Bevezetés
„A kert azzá a hellyé avatódott, ahol a túlsó világ és a földi világ valamiképpen egyazon térséget alkot: tulajdonlott és bekerített, vízjárta, növénygazdag terület, amely árnyas, gyönyörteljes, pihentető, ahol sétálni éppúgy nem kell, mint egyéb munkát végezni s ahol jutalmul szolgálnak a szépséges és a könnyen elérhető gyümölcsök.” – írja Géczi János pécsi neveléstörténész.
Az arabok művészi módon tervezték meg és alakították ki a növényzetet és tervezték meg a belső udvarok együttesét. Sok örökzölddel dolgoztak, melyek az örök tavaszt jelképezték, emellett sokféle színű virágot is ültettek. A növények azonban nem csak szakrális, de élelmezési és gyógyászati célokat is szolgáltak, egyben a gazdagság jelképei voltak. Az örökzöld növények szerepeltetése azt a benyomást keltette, hogy a liget maga a Paradicsomkert, ahol az élet örök időkig tart. Fontos szerepet tulajdonítottak a vízfelületeknek, medencéknek, csatornáknak, vízlépcsőnek és szökőkutaknak is.
A kertet és a medencét akkor tartották ideális kialakításúnak, amennyiben négyszögletes alaprajzú, ezen belül négyosztatú volt, közepén valamilyen építménnyel (szökőkúttal, pavilonnal).
A muszlim kert előképe, az iráni kert a korabeli perzsa kerámiaábrázolásokon már két tengellyel osztottan és a metszésponton megjelölten tűnt fel.
A középpontból tör fel az élet vize, mely a négy égtáj felé folyik szét. Az ókori kultúráktól kezdve a víz jelenléte egyenlő volt az élettel: ahol víz fakad, ott van táplálék is, és kialakítható egy olyan árnyékos oázis, amely megfeleltethető a földi paradicsomnak.
Ez a négyosztatúság, az ún. „négy kert” – perzsául chahar bagh – jelképezte a paradicsom négy folyóját Elképzelésük szerint a szigorú geometrikus elrendezésen kívül a muszlim kert egyszerre képes a hívőnek lehetőséget adni Allah és a hit esztétikai, morális és intellektuális megközelítésére. A négyosztatúságot az Omajjáda-dinasztia (8-11. sz.) tagjai hozták magukkal az Ibériai félszigetre. A muszlim kertek szerkezete a kutatások mi állása szerint a 15. századig bizonyosan változatlan maradt.
Granada és a Generalife
Vizsgálódásomat Granadában kezdem, mivel a muzulmán korszak itt volt a legtartósabb (711-1492) és annak ellenére, hogy sok minden változott a keresztény visszahódítást követő korszakokban, a Generalife maradt fenn (ill. lett rekonstruálva) a legjobb állapotban a Naszrida szultánok birtokai közül, de ez az állítás valamennyi muszlim kertre vonatkozóan is igaz. A Generalife ma is közvetlenül határos az Alhambrával, majdnem ötszáz hektáros rét veszi körül, amelyen négy nagy konyhakertet alakítottak ki, melyeket nagyrészt ma is művelnek. A korábbi helyzethez képest annyi a változás, hogy a Generalife ma egy sor, a 20. század első három évtizedében kialakított, a spanyol muszlim kert szabad értelmezése alapján tervezett kerttel kapcsolódik az Alhambrához.
Granadában a ma ismert Alhambra (jelentése: vörös vár) építése 1238-tól indult meg, I. Mohamed (1231/1238-1273) uralkodása alatt. Előzményként már a 11. században állt a mai vár helyén egy berber erőd. Valamennyi Naszrida uralkodó hozzátett valamit az épületegyütteshez, mire az elérte mai kiterjedését, a katonavárossal és a palotákkal egyenértékű kertek is megépültek a 14. század folyamán. Egy feliratból tudjuk, hogy 1319-ben már állt a nyári lak a kertekkel, vízmedencékkel, kutakkal a Generalifében.
A Generalife (ejtsd: henerálife) jelentésére különböző könyvekben eltérő jelentéseket találtam. Már az arab átírás is különbözik az egyes művekben. Tompos Erzsébet szerint a „dzsennat-al-Arif”-ból a jelentése „Magas Kert”, míg Passuth László a Generalife szót a „Djennat-el-Afrik” kifejezésből eredezteti, amit „tetőkert”-nek fordít. Reményi-Gyenes István 1972-es útleírásában a Generalifét „pompás kert”-ként szerepel, ami szintén nem biztos, hogy hibás, mivel a külföldi szakirodalomban is találkozunk ehhez hasonló megfejtésekkel; Brigitte Hinzten-Bohlen a „Jinnah Al’ Arif” szóösszetétel alatt a „nemes kertjét”, ill. „minden kertek legkiválóbbikát” érti. Fentiek mellett elfogadott jelentés az „Építész Kertje” vagy a „Jannat al-’Arif”-ból „Művész kertje”, mivel „djennat/dzsannat” arabul kertet, paradicsomot, művelést stb., jelent, míg az „al-arif” építészt vagy művészt. Vannak azonban, akik a korszak arab és keresztény írásaira támaszkodva a „fő kert”, ill. a korábban már szereplő „minden kertek legnemesebbike és legmagasabbika” jelentést vélik valónak. Bármelyik jelentést is fogadjuk el, annyi bizonyos, hogy a Generalife kertjei magasabban fekszenek az Alhambránál, és a teraszos, függőkertes kialakítás sem áll távol a valóságtól. Az így kialakított pompás kert pedig valóban lehetett az építész fő műve.
Ahogy az Alhambra teljes kompozícióján érvényesül a dekadencia a horror vacui-val, a sztalaktit-boltozatokkal, arabeszkekkel és moreszkekkel, a csipkeszerű áttörtséggel, ugyanez a gazdag kialakítás jellemző a Generalife egészére is, mely ténylegesen a Földi Paradicsom megtestesülése, ahol az uralkodó (és családja) kipihenheti az építész és a megrendelő elképzelései szerint az udvari élet és a kormányzás fáradalmait. Az ősi keleti kultúrák továbbélését és építészeti megtestesítését mutatja, hogy a vizet, mely egykoron termékennyé tette a sivatagot és így a magaskultúra alapjává vált, a nomád arabok, akik számára ezek a tradíciók fontosak maradtak, beemelik ezeket az elemeket építészetükbe.
Ami az építészeti és kertépítészeti kialakítást illeti, a Generalife központi épülete az Alhambra palotáinak felépítését követi: a vízzel ellátott patio az uralkodói épület központja, mely jellemzésére használhatók a Koránban már megismert paradicsomi jelzők: a béke szigete, ahol a fák árnyékot adnak, az élvezetek helye, ahol gyümölcsöt is adnak a fák, a szökőkutak pedig sosem száradnak ki. Fontos megállapítás Tompos Erzsébet részéről, hogy „a falak közötti, bástyatornyokkal védett erődítés keretében kétségtelenül elzárkózott a kompozíció a településtől, ugyanakkor viszont tereinek ablakaiból, kertjeiből kitárulkozott a táj felé. Az ápolt kertekkel kiegészített kompozícióban az iszlám világkép paradicsomi szépsége jelenült meg.”
A patiók kialakítását elemezve Tompos Erzsébet megállapításai igaznak bizonyulnak, hiszen a zárt udvarok fallal körülvéve egyfajta bezárkózást tükröznek, ugyanakkor a palotaegyüttes különböző részein elhelyezkedő termekből remek kilátás nyílik Granada különböző városrészeire, ami védelmi szempontból is fontos volt. A kertekben a patiók kialakításának ellentettje érvényesül, itt az alapvetően nyitott térszervezést figyelhetjük meg, ahogy a növényekkel áttört térszervezésben a chahar bagh-ok közepén elhelyezett építmény (medence, szökőkút, szobor) hívja fel magára a figyelmet.
Ekképpen jellemzi a látványt Passuth László: „A legszebb a Generalife kertvilága – olyanféle Hortus Conclusus lehetett, mint amilyenről Horatius álmodott. A mór kertépítő művészet remeke. Egymásba olvadó gótikus szökőkútívek színjátéka a napsütésben, a kutak mögött szimmetrikusan elhelyezkedő virágzó bokrok, színes cserjék, illat, fény tükrözése, a csergő vizek ringató monotóniája: mindez együtt a Kert. (…) Visszamegyünk a Patio de la Albercához (medencék patiója), mely majdnem ötven méter hosszú, vízijátéka, a szökőkutak varázsa, a virágzó mirtuszok nagyon erős illata: egyszerre harmonikus és nyugtalanító. A szépség e hatszáz évvel ezelőtt kialakított koncentrációjának tudatos élvezésére valóban nem készültünk fel kellőképpen…”
Passuth minden bizonnyal a Patio de la Acequia nevét említi tévesen, ami a „Csatorna udvarát” jelenti. Neve az „al-Sâqiya” szóból, azaz csatornából származik. A hortus conclusus, azaz zárt kert említése azonban helytálló, hiszen a különböző magasságokkal történő játék itt maximálisan kihasználásra került, például a vízlépcső látványa már a 16. századi látogatókat is elkápráztatta. A 20. század eseménytörténetéből ki kell emelni az 1958-as tűzesetet, melyet követő régészeti feltárásoknak köszönhetően egy nagyfokú rekonstrukció során szinte az eredeti (építéskorabeli) állapotot sikerült visszaállítani. Egy korábbi imahely és egy fürdő is feltárásra került, valamint megerősödött az a korábbi feltételezés, hogy a Generalife minden bizonnyal független nyári rezidenciaként is működhetett már a 14. század első harmadában.
A Patio de la Acequia kertépítészeti elemeit áttekintve megállapítható, hogy tengelykereszt utakkal történő kialakítása az Alhambra legismertebb belső udvarával, az Oroszlános udvarral rokon. Az Oroszlános udvar erősen mutatja a hortus conclusus szerkezetét: falakkal körülvett, négy vízfolyás tagolja, a víz mindig tiszta és átlátszó és pihenőhelyként szolgáló pavilon található benne. A mai kert szintje alatt helyezkedik el a régi kert, amelyben az ösvények fél méterrel a virágágyasok felett húzódtak. (Korábbi, 20. század végén készített felvételeken látszik, mennyivel több süllyesztett zöld felület volt az ösvények mellett az Oroszlános udvarban, mint manapság. A 2010 utáni évek rekonstrukciója során még azt a néhány fát is eltávolították, amelyek hírmondóként ott maradtak és az egész felületet alabástrommal burkolták le, ami biztosan nem használ a történeti hitelességnek.) Az északi oldalon álló boltívek maradtak fenn legjobb állapotában, félköríves kialakításukkal, fafödémmel borítva a csatorna tengelyével párhuzamosan haladva egyfajta előterét képezi a kilátónak, ahol a feltárások során előkerült feliraton látható az építés dátuma: 1319. A patióban domináns a vízfelület és az azzal elért tükröző hatás, valamint a növénykiültetés a medencék, ill. csatornák mellett. Egyik forrás szerint az arab korszakban négy vízfolyás volt itt, ez maradt meg egyedüliként, akkoriban viszont jobban érvényesült a chahar bagh. Ami a jelenlegi összképet illeti, egy torz chahar bagh-ot látunk, melynek hosszanti végén két épület (a bejárat és a kilátó), a másik tengelyen pedig az egykori mecset és a szomszédos Szultána udvarába (Patio de la Sultana) vezető átjáró helyezkedik el, ahol a reneszánszban kialakított U-alakú medence vált jellegzetes elemmé. Az átjárót egyébként a Katolikus Királyok idejében (1492 után) nyitották meg, az arab korszakban egy bejárat létezett. Fontos adalék a fentiekhez, hogy csak a romantika időszakától láthatunk itt a Csatorna udvarában szökőkutakat, melyek olasz formát követve kerültek a patióba, ezáltal viszont a Naszridák által tudatosan létrehozott tükröződés hatásfoka jelentősen leromlott.
Washington Irving 1829-es granadai tartózkodásakor, melynek során három hónapot töltött el az Alhambrában, így ír a Generalifé-ről: „…akad itt minden a délszaki élvhajhász gyönyörködtetésére: gyümölcsök, virágok, illatok, zöld lugasok, mirtuszsövények. Lágy szellő, csobogó vizek. Saját szememmel élvezhettem a látványt, amilyet a festők szeretnek a délszaki kastélyok köré festeni.” A palota ekkoriban Compotéjar márkijának tulajdona volt, 1921-ben került csak a spanyol állam birtokába, XIII. Alfonz (1902-1931) uralkodása alatt. Az épületegyüttes és a kert rekonstrukciója viszont Az Alhambra meséi-nek 1832-es első, majd az 1851-es javított és bővített kiadása után megkezdődtek, a szerző ráirányította a világ figyelmét erre az évszázadok óta kallódó kincsre.
Fentiek ismeretében kijelenthető, hogy a spanyolországi muszlim kertek közül a Generalife őrizte meg leginkább mind a mai napig azt a hangulatot és kertépítészeti örökséget is, amely a Granadai Királyság fennállása alatt jellemző volt rá; egy olyan építészeti egységet, melynek jelentősége egyenrangú a katonai véderőművekkel, a palota túldíszített arabeszkjeivel és moreszkjeivel. Ebben az esetben tudatos kertépítészeti eszközökkel emelték új szintre ezt a területet, mely azonban integráns részét képezi a teljes Alhambrának, ennek ismerete nélkül az Alhambrában tett látogatás és z arról való ismeret sem lehet teljes. /folyt.köv./
A fotók a Szerző felvételei, 2011, 2018