A fényfestésben számomra soha nem csak az épület változik meg, valahogy én is változom közben. Ahogy felgyullad egy fény, és egy forma új árnyalatot kap, mindig úgy érzem: a tér és én ugyanabban a pillanatban lélegzünk. Megmutatkozik valami a városból, ami nappal rejtve marad – és megmutatkozik valami belőlem is, amit máskor nem veszek észre. Építészként figyelem, hogyan reagál a forma. Főépítészként érzem, mit jelent ez a város számára. Fényképészként pedig hagyom, hogy a fény – minden színével, minden bizonytalanságával – egyszerűen átjárjon.

A fényfestés nekem nem eszköz és nem látvány. Sokkal inkább egy csendes, belső találkozás: a térrel, a várossal, a saját látásommal. Olyan pillanat, amikor a szakma, a felelősség és a személyesség nem különválasztva jelenik meg, hanem egyetlen mozdulatban, egyetlen színben, egyetlen fényben simul össze. Természetesen mindez csak akkor igaz, ha valóban fényfestésről beszélünk – ha a fény nem díszlet, hanem gondolat.

Guilhot egyszer azt mondta nekem egy beszélgetés során: „A fény az a gesztus, amellyel közelebb hajolunk ahhoz, amit szeretnénk érteni.” Ezt akkor talán még nem fogtam fel teljes súlyában. Ma már tudom: igaza volt. A fény – különösen az épített térben – nem csupán láthatóvá tesz. Értelmez. Sőt: értelmet ad, ha jól használjuk. Fényképészként is azt keresem azóta, miként lehet a környezetünk már megszokott, jól ismert épületét, vagy akár egy városi helyet, abba helyezett tárgyat színes fény segítségével újraolvasni. Ekkor mit mond nekem? A fény az épületen, környezetben új élményt, új ismeretet ad magáról az őt létrehozó alkotó segítségével. A környezet, az épület, a tárgy új perspektívát nyújt, más lesz, több lesz.  És ebben a keresésben már többször is megfogalmazódott: a fényfestés, a fénnyel alkotás akkor jó, ha nem vásznat csinál az épületből, ha nem rávetít, hanem kibont. Ha nem ráfest, hanem felszínre hoz. Ha nem takar, hanem szól. Mert a fényfestés valójában nem vetítés. A fényfestés érintés, mely gazdag tartalommal rendelkezik, amely átgondolt és részletes. Felvet nagyszerű kérdéseket, és elgondolkodtat, új szempontokat, alternatív látásmódot ad vagy új ismereteket kínál, lehetőséget ad arra, hogy másképp lássuk. Egy jól megalkotott, látványos fényfestés képes érzelmi reakciót kiváltani, legyen az öröm, bánat, izgalom vagy félelem. Az érzelmek révén az élmény személyesebbé válik.

A meleg fény – az emberi jelenlét csendes melege. A meleg fény – a sárga, a borostyán, a lágy arany – mindig úgy érkezik, mintha valaki mellénk ülne.  Van bennük valami mélyen emberi: az esti gyertyafény elfogadó puhasága, egy régi faajtó meleg reflexei, vagy egy téli utca lámpáinak otthonos derengése. A meleg fényben mindig ott van valami, ami az éjszakát – vagy a késő esti időszakot – élővé teszi. Ez a fény soha nem rideg. Mindig meghívó. A meleg fény mintha azt mondaná: „itt lakunk, itt vagyunk egymás mellett”. Nem akar többet mondani annál, mint ami: egy halk érintés, amely átmelegíti a követ, a fémet, a fát. A meleg fény nem világít, hanem közel enged. Nem harsány, nem hivalkodó, nem törekszik dominálni – inkább meghívja a teret, hogy saját magát mutassa meg. A Kelvin-skála csak adat, de a meleg fény valójában az emberi térélményhez kötődik: a jelenlét fényéhez. Ha jól használjuk, az esti környezet nem csak láthatóbb, hanem élhetőbb is lesz általa.

A kék fény – a gondolat és tágasság tere. A kék fény visszalép – teret hagy, levegőt ad. Nem simul oda, nem akar közel kerülni, inkább a távlatot keresi. Építészként sokszor érzem úgy, hogy a kék fény nem a falat világítja meg, hanem a mögötte lévő gondolatot. Letisztít, felemel, lebegtet. A kék fényben a tér könnyebb lesz, a tömeg átvilágítottabbnak hat, a forma pedig valahogy átszellemül. Nem hidegséget hoz, hanem átláthatóságot és csendet. A kék fény soha nem közömbös – a figyelmet nem a részletekre, hanem a tágasabb értelemre irányítja. A kék fény azt sugallja: „nézd meg távolabbról, nagyobb távlatból”. A modern építészet sokszor könnyen találja meg a kék fény nyelvét, mert a tiszta vonalak, a nagy síkok eleve kérik ezt a fényt.

A vörös fény – intenzitás, sűrűség, a jelenlét legmélyebb impulzusa. A vörös fény nem kérdez: kijelöl. Nem kér teret – teremt magának. Nem halk: életjele van. Mintha minden vörös fényben megvilágított forma dobogna, legyen az kő, fém, fa vagy mozdulat.

A vörös fény a test impulzusa. A vörös fény mindig valami ősi energiát érint meg bennünk.  A feszültség, a jelenlét, a hangsúly. A vörös fényben minden tárgy közelebb lép, hőérzetté válik, minden gesztus intenzívebbé válik: dobban, remeg, felizzik, ahová vörös kerül, ott a forma mindenképp elmozdul a csendből a dráma felé.  Nemcsak azt mutatja meg, ami látható, hanem azt is, ami átélhető. Ezért kell vele bánni. És ezért érdemes szeretni.

A vörös és a kék együtt – a fény dramaturgiájának tengelye. A vörös–kék páros olyan, mint két ellentétes hang egy zeneműben, amelyek mégis egymást tartják. A vörös közel hoz, a kék eltávolít. A vörös a test, a kék a gondolat. A vörös a dobbanás, a kék a lélegzet. Ha találkoznak, különös, vibráló feszültség jön létre amelyben a tér egyszerre él és gondolkodik – nem kompromisszum, hanem párbeszéd. Valami mélyen emberi, mert mindannyian ezek között a pólusok között mozgunk: közelség és távolság, érzelem és csend, hő és hűvös. A vörös–kék fény együtt nem díszít – történetet mesél. Nem véletlen, hogy a fényfestések világszerte újra és újra visszanyúlnak ehhez a kettőshöz. Mert ez az a kontraszt, amely az emberi test hőjét és a városi éjszaka hűvös terét egyszerre képes megjeleníteni.

„A színt nem választjuk, hanem felfedezzük a helyből.” (Európai Fénycharta – LUCI, 2015)

A fény soha nem semleges. A fény mindig állít valamit. A sárga: hogy itt ember van. A kék: hogy itt gondolat van. A vörös: hogy itt történik valami. A vörös–kék együtt: hogy itt történik valami közösen. A fényfestésben a színek soha nem véletlenek. És ha jól használjuk őket, akkor nem is öncélúak.

Amikor a tér elveszíti a hangját: a rosszul használt fény

Nagy felelőssége van annak, aki a fénnyel kíván mesélni nekünk! Az épület nem tűnik el, ha a fény mesélni kezd, hanem éppen, hogy feltárul. A fény csak akkor szép, ha hallgatni is tud, s így betölti rendeltetését. Ha túl sok, ha túl harsány, ha túl idegen, akkor épp azt a finom egyensúlyt töri össze, amit éppen megmutatni szeretnénk.

Amikor egy épületet vetítővászonként használnak, amikor oda nem illő képeket, harsány reklámokat, túlméretezett szövegeket erőltetnek rá, az olyan, mint egy túl hangos, hamis hang a zene közepén: kibillent, kizökkent, elnémítja a hely saját ritmusát. Ilyenkor a fény közénk áll: az ember és az épület közé meggátolva, hogy megértsük egymást. Az épület nem üzenőfal. Nem háttér a vizuális zajnak. A homlokzat saját belső rendet hordoz, amit a fénynek tiszteletben kell tartania, át kell adnia. A fény akkor igaz, ha nem uralkodik – hanem kísér. Nem elnyom, hanem kibont. Nem elvesz, hanem réteget ad.

Zárógondolat – A fényfestés három ajtaja. Építészként a rendeltetés és a forma felelősségét képviselem. Főépítészként a város élhetőségének felelősségét érzem. Fényképészként pedig megértettem: mindezek a fényben válnak láthatóvá.

A fényfestés ott kezdődik számomra, ahol ez a három találkozik: a gondolat, a tér és az érzékelés határán. A fény nem dísz. A fény nem üzenőfal. A fény: találkozás. Amikor a fény jól ér a formához, a város este is lélegzik. És én is vele.

Irodalom (egyszerűsített)

1. LUCI Association: Cities & Lighting (különösen: Lighting Heritage Sites).
2. LUCI Association: Cities and Light Planning.
3. From Light Urbanism to Nocturnal Urbanism – válogatott tanulmányok a fény és városi terek kapcsolatáról.
4. Novotný, Jakub: Information Panels and Scenic Illumination as Architectural Interpretation.

Jegyzetek: 

1. Alain GUILHOT. Az Architecture Lumière -nek, amelynek 1976-tól alapító elnöke volt, ott 33 évet töltött el. A 3000 fényalkotásával és a "Fény az Élet" című könyvével, amely a fény valóságos antológiája, Alain Guilhot a világ minden táján állandó vagy rendezvényvilágítási projektekre hívják. Minden fénydíszletének pontossággal, tisztelettel és alázattal tanúskodik arról a vibráló tisztelgésről, amelyet mind a kortárs építészet, mind a világörökség építői iránt tanúsít.  „A fény úttörője” nevet az első világítási terv (Lyon 1989) megalkotásával érdemelte ki. Ez a projekt a fényépítészet (világítástervezés), messze túlmutat a közvilágításon, a világítás vagy az esemény fogalmán, és a fény varázsát fejezi ki Lyon város örökségének, szépségének és történelmének szolgálatában.
2. Alain Guilhot francia fényépítész 2009-ben budapesti látogatása során személyes találkozás és többnapos szakmai beszélgetés emlékére számomra dedikálta könyvét. A dedikálás szövege a “Light is Life” könyvben:

Francia eredeti: À Tibor Polinszky, en souvenir de belles rencontres lumière à Budapest, ce livre Light is Life, trace de ce chemin de lumière nouveau, et en hommage au talent et l’engagement de l’architecte chef au service de Budapest. Budapest, 18 juin A. Guilhot

Magyar fordítás: Polinszky Tibornak, a budapesti fény-találkozások szép emlékére, ez a Light is Life című könyv az új fényút nyomát őrzi, és tisztelgés a főépítész tehetsége és elhivatottsága előtt, Budapest szolgálatában. Budapest, június 18. A. Guilhot

A fényképeket a szerző, dr. Polinszky Tibor készítette.
Két megjelölt kép szerzője: Jaksa Bálint.