hír cikk város nők idősek tervezés

Milyenek lennének városaink, ha...?


Ware-Nagy Orsolya | 2018. augusztus 31.
     
Milyenek lennének a városaink, ha azokat édesanyák terveznék? – teszi fel provokatív kérdését a Guardian pár nappal ezelőtti cikke. Mi lenne, ha a városokat nem olyanok terveznék, akiknek minden kényelem megadatott?

Mi lenne, ha olyanok terveznék a középületeket, tereket, városrészeket, akik valóban használják a tömegközlekedést, vagy toltak már babakocsit életükben, és szembesültek az előlépcsők, magas küszöbök, szűkre szabott folyosók okozta nehézségekkel? Mi lenne, ha az építészek között több lenne a kisebbséghez tartozó? Nem csak úgy, mint más nemzetiséghez, etnikumhoz tartozó, de egyszerűen úgy, mint idős, kerekesszékes, vagy – például – nő.*

A cikk szerint nem csak a nők, de a nemzetiségiek is alulreprezentáltak az építész szakmán belül (Nagy-Britanniáról van szó, ahol sok nemzetiség él régóta egymás mellett, és mégis ez a helyzet), ráadásul a helyi statisztikák szerint a nők aránya csökkenő tendenciát mutat (feltehetően nem a végzett építésznők, hanem a  szakmagyakorlók száma csökken, bár erről nem kapunk pontosítást).

Milyenek lennének a városaink, ha az anyáknak nagyobb beleszólása lenne a kialakításukba? – teszi fel a cikk a kérdést. Feltehetően mindenhol lenne rámpa, ahol szükség van rá, és az állomásokon üdvös lenne lifteket elhelyezni. Amikor a tervező – már diákként – megrajzolja a kötelező rámpát a középülethez, általában a kerekesszékes felhasználók lebegnek a szeme előtt. Majd néhány év múlva, saját családjának köszönhetően döbben rá, hogy ez valójában ugyanúgy szolgálja a babakocsival közlekedő szülőket, de az időseket is, akiknek biztonságosabb a rámpa, mint akár egy-két lépcsőfok megmászása.

Ha nyugdíjasok terveznék a városainkat, biztos minden köztéren, állomáson, várakozóhelyen le lehetne ülni, nem lennének „támaszkodós” villamosmegállók és olyan vasútállomások, ahol csak fogyasztás ellenében lehet leülni, egy kávézó vagy büfé teraszán. Hogy lehetséges, hogy lépten-nyomon lehet kávét venni, utcán cipeljük az elviteles kávéspoharat magunkkal, de a mosdóba már nem engednek be olyan könnyen? – Egy gyroszosnál vagy pékségben általában nincs is olyan vécé, ami a vásárlókat szolgálná ki. Kisgyerekkel egy kicsit egyszerűbb – e sorok írójának volt már szerencséje pl. bankban „elszaladni” a gyermekkel, mert „nagyon kell, most!”, de ez messze nem általános, sőt, egyes helyeken akár büntetés is jár a bolt üzemeltetőjének, ha kitudódik a dolog.

Ha tinédzserek terveznénk a városainkat, bárhol feltölthetnénk a telefonjainkat, és a parkokat valóban arra lehetne használni, amire valók: ücsörögni a fűben, beszélgetni, szaladgálni, labdázni – na, és felmászni mindenre. Megenni egy otthonról hozott szendvicset a padkán ülve anélkül, hogy valaki ránk szólna: Ez itt, kérem, turistalátványosság, arrébb tessék falatozni!

Az lenne csak a jó világ!...

Nem biztos. De valahol a két véglet között dereng az igazság.

* Persze a nők nem egy kisebbség, hiszen jó esetben a társadalom 50%-át nők alkotják. De a várostervezők között kisebbségben vannak.

Forrás: Christine Murray cikke, The Guardian Online

A szerző legújabb cikkei:
A hétvégén rendezik meg a Kulturális Örökség Napjait
Új, kreditpontos online képzések a Tervlapon – Öko-logikus, Nyílászárók és energiamérleg
Mi történt a genovai autópályahíddal?
Ez a nap a népi építészetről szól: TÉKA nap Taliándörögdön július 21-én, szombaton
Identitásképző építészet az új Metszetben
Energia a homlokzatról – Grosspeter Tower, Bázel: a homlokzat, mint naperőmű
Érték, változás, közösség: Európa az örökségvédelem tükrében
Megalakult a Hudec László Emlékév Testület
A Ludovika Campus és Orczy-park fotópályázatának eredményhirdetése
Építésznők kiáltványa
Az új budapesti Duna-híd tervpályázat munkáiból nyílt kiállítás
Bjarke Ingels: a jövő védelmében



Kérjük értékelje a cikket:    -2:   -1:   1:   2:      Összesen: 6 (3 szavazatból)