1956. október 23. kedd

Kisdiákként e napon délelőtt iskolában voltam, ahol nem történt különösebb, hiszen akkoriban Pestszentlőrincen laktunk, az Üllői úttól jóval távolabb volt az iskola is, a lakás is.

Ebéd után azonban Édesanyánk izgatottsága feltűnt. A rádió állandóan szólt, és megszakítva az adás normális menetét sorozatban közöltek furcsa dolgokat. Piros László belügyminiszter hol betiltotta, hol meg engedélyezte a meghirdetett szolidaritási tüntetést lengyel barátaink mellett.

Később Édesapám mesélte, hogy délelőtt a csepeli Vas- és Fémművekben járt munkaügyben, ahol már eleddig szokatlan dolgokat hallott, és kezébe nyomtak röplapot is.

Így aztán részt vett a tüntetésen, hiszen a belvárosban dolgozott, és onnan könnyen csatlakozhatott a tüntetőkhöz. Az egyetemisták és belvárosi dolgozók mellé igen hamar csatlakoztak a gyárak munkásai is, akiket teherautókon szállítottak a belvárosba.

A felduzzadt tömeg a Műegyetemről a Bem térre, majd a Margit hídon keresztül a Kossuth térre tartott, más része pedig a Petőfi térről ment a Kossuth térre.

Egy statikus kollégám mesélte, hogy kora este a Baross utcában utazott egy trolibuszon, ahol a kalauz már újságolta az utasoknak, hogy a Jóska (Joszif Visszarionovics Sztálin szobra) lógni fog a Dózsa György úton.

A Kossuth téren óriási tömeg gyűlt össze, és közben kezdett beesteledni. Ennek ellenére ott összetalálkozott Édesapám a nővérével, aki szintén a belvárosban dolgozott. Ella néni velünk lakott, mert egy kommunista mozdonyvezető vegzálására el kellett hagynia a szüleitől (nekem apai nagyszüleimtől) megörökölt lakást.

A Kossuth téren folytak az ismert események, a tömeg várta Nagy Imrét, és beszédét.

Az ötvenes években a tömegközlekedés nem volt éppen a legmegfelelőbb, ezért egy idő múlva Édesapám szól a nővérének, és elindultak hazafelé, hiszen az jelentős időt vett igénybe.

Így aztán Ők hamarabb elhaladtak a kiskörúton a Nemzeti Múzeum, és a Magyar Rádió utcája előtt, nem szerezhetvén tudomást a kicsit később megkezdődött fegyveres harcról. A tüntetők küldöttségét bent fogták a rádióban, és nem engedték pontjaikat beolvasni, majd a rádió fegyveres védői kilőttek a tüntetőkre, ami után hajnalig, a rádió elfoglalásáig fegyveres összecsapás alakult ki.

Édesanyánk egyre izgatottabb lett, hiszen akkor már Gerő Ernő elmondta a rádióban felháborító beszédét, és Édesapánk, valamint nővére még nem érkezett haza. Telefon természetesen nem volt, így hírt sem lehetett szerezni felőlük.

Épp a lefekvéshez készülődtünk, amikor beállított Édesapánk és nővére. Már az előszobában lelkesen mesélték, hogy nagy változások jönnek, és korrigálják az emberek számolatlan sérelmeit. Örömmel vettük tudomásul, hogy az oroszok kimennek szeretett hazánkból, és a rég várt szabadság köszönt ránk, és így magunk dönthetünk szabadon közös dolgainkról, minden magyar tehetsége és szorgalma fejében dolgozhat, érvényesülhet, vallását pedig szabadon gyakorolhatja.

Ebben a tudatban feküdtünk le, és aludtunk mit sem tudva arról, hogy éjszaka „Piros a vér a pesti utcán” (Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán c. verse, 1956).

Hajnalban azonban úgy két óra után csengettek. Ez a „csengőfrászos” ötvenes években igen rossz jel volt. Édesapám elindult a bejárati ajtó felé, amikor felharsant egy férfihang: Varga vagyok, ne ijedjenek meg. Ez a férfi egy jól megtermett, erős mentőtiszt volt. Tőle tudtuk meg, hogy Pesten harcok folynak, behívták az egyébként készenlétben lévő oroszokat vidékről, rengetek a halott és a sebesült. Ő csak erre járt, és megnézte a házban lakó családját, és mivel tudta, hogy a nagy távolság miatt Édesapám korán indul, kérte, hogy értesítse a ház többi lakóját, hogy senki ne mozduljon ki, mert az módfelett veszélyes. Ezután köszönt és tovább ment menteni a sebesülteket.

Így szereztünk tudomást arról, hogy fegyveresen is kitört a forradalom és szabadságharc. Reggel azután a többi lakóval együtt megtettük a szükséges óvintézkedéseket. Közel volt a háború még, így a katonaviselt férfiak tudták, mit kell csinálni, hiszen közel volt a Ferihegyi repülőtér, az Üllői út pedig az oroszok felvonulási útvonala volt. Kék papírral beragasztottuk az ablakokat, üvegeztt ajtókat, hogy elsötítés legyen este. Majd levonultunk a légópincébe. Vittünk magunkkal pokrócokat, váltásruhát, és némi élelmiszert, a férfiak pedig felváltva őrségbe álltak. Berendezkedtünk, és vártuk a híreket a kimerészkedő lakótársaktól, és környékbeliektől.

Így kezdődött nálunk a forradalom és a szabadságharc.

A képen egy assemblage látható, mely a kollázs kétdimenziós műalkotásától eltérően térbeli kompozíció, különféle tárgyak halmozásából került létrehozásra.

Látható e kompozícióban a korra jellemző sok tárgy és kép. A korabeli autótól az orosz tankig, a korszak kitüntetéseitől a használati tárgyak kicsinyített másáig, és a „ruszkik haza” házfelirattól az orosz katonák által készített vörös csillagon át Márai Sándor karácsonyi angyaláig sok minden. Aztán a későbbi időkből a munkásmozgalmi panteon tardosi tömött mészkő burkolatdarabjától a Gellért-hegyi vörös csillag darabjáig szintén szerepel a kompozícióban. Ez a vörös csillag Magyarország legnagyobb méretű kommunista jelképe volt, amelyet az MDF aktivistái 1990-ben a választások előtt engedéllyel lebontottak és feldaraboltak. Azonban mielőtt ez megtörtént volna, az MSZMP tagjai ellopták , majd az MDF aktivistának sikerült visszaszerezni a feldarabolós választási nagygyűlésre.

Számunkra így kezdődött 1956 dicső forradalma.

Szende Árpád