1956. október 24. szerda

Hajnalban Varga József mentőtiszttől – aki a családjával a házunkban lakott – szüleim tudomást szereztek arról, hogy fegyveresen is kitört a forradalom és szabadságharc, és hogy „Piros a vér a pesti utcán” (Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című verséből, 1956.).

Kisdiákként éltem meg e napokat. Akkoriban Pestszentlőrincen laktunk, az Üllői úttól (akkor Vöröshadsereg útja) nem messze, a Dobozi utcában lévő, a környéken egyedüli emeletes házban egy két és fél szobás lakásban. A házat egy helyi építőmester építette befektetési céllal az 1930-as években, akinek az irodája a tetőtérben volt, ahol ez idő tájt Vargáék laktak.

Reggel az óvintézkedések végrehajtása volt soron. Mivel az Üllői út a szovjet hadsereg felvonulási útvonala volt, és a ferihegyi repülőtér sem volt messze légvonalban, el kellett sötétíteni. Ez abból állt, hogy kék papírral (abban az időben ezzel a papírral kellett bekötni a füzeteinket, könyveinket) beragasztottuk az ablakokat, üvegezett ajtókat.

Az előre elkészített légópincébe veszély esetén le tudtunk menni. A légópincekészítés a Rákosi korszak programja volt, hiszen harccal készültünk a békére. Ennek során megerősítették a pince egy részét vasbetonnal, és acél páncélajtókat, ablakokat szereltek fel. A légópincébe mindenki levitt mozgatható ágyakat, pokrócokat, váltásruhát és némi élelmiszert, vizet, a férfiak pedig felváltva őrségbe álltak.

Szüleim közölték velem, hogy nem kell iskolába menni, és ők sem mennek dolgozni. Én ennek nagyon örültem.

Édesanyám édesapám kíséretével elment vásárolni a legszükségesebb cikkeket, hiszen nem volt tudható, hogy mikor lesz erre legközelebb mód. Ugyanakkor tájékozódni is szerettek volna a legfrissebb események felől.

Én a szabadság szele által meglegyintve, és csak Nagynéném felügyeletére bízva, minden játékomat elővettem, és kitörő örömmel játszottam. Előkerültek a Nagyapám által nekem készített fakockák, az ólomkatonák, és a gyönyörű sárga villamosom is, a gumimotoros repülőgépemről nem is beszélve.

A játékba belefeledkeztem, a szabad foglalkozásnak csak szüleim hazaérkezése vetett véget. Elmagyarázták, hogy valószínűleg sokáig nem járhatunk iskolába, ezért otthon fogunk tanulni. Ennek érdekében további füzeteket és írószereket vásároltak. Engem pedig felszólítottak, hogy pakoljam el játékaimat, amit kénytelen-kelletlen meg is tettem.

Csak később tudtam meg friss híreiket, és veszélyes kalandjukat.

Útjuk ugyanis szükségszerűen az Üllői úton vezetett. Ott, miután beszerezték a nekem szükséges füzeteket, megtudták, hogy kenyeret a két megállóval lejjebb lévő Piros iskolával szemben lévő kis utcában található pékségben lehet kapni, mert az működik most is. Elindultak hát gyalog a megadott helyre, hiszen közlekedés nem volt.

Útjukon történt tájékozódás közben tudták meg, hogy a Pestszentlőrinc és Kispest határán lévő vasútvonalnál az Üllői úti sorompók le vannak engedve, és egy 424-es gőzmozdony az átjárót védi előre-hátra mozgásával. A sorompó előtt egy szovjet harckocsioszlop áll és várakozik, nem tudván a belváros felé haladni. Azért ehhez is kellett egy mozdonyvezető, aki fantasztikus bátorsággal tette meg e honvédő cselekedetet.

Szüleim leérve a Piros iskolához látták, hogy hosszú sor áll és várakozik arra, hogy a kisült kenyerekhez hozzájusson. A kenyerek 2 kilós kovászos kenyerek voltak, más nem is készült akkortájt.

Ám kisvártatva kiabáltak, hogy szovjet harckocsioszlop érkezik a Budapest határában lévő laktanyáik felől az Üllői úton. Hamarosan elérték a Piros iskolát a szovjet tankok, és géppuskáikat, ágyúcsöveiket a kis utcára befordítva lőni kezdték a tömeget.

Óriási pánik keletkezett, az emberek menekülni kezdtek, és fedezéket próbáltak keresni. Az én szüleim az árokba vetették magukat, és így sikerült Isten segedelmével megmenekülniük. Azonban sok volt a sérült, és meg is haltak számosan. E manőver aztán számos alkalommal előfordult ezekben a napokban. A szovjet harckocsikkal, harcmodorukat nem titkolván, lőttek mindenre és mindenkire, főleg a mozgó célpontokra.

Szerencsésen hazaérkeztek szüleim, ám a ház lakóival együtt belátták, hogy az Üllői út környéke igen veszélyes, és ezért elkerülendő.

A képen egy objekt látható, mely térbeli kompozíció, jelképekkel.

Látható e kompozícióban a korra jellemző jelképek sora. A különféle fa rudak harmonikus kompozícióba rendezettek, és a piros-fehér-zöld színekkel felületkezeltek. A tömegből kiváló egyre kevesebb, és főleg piros színű rudacskák a harcoló hőseinket jelképezik. Ami a kompozíciót körülöleli, egy 1956-ból származó, és a forradalmárok által is viselt viharkabát ujjának darabja. Az ujj legombolópántján egy kicsinyített lukas zászló fejezi be a jelképek sorát.

Számunkra e napon így zajlott 1956 dicső forradalma.

Szende Árpád