszerűen a változás, az idő, amelyet a művészettörténészek is annyira tisztelnek? Vagy sarkosabban, ez a nomenklatúra váltással egybekötött paradigmaváltás, hogy idegen szavakba fojtsam az ismert helyzetet.

Mit lehet ehhez még hozzátenni? Mindeddig hárítottam a felelősséget. Móra Ferenccel takaróztam, aki hasonló esetben azt mondta: Kis kanál vagyok én ehhez a nagy leveshez. Aztán ott van még a Ne szólj szám, nem fáj fejem nagy magyar bölcsessége. De eljutottam abba helyzetbe, abba a korba, mikor már akkor is fáj a fejem, mikor meg sem szólalok. Akkor meg miért ne szólaljak meg? Csak egy kis kiegészítést. Hangsúlyozom, kiegészítés, függelék, melléklet, appendix. Ami lehet lényeges is, gondoljunk csak Bolyai Jánosra.

A kiegészítés, kétkedés pedig így hangzik: és a magunk felelőssége? Két rövid megjegyzés. Az első, egy anekdotává nemesült kis történet, vagy igaz, vagy nem, a biztonság kedvéért mondjuk azt, hogy nem, de nem volt alaptalan. A hely, sokak számára még mindig ismerős, az OMvH, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal egykori székháza, a központ, annak is az első emelete, a nagy tér, ahol ez a beszélgetés elhangozhatott:

– Mondd, mit csináljak, már a sokadik variációt hozom, másokkal is konzultáltam, de a felügyelőnek nem tetszik.
– Nézd, itt két út van. Nem az a két út, ami a magyar értelmiség előtt áll, ami szerint az egyik út az alkoholizmus, a másik meg járhatatlan, mert az csak egy kádárista vicc. Itt az egyik út az, hogy találsz egy művészettörténészt, aki egy kis tudományos dolgozat keretében bebizonyítja, hogy az épület elveszítette műemléki értékeit, és törölni kell az egyedileg védett épületek listájáról. A másik út, ha valahogy el tudod érni, hogy a megyehatárokat megváltoztassák, és akkor egy másik felügyelőhöz kerülsz. Lehet, hogy ez a megoldás az egyszerűbb.

Eddig a kis anekdota, melyet az hitelesít, hogy ez megjelent a Műemléklap, az OMvH kiadványának, 2000 évi 2. számában.

A második történet 2010-ben kezdődött. Utolsó előtti elnökünk, elnökasszonyunk a legnagyobb politikai támogatás mellett foghatott hozzá a műemlékvédelem irányításához. Nagy feladat, nagy tervek, nagy ambíció. A legszigorúbb szakmai szempontokkal felvértezve, a jogszabályi dzsungelben bevallottan bozótvágó késsel előrejutva történt az irány meghatározása.

Csakhogy a műemlékvédelem három tényezője, a politikum, a szakma és a közönség közötti viszony megváltozott a korábbiakhoz képest. A hetvenes években a politikum nem nagyon törődött a közönséggel, térdig jártunk a szocialista demokráciában, viszont szüksége volt a nyugati legitimációra, lásd 1972-es ICOMOS Kongresszus Budapesten. Ezt nevezzük mi a műemlékvédelem aranykorának.

A rendszerváltozás után viszont a politikum nem hagyhatta figyelmen kívül a közönséget, hiszen az ő szavazataiból élt. Előtérbe kerültek a látványos, nagy volumenű műemlék-felújítások. Az Európai Uniós pályázatok pedig, szomorúan stigmázhatjuk, nem ismer kulturális, épített örökségi célt, csak turisztikait. És akkor itt lehet erőlködni. De az erőlködés pozitív eredményt nem nagyon hozott, annál inkább egy negatívat. Kezdett kialakulni, és mára ki is alakult egy árok, mondhatnánk lövészárok, a politikum és a szakma között. A korábban említett kritikusok ezt a műemlékvédelem halálának nevezik.

Mit tehetünk? Ilyen nagyszerű helyzetben, mikor ennyien vagyunk, ünnepi hangulatban, hetedik Mustra nevű gyermekünket köszönthetjük, szóval ilyenkor könnyen elfogja az embert a gyöngeség és elkezd közhelyeket mondani. „Drága barátaim, fogjunk össze, együtt biztosan menni fog, mondjuk el az érveinket, meg a régi időket, és biztosan meg fogják érteni.” Hát nem. Legyünk reálisak. Az árok elég nagy. De van még akkora palló, hogy két pallérozott ember át tud vetni egy ilyen, vagy olyan pallót az árok fölött. Van rá példa.

Kedves Kollégák! Ehhez már csak Raffay Endre művészettörténész találó megjegyzését szeretném citálni, amely a legutóbbi fehérvárcsurgói műemlékvédelmi konferencián hangzott el, mintegy összegzésképpen: „Süvít a műemlékvédelem mozdony, csak az a kérdés, van-e még előtte sín?”

De hagyjuk a magas politikát, térjünk vissza szűkebb pátriánkba, Pest megyébe, a Pesti Vármegyeházára.

Régi kollégák, barátok többször kérdezik, hogy vagytok, mi van nálatok?

Dög unalom, szoktam mondani. Hatodik éve vagyunk a Pesti Vármegyeházán, a régi törzsgárdával szinte ugyanannyian, ugyanazt csináljuk és megpróbáljuk ugyanúgy. Dög unalom. Moravia írt erről egy elég érdekes regényt, de az itteni munkálkodásunk nem annyira moraviás, mint inkább aranyos. Arany János írja az Epilógusban, pontosítva és vágyként megfogalmazva:

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,

Nem unalmat, hanem nyugalmat. És függetlent, ami saját berkeink közepette teljes, azon kívül meg annyira viszonylagos, mint mindenkinek, aki a Miniszterelnökséghez tartozik. Úgy vagyunk itt, az ország közepén, mint nyugat-Berlin a régi NDK-ban, közben tudván, hogy mi mindannyian egy nyelvet beszélünk. És a mi nyugat-berlini nyugalmunkban a dal tényleg megfoganhat. A mi dalunk az Egy kis Mustra kiadványunk, aláfestve az akták zümmögő kórusával.

Kedves kollégák, barátaim! Itt vagyunk ebben az összevissza helyzetben, mit lehet ilyenkor csinálni? Legjobb, ha hallgatunk egy kis zenét. És nézünk hozzá képeket. Az idén helyreállított műemlékekről.

Üzenet a szerzőnek Cikk küldése Nyomtatás Vissza a lap tetejére
Kérjük értékelje a cikket:    -2:   -1:   1:   2:      Összesen: 2 (1 szavazatból)
Hozzászólások: (Csak teljes jogú tagok szólhatnak hozzá a cikkekhez!)
Eddig még nem érkezett hozzászólás.
OK


Velux
Austrotherm
Austrotherm
Archmaaik

Médiaajánlat | Impresszum   TervLap ©