Mizsei Anett | 2019. február 10.
     
Sami Rintala provokatív, társadalmi és környezeti problémákra érzékeny, a koncept art és építészet határterületén alkotó finn építész. A 2018-as Velencei Biennálén való részvételével – tőle megszokott módon – a közösség szolgálatát helyezte előtérbe.

November végén zárta kapuit a 16. Velencei Építészeti Biennálé, hogy 2019-ben ismét a legkülönbözőbb művészeti ágak seregszemléje nyerjen teret az Arsenale és a Giardini területén, kiegészülve néhány egyéb rendezvényhelyszínnel. A képzőművészetek hagyományos megjelenési formái mellett a film, zene, tánc, illetve ezek határterületei veszik át a stafétát és keltik életre a várost.

Az építészeti kiállításokat tekintve általában nehéz elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy a kontextusból kiragadott szerkezetek, koncepciók, részletek csak másodlagos élményt, egyféle hologramszerű idézetet tudnak üzenetként átadni a látogatónak. A legnagyszerűbb koncepciók is elvesztik a lényegüket, amikor egy kiállítótérben, immár csak önmagukért jönnek létre. A 2018-as Biennálé sem volt képes igazán feloldani azt az ellentmondást, ami az eredeti alkotások nemes és valódi szándékai és a kiállítás öncélúságba hajló jellege között feszül.

Talán erre éreztek rá a FREESPACE tematika meghirdetői, Yvonne Farrell és Shelley McNamara, amikor meghívták Sami Rintala finn építészt és tervezőtársát, a norvég Dagur Eggertssont, hogy a Biennálé területén kívül, a Forte Marghera felhagyott, majd kulturális célra – elsősorban táncművészetek számára – újrahasznosított egykori katonai és ipari területén önálló, a közösség javát szolgáló pavilont hozzanak létre. A helyszín olyan multifunkciós terület, amelyen – hasonlatosan a budapesti Millenáris Parkhoz – évek alatt egy kulturális agóra jött létre. A párhuzamot erősíti, hogy a Millenáris Teátrum egykori épületének kibővítésével létrehozott Nemzeti Táncszínház (tervező: Zoboki Gábor) lehet a következő lépése ennek a folyamatnak.1 A két helyszín közt ugyanakkor markáns különbség, hogy a Forte Marghera egyetemi és más oktatási funkciókat is befogad – ezzel a hazai projektek közül inkább a Pécsi Zsolnay-negyedhez közelítve a hely funkcionális működését.

A Biennálé népszerűsítése nyilvánvaló és legitim célja a megvalósított szabadtéri objektumnak, amely ugyanakkor képes arra, hogy élő helyszínen, élő funkciójával hitelesítse a kurátori célkitűzéseket. Ezek az értékek, a hellyel való intenzív kapcsolatteremtés egyébként sem voltak idegenek Sami Rintala eddigi munkásságától. Ellenkezőleg: tucatnyi társadalmi-környezeti problémára reagáló projekt sorába illeszkedik. Ezek esetenként már az építészet és a land art, a konceptuális művészetek vagy épp a performansz határterületeire helyezhetők.2

Az ácsmester édesapa műhelyében nevelkedett építész ugyanis a neves finn teoretikus, Juhani Pallasmaa mellett érett tervezővé. Projektjeiben számos esetben életre kelnek a mester gondolatai, így például az építészet kettős szerepe, mint az embert befogadó és megvédő, de egyben környezetébe integráló szerepe, illetve az a cél, hogy rajta keresztül megtapasztalhatóvá váljon számunkra a világban elfoglalt helyünk, a valóság és önmagunk viszonyának érzékelése.3

A 2018-as azonban nem az első szereplése a finn tervezőnek Velencében. 2000-ben provokatív “Sixty minute man” projektjével debütált (akkor még Marco Casagrande közreműködésével). Nem épületként, de nem is műalkotásként, hanem kollázsként, kompozícióként tekintettek az alkotásukra. Zárt udvart hoztak létre egy rozsdás hajótest belsejében, melybe tölgyfaligetet ültettek. Ez a kellemes, meditatív atmoszféra azonban a felszín alatt a legmeglepőbb anyagot rejtette. Pontosan hatvan percen át gyűjtötték a Velence polgárainak több tízezer lehúzott illemhelyéből érkező matériát, melyet aztán ülepítettek, komposztáltak és a helyszínre szállítva feltöltötték vele a hajófeneket. Ez a talaj adta az ültetőközeget a tölgyfáknak, persze kellően vastag kavicsréteggel elfedve.

Ezúttal, 18 évvel később a társadalmi részvétel egy finomabb formájával tért vissza a finn építész. A környezetbe, mint folytonos és átjárható szövetbe illeszkedő projektet terveztek és építettek meg kollégáival. A nyitott konstrukció különböző táncművészeti eseményeket és performanszokat fogad be. Szemben a piacot kiszolgáló, fogyasztásra ösztönző építészettel, ez a tér visszanyúl az építészet eredeti, közösségszervező funkciójához.4 A Pallasmaa-i alapoknak megfelelően a kommunikáció, a (kritikus) gondolkodás és demokratikus értékek érvényesülnek benne. A 2018-as kiállítás időszakán túlmutatva kapcsolódik a következő évi – idei – művészeti fesztiválok programjához, valamint a helyi lakosság kedvelt találkozóhelyévé vált.

Az egyszerű, négyzetes rasztert alkalmazó terv rácsszerkezete kézi eszközökkel, minimális gépi segítséggel készült, alapanyagait csónakon szállították a helyszínre. Árnyékolását kifeszített, egymással átfedő, hálózatszerű ponyvák biztosítják. A mély tónusú faanyag egyszerre teremt kapcsolatot az északi (finn és norvég) faépítészettel, illetve Velence víz alatti cölöperdejével, ami a város, mint emberi életközösség alapjául is szolgál. S a finn tervező, szokásához híven plusz egy “csavart” is beépített a projektbe: az Arsenale csarnokában számára biztosított kiállítóhelyet semmi egyébre nem használta, mint az eredeti célja szerint a Biennálét népszerűsítő, itt bemutatott pavilon “reklámozására”.

Videó:

La Biennale di Venezia 2018 - Corte del Forte - Rintala Eggertsson and Rebiennale - Construction from Mads Øiern on Vimeo.

1 Katona Vilmos Ph.D., Metszet, 2019/1.
2 lásd még: Rintala Eggerston Architects
3 Pallasmaa, Juhani, 2005, The eyes of the skin, Chichester: John Wiley & Sons Ltd. p. 11.
4 ArchDaily

Képek forrása: ArchDailyRintala Eggerston Architects




Kérjük értékelje a cikket:    -2:   -1:   1:   2:      Összesen: 10 (5 szavazatból)


Hírlevél feliratkozás >>


Konferencianaptár

Tervlap
Archmaaik

Építési megoldások