Lovász Károly, a KAV ügyvezetője egy szakmai úton szerzett tapasztalatait osztja meg az ausztrál építészetről és hozzáállásról.
Szakmai szempontból mi volt a legérdekesebb dolog, amivel Ausztráliában találkoztál?
Ausztrália történelme elég rövid, viszont nagyon megbecsülik az ott élők, s ezzel az odalátogató is folyamatosan szembesül. Minden olyan épületet vagy elemet – akár egy korlátot is –, ami 80-150 éves, szigorúan tilos elbontani. Ha például egy építkezésen megtalálnak néhány százéves kanalat és villát, azokat mindig kiállítják és legtöbbször az új épület közelében. Számukra minden történelem, ami már 40 évnél régebbi. Ragaszkodnak az identitásukhoz és a múlthoz, de azért váltani is hajlandók. Az ötvenes évek végén az építési kultúrájukban volt egy nagy változás: addig a két legnagyobb városban, Sydney-ben és Melbourne-ben maximum 40 m magas épületet lehetett építeni, először az utóbbiban engedélyeztek ennél magasabb szerkezeteket. Sydney-ben tapasztaltunk még néhány nagyon érdekes dolgot, az első még a csoportunkban lévő ingatlanfejlesztőt is meglepte. Ott, ha fejlesztőként építkezni szeretnék, az adott építési terület 10 %-át megkapom ajándékba, hogyha a város közbeszerzés keretén belül megtendereztetheti az építészeket. Az építtető kettő, a város pedig három építészt hívhat meg a pályázatra, s egy szakmai zsűri választ a koncepcióik közül. Emellett egy százalékos művészeti hozzájárulást is kötelező belekalkulálni a büdzsébe, az ebből megvalósuló műalkotások is formálják a városképet. Ha pedig átjárást, parkot, szabadidős tevékenységekre alkalmas teret is biztosítanak, vagyis még felhőkarcolók esetében is „lábas házat” építenek, ahol 3-4 szintnyi szabad terület van az épület alatt, akkor egyedibb formákat és magasabb épületeket is engedélyeznek. Egyébként nagyon figyelnek az egymás mellett lévő épületekre, hogy egységes városkép alakuljon ki, ezért a bíráltnál komoly szakmai zsűri dönt. Sokszor bátor, merész és markáns tervek valósulhatnak meg náluk, elég csak a Foster tervezőiroda épületeire gondolnunk, vagy a melbourne-i olimpiai parkra. Gazdasági szempontból is megengedhetik maguknak, hogy olyan költséges, egyedi megoldásokat alkalmazzanak, amit mi Magyarországon anyagilag nem tudunk megfinanszírozni. Az építési idejük pedig hosszabb, mint Közép-Európában, egy sportlétesítményt kb. kétszer annyi idő alatt építenek fel. Az életvitelük is így működik, időt hagynak mindenre.
Mik ezek az egyedi megoldások?
Gondoljunk csak a sydney-i Operaházra. Ismerünk még egy ilyen épületet? Nyilván nem. Ennek a tervezése és tendereztetése is egy nemzetközi pályázattal indult, s egy (nagyrészt ausztrál tervezőkből álló) szakmai zsűri döntötte el, hogy kinek a tervét fogadják el. Egy amerikai zsűritagot is meghívtak, aki bár három napos késéssel érkezett meg az egyhetes döntési folyamatba, a legenda szerint kiemelte a dobozból a többi közül a ma ismert tervet (“Ez lesz a ti operaházatok!” felkiáltással) és ez mára a város jelképe lett. De Sydney-ben láttunk olyan épületet is, amelyben szintenként 1 800 m2-nyi irodaterületet oldottak meg közbenső pillér alátámasztása nélkül, ami azt jelenti, hogy a teret teljesen egybe lehet nyitni. A Foster tervezőiroda megoldása egy párját ritkító födémfeszítéssel állt elő, így az iroda tulajdonosa vagy bérlője szabadon dönthet mindig az elrendezésről, és a lépcsőház vagy vizesblokkok sem gátolják a lehetőségeiben. Melbourne-ben a 7×20 m alapterületű felhőkarcolók esetében – ahol egy szint egy lakás – is láttunk különleges megoldásokat.
Anyagok tekintetében mit tapasztaltál?
Sydney homokkő lemezen fekszik, ezért ez az érdekes, sárgás kőzet általában megtalálható az épületekben. Fejlett az építési kultúrájuk, bár ők olyan anyagokat is fantasztikus új dolognak tartanak, amelyeket Európában már régóta használunk. A kerámiaburkolat például homlokzatokon is megjelenik. Az épületekben alkalmazott anyagok és technikai berendezések a helyi hőszigetelési szabványoknak és időjárási körülményeknek megfelelően vannak tervezve. 10 °C alá nem nagyon esik a külső hőmérséklet, így bizonyos helyzetekben hőhidas szerkezeteket is használnak. A hőszigetelő üveg pedig sok esetben luxus kategóriának számít, egy egyszerű családi házat a legtöbb esetben egyrétegű üveggel valósítanak meg.
Úgy tudom, a külső kerületekben megjelennek a klasszikus értelemben vett családi házak is. Ebben a szegmensben milyen megoldásokat láttál?
Ausztráliában a szélsőségesen meleg időjárásnak és a bozóttüzeknek köszönhetően teljesen más építés modell alakult ki. Az ausztrálok általában faszerkezetű épületeket alkalmaznak, ezeket burkolják be, majd hőszigetelik és klimatizálják. Ott is drága dolog családi házban lakni, a telekárak és az építési költségek még vidéken is nagyon magasak. Az ausztrál keresetekkel számolva kb. 200 hónapos munkabérből vehető meg egy kisebb társasházi lakás. Ilyen társasházak a városhatáron is épülnek, főleg a tömegközlekedéssel könnyen elérhető helyeken, ami egyébként parádésan van megszervezve. Arrafelé az a szokás, ha az emberek nyugdíjba vonulnak, általában eladják a városi vagy városhoz közeli családi házaikat, és kiköltöznek egy farmra. Ezzel kb. a lakásár felét tudják megtakarítani, amit legtöbbször elutaznak.
Mi az, amit példaként állítanál az európaiak elé?
A természettel való kapcsolatot. Ámulatba ejtett, hogy egy ausztrál mennyire másként áll a környezetéhez. Nagyon sok időt töltenek a szabadban sportolással, ami a nemzeti összetartozás egyik eleme is. Az óriási parkokban minden a mozgásra van kitalálva, kialakítanak bennük teniszpályát, strandot, futópályát, gimnasztikai vagy atlétikai centrumot, ahova bárki be tud menni mozogni.
Hogy látod Ausztrália jövőjét?
Ausztrália gazdasága nagyon stabil, még a 2008-as pénzügyi válságot sem érezték meg olyan mértékben, mint mi itt Európában, vagy az amerikaiak. Ez egy külön világ, klasszikus “szigetüzem”. A bevételük nagy része bányászatból, állattenyésztésből és növénytermesztésből származik. A lakosság 90%-a a kontinens szélén lakik, csupán 10%, 2,5 millió ember lakik a kontinens belsejében. Ezért akik mértékadót, maradandót szeretnének építeni vagy alkotni, ők a nagyvárosokban vagy azok közelében élnek. A beszélgetések során azt tapasztaltuk, hogy a gazdasági szektor egyre inkább felismeri, hogy érdemes ingatlanokba beruházni. Egyre többen vándorolnak be ugyanis Ausztráliába, s nekik valahol élniük kell. Az ingatlanfejlesztés szerintem „robbanás előtti” állapotban van. De az, hogy ez a „robbanás” az ipari szektorba is át fog-e gyűrűzni, azzal kapcsolatban már kétségeim vannak. Sokan próbáltak már Ausztráliába ipart telepíteni, de mivel itt csak 25 millió ember lakik, nem olyan nagy a felvevőpiac, mint egy ázsiai vagy egy európai országban. Megtanulták úgy üzemeltetni a gazdaságukat, hogy a bevétel náluk maradjon. Ez számomra nagyon érdekes tapasztalat volt. Nem viszik ki a pénzt az országból, és mindent ott próbálnak hasznosítani, ahol megcsinálták, mert óriásiak a távolságok. A másik jelenség: ha az ingatlanpiac tényleg fel fog pörögni, akkor óriási mennyiségű munkaerőre lesz majd szükségük, hogy ezt az igényt kezelni tudják. 10-15 éven belül ugyanabba a helyzetbe juthatnak, mint amiben most van a magyar építőipar, hogy importálni kell majd az építőipari szakmunkásokat. Ausztrália tehát a szigetüzemű gazdaságával, nemzeti és kulturális hagyományaihoz kötődésével, valamint a megújulásra képes építőiparával is sok mindenre taníthat bennünket.