A Magyar Állami Operaház misztériuma a színfalak mögött – a részletekbe Zoboki Gábor avat be
Java 2018.07.03.
Operaházunk nem csak Ybl Miklós egyik utolsó kiemelkedő alkotása, de az épület több átalakításon is átesett. Zoboki Gábor és csapatának közismert munkái között említhetjük a híres Müpa épületét, a közelmúltból pedig az Erkel Színház átalakítását. Zoboki Gábor autentikus zeneszeretete és zeneértése egyedülálló a tervezők között.

A Magyar Állami Operaház épülete a magyar építészet remekműve, Ybl Miklós egyik utolsó kiemelkedő alkotása, koronája a gazdag pályaműnek. Megépítésekor az operaház nem csak építészetében, de technikájában is világszínvonalat képviselt: itt használtak először hidraulikus színpadtechnikát, amit maga Ybl tervezett, nézőtere akusztikailag kiválóan sikerült, belsőépítészete pazar, a műfaj rangjához méltó volt.

Sajnos a legutóbbi nagy felújításnál, ami több mint harminc évvel ezelőtt, a nyolcvanas évek elején történt, olyan színpadtechnikát építettek be az NDK-ból, ami már a maga korában sem számított korszerűnek. Főleg a díszletváltásnál adódtak problémák, amik időnként lehetetlen helyzetbe hozták az éppen színpadon éneklő művészeket.

Itt az ideje, hogy végre gyorsabb és digitálisan irányítható, többfunkciós, 21. századi rendszert építsenek be. Legalább ilyen fontos, hogy Magyarország egyik legpatinásabb műemlék épületét korhű állapotának megfelelően állítsák helyre, azaz minél inkább visszanyúlva Ybl Miklós eredeti terveihez. Sajnos 1912-ben megnövelték a földszinti ülőhelyek számát a zenekari árok rovására, s további sorokat tettek az első sor elé, ehhez viszont meredekebbre kellett dönteni a nézőteret. Azáltal, hogy a zenekari árok több mint két méterrel becsúszott a színpad alá, felborult a zenekari és színpadi hangzás aránya. Mindezek a változtatások sokat rontottak a kényes akusztikán, de a ház is sokkal szebb volt eredeti pompájában. A mai közönség számára a legsokkolóbb az lesz majd, hogy ugyanabba a házba léphetnek be, amely 1884-ben megnyitotta kapuit a látogatók előtt, s ahová Ferenc József császár is bevonult az ünnepélyes megnyitó díszelőadására. Bár korábban nem meglepő módon kikötötte, hogy a magyar Operaház nem lehet nagyobb a bécsinél, de a legenda szerint a megnyitón azt mondta: ”valóban nem lett nagyobb, de azt elfelejtettem mondani, hogy szebb sem lehet”. Az Ybl által tervezett épület a kor legnívósabb német és olasz operaházainak építészeti szintézisét jelentette.

A rekonstrukció során először is meg kell tisztítani a látszó felületeket, freskókat, képzőművészeti elemeket a korábbi sallangoktól. Érdekes megfigyelni, hogy a díszítőfestés esetében a mester komplementer színekkel dolgozott, ahogy a reneszánsz festők is tették. A túlnyomórészt meleg okker, lazac, sziennák és umbrák, meggyvörös és arany színvilága mellé olajzöld és türkizkék színek társultak. A díszítőfestések egykor az épület összes belső terében színharmóniában voltak egymással és a freskók színvilágával. Ma az eredetitől (okker, arany) eltérően az Opera nézőterének legmeghatározóbb színe a sötétvörös, mindenhol ez jelenik meg az ötvenes évek óta. Most részben falkutatással, illetve korabeli leírások alapján rekonstruálják, hogy is nézhetett ki a ház, de olyan nyomokat is fel kell használni, mint az egykori számlák, amelyekből kiderül, milyen színű drapériákat vásároltak a díszítéshez. Persze nem elég a színeket visszaállítani. A teljes varázshoz megfelelő fényhatások is kellenek. A nézőtér nagy csillárja keveset változott ugyan, de helyzetére rá sem lehet ismerni. A háború után mennyezetig felhúzták a pompás csillárt, hogy akadálytalanul szórja a fényt. A történeti korokban a fénnyel egyfajta sejtelmességet értek el, a fénypászmák megcsillantak az aranyozott és fényes felületeken. Tehát szét kell választani a funkcionális és a hangulatteremtő világítást, hogy megfelelő fényerőt legyen a nézőtéren, miközben nem feledkeznek meg a hangulatteremtéstől sem. A tervező elképzelése, hogy a Lotz-freskót méltó módon megvilágítva – a csillárt az eredeti helyére, azaza négy méterrel lejjebb engedve – maga a mennyezeti freskó legyen a terem legdominánsabb eleme. „A zene apoteózisa”. Most az Olümposz misztikus világában léptünk be éppen, ahol életre kel az istenek és múzsák nyüzsgő világa. Itt minden a hangulatról és az illúziókról szól. Még el sem kezdődött az előadás, de máris elvarázsol a hangulat, a bejárat, a díszlépcső, a festmények, a színek, a fények játéka, a selymes bojtok és rojtok egyvelege. Itt kulminálódik az építészet, képzőművészet és zene önfeledt összhatása.

De hogy jöhet létre ez a magával ragadó hangulat, ha a páholyokba érve egyszerű villanyégőkkel találkozunk? Az égőket drapériákkal takarták ki, hogy a nézőtérről nézve ne legyen zavaró, de ez a rengeteg plusz függöny szintén erősen rontotta az akusztikát. A restaurátori feltárások révén az is kiderült, hogy a páholyok mennyezete és architrávjainak építészeti kiképzése, festése olyan értékes, hogy azt korszerű világítástechnikával meg kell mutatni. A felvonások kezdetét jelző kialvó fények játéka, ahogy régen is volt, újra helyreáll. Az előszínpadi nagyfüggönyt nem lehetett a proszcénium nyílás mögé kihúzni helyhiány miatt. Így az énekeseknek egy bársonnyal kipárnázott keretet kellett áténekelniük. Tehát minden, amit az eredeti helyreállításért tesznek, egyben egy tökéletesebb akusztikai és színház-technológiai megoldás megvalósítása miatt történik.

Minden szék alatt megtalálhatók ma is a rácsok, amelyeken keresztül a levegő feláramolhatott a nézőtérbe. Hiszen a gázégők és a testek melege elindított egy lassú áramlást. A csillár fölötti rács és az „Ördögpadlás” pedig arra szolgált, hogy a levegőt átvezessék az egész auditóriumon. Ez az úgynevezett elárasztásos szellőzés létrehozhatott olyan zengő tereket a nézőtér alatt és fölött, amik segíthették ezt a különleges akusztikai élményt. A kiváló hangzás érdekében várhatóan újra összekötik ezeket a tereket.

Az alsó szinten működő elektromos berendezések nagy része mára feleslegessé vált. Ezek helyére irodák és öltözők kerülnek. Az Operaházban eddig működtek festőművészek, szobrászok, lakatosok, valamint férfi és női varroda, kalapos, parókás, cipész, ötvös és a díszletkárpitos műhely is. Ez mind kikerül az Eiffel Műhelyházba, ami újabb tereket szabadít fel. Az egyik ilyen műhelybe kerül például az új zenekari öltöző.

A leglátványosabb változás azonban alighanem a nézőtéren lesz. Eredetileg Ybl tervein is ez az elrendezés szerepelt, de a munkák befejezése előtt leégett a bécsi Ring-színház, 270-en vesztek oda. A színháztörténet legdrámaibb eseménye után minden nagyobb színházban vasfüggönnyel választották ketté a színpadot és a nézőteret. Ma már sokkal biztonságosabbak az anyagok és riasztórendszerek, így visszaállítható az az ülésrendet, amit Ybl Miklós megálmodott, és amit a német nyelvű operaszínházakban is felismerhetünk.

A jelenkori operajátszás trendjei nem hagyhatók figyelmen kívül, de törekedni kell arra, hogy a kényszerű technikai módosításokkal ne sérüljön az Ybl-hagyaték.

Fotók: Bődey János / Index
Forrás: Index.hu Urbanista, Zubreczki Dávid interjúja Zoboki Gáborral

Címkék: Magyar Állami Operaház, rekonstrukció, Ybl Miklós, Zoboki Gábor