Évről évre látogatók tömegei zarándokolnak a londoni Kensington Gardenbe, hogy élőben tapasztalják meg az év építészeti kísérletét, amelynek keretében sok más neves építész mellett Sanaa, BIG, Peter Zumthor, Zaha Hadid is tervezett egy-egy pavilont. Ebben az évben a szokásoktól eltérően nem építészt, hanem Theaster Gates chicagói művészt érte a megtiszteltetés a Serpentine Pavilion megalkotására. 

Az Adjaye Associates építészeti stúdióval közösen megvalósított kápolnaszerű építményt, amelynek tetején egy opeion található, Gates úgy tervezte, hogy London központjában egy békés tér legyen. 

Gates hengeres fekete kápolnája azt sugallja, hogy ezekben az időkben szükség van egy olyan térre, ahol az ember kipihenheti a napi nyomást, és csendben töltheti az időt. E gondolatnak megfelelően a tér zártabb, mint az e helyen megszokott alkotások többsége, de az alkotó ennél is tovább ment azzal, hogy az épületet kívül-belül homogén matt fekete festékkel színezte.

A folyamatosan mozgásban lévő látogatók miatt ugyan nehéz átélni azt az elmélyülést, amit a fekete felületek üres végtelenje áraszt, befelé fordulásra késztetve a benn lévőt, az egyébként egyszerű, geometrikus tér ugyanakkor mégiscsak gondolatokat ébreszt. A hengeren mindössze két egymással szemközti függőleges nyílás, tetején pedig egy kör alakú felülvilágító van, melyek jelentős fényt engednek a belsőbe, de a fekete felületek el is nyelik, ezért úgy érezzük odabent, mintha mélységbe kerültünk volna. Talán egy barlangba, ahonnan csak fölfelé van kijárat. Az igazi kijáratot felfelé keressük, így az opeionon korongjában megjelenő, felvillanó égbolt kékje, vagy éppen a felhők gomolygása itt nagyobb jelentőséggel bír, mint a park fái között. 

A Theaster Gates által Black Chapel-nek (Fekete Kápolna) nevezett pavilon kettős hatást fejt ki: miközben sötét falaival taszító hatást fejt ki, semleges, ingerszegény felületei, az érzékszerveket nyugalmi állapotba hozzák, így megnyitják az utat a gondolatok áramlására.

Belül, a fal mentén körbefutó padon ülő emberek megosztják gondolataikat egymással az új élményről, és ez a legtöbb, ami elvárható egy művészeti vagy építészeti alkotásról. Senki nem mondta nekik, hogy szép vagy jó, pusztán érdekes – ez indítja meg a gondolatokat, és éppen ez az a varázslat, aminél egyetlen alkotó sem kívánhat többet.

Képek: Sebes Péter