Az üres telepen az ideiglenes tartózkodásnak alig maradt nyoma: néhány cirill betűs felirat a lepattogzott felületű ajtókon, egy-két kallódó öntöttvas ágytál, zománcozott kivitelben, és egy halom egyforma fekete papucscipő hevenyészett Austrotherm ágyazaton, nyilván valami kórházi egyen-viselet darabjai. Plusz maradt egy Ybl-díjjal jutalmazott ház, Tomay Tamás és Varga Levente munkája, az 1980-84 között elkészült sebészeti épület. Időben ez az utolsó a kórház területén álló tömbök közül, a KÉK sétáján a tervező, Tomay Tamás mutatta be az épületet, amelynek máig szuggesztív építészeti mondandója, a speciális térszervezés sértetlen maradt. Két eltérő funkciójú tömböt egyesít a középen kialakított függőleges közlekedőtraktus, mindkét tömb egy-egy átrium köré szerveződik, az átriumok közepén szökőkúttal. A maga korában kiemelkedően modernnek számító sebészet nem az egyetlen értékes épület a kórház területén, építésénke idején már valóságos 20. századi skanzenbe érkezett. A pavilonos elrendezésű kórház első épületeit a század első évtizedében emelték, a területen 1904-től épült fel a ma is álló hét szecessziós pavilon, a kor neves mestere, Baumgarten Sándor tervei alapján. A Niedermann Idegszanatórium épületeit 1912-ben átvette az Országos Munkásbeteg-segélyező és Balesetbiztosító Pénztár Munkáskórháza, amely a háború kivételével (akkor hadikórházzá alakították) egészen 1928-ig üzemelt itt. A második világháború végéig tüdőgyógyintézetként működött tovább, az Országos Társadalombiztosító Intézet kezelésében. Az OTI a harmincas években Molnár Farkast és Fischer Józsefet többedmagukkal megbízta különböző épületeinek tervezésével, ezek egyike az Észak-Pesti Kórház területén felépült személyzeti lakótömb, első bauhaus stílusú középületünk. Az épület különlegessége, hogy felső szintjein nem különálló lakások, hanem közösségi terekkel és közös konyhákkal ellátott egyszobás lakóegységek kaptak helyet. Az 1936-ban átadott épület a kollektív házak előfutárának tekinthető.
Mindez együtt pusztul békés egyetértésben – pattogzik a festék, mállik a vakolat, porlik a beton, törik az üveg és eszi a rozsda a vasat. A szovjetek távozása óta nincs igazi gazdája a területnek, egy felújított pavilonban az önkormányzat járóbeteg-rendelést működtet. Pedig az építészeti értékeken túl funkcionálisan is óriási pazarlás az üres épületekben szótlanul garázdálkodó enyészet. A szecessziós pavilonok falai között kápolna, könyvtár és ki tudja mi minden bújt meg valaha, a virág-ornamentika és a saroktornyos tömegek, az egyedi belső ajtók, vasszerkezetek tönkremenetele építészettörténeti bűntett, csakúgy, mint a modern középület pusztulása. A szállás jellegű épületekben üresen álló lakások másféle problémákat vetnek fel. A KÉK egyik kurátora találóan jegyzi meg: az egész ócsai szociális telepet ki lehetett volna váltani velük. A hajdani szabadtéri színpad betontuskói a tetejükön kackiásan ágaskodó csavarokkal fordulnak a falazott pódium felé – megpihenni rajtuk nem tanácsos. Mint megannyi sírkő, az elmúlás emlékkertje. Itt zárul a séta, itt hangzik fel a bánatos csellószó a ránk boruló alkonyatban.
Ami mégis magával ragadó, és elgondolkodtató: az elhagyatott épületekben, a lehullott álmennyezeti gipszlapokon fantasztikus élet indult burjánzásnak – mohák, páfrányok, és mindenféle sötétben tenyésző, beazonosíthatatlan szerves trutymó hirdeti az evolúció csodáját: az élet él és élni akar… Ebben a kontextusban az épületszerkezetek bomlásának képei is túlmutatnak a pusztulás egyszerű metaforáján és a formák szépségével nyűgözik le a látogatót. A pusztulás és újjászületés örök körforgására emlékeztetnek, amelyben az ember csak csavar a fogaskerekek között.
ld. még: hg.hu/cikk
epiteszforum.hu