Repüljünk vissza gondolatban a huszadik század közepére, amikor még nem léteztek a mai gyakorlatban használatos "korszerű" építőanyagok, de nem is nem lehetett anyagokat könnyen, gyorsan beszerezni, nagy távolságról helyszínre juttatni, urambocsá', interneten válogatni és megrendelni. Az építész a természet szülte, vagy a nehézipar ontotta nyersanyagokban volt kénytelen gondolkodni, nem bújta a termékkatalógusukat, nem hívta a terméktanácsadót, és azt sem tudta, mi az a CPR. Minden egyes részletet maga volt kénytelen kitalálni a tervező, semmit nem tálaltak készen számára az építőanyag-gyártók. Ja, és persze számítógép sem volt.

Nehéz világ lehetett, kevés lehetőség, nagy felelősség, gondolhatják a fiatalabbak. Ha azonban időutazás helyett földrajzi barangolásba vágunk bele, akkor gyorsan ráeszmélünk, hogy a világ nagyobb, kevésbé "fejlett" részén az épületek java része az Európában már feledésbe merült, talán sokak által idejétmúltnak tartott módszerekkel jön létre. Tegyük hozzá: általában építész közreműködése nélkül.

Alejandro Sticotti argentin építész ebben a közegben érzi jól magát, előnyre fordítva át napjaink technológiai háttérvilágának hiányát. Építészeti attitűdjének kompromisszumoktól mentes megvalósulását láthatjuk az uruguayi tengerparti faluban felépített nyaralójában.

Az üdülőháza két egyszerű elemből tevődik össze. A földszinti üvegdoboz fölé egy valamivel zártabb, részben faburkolatos L alakú tömeget emelt, ezzel fedett teraszt képezve az alsó szinten. Konyha és étkező kapott helyet a három oldalról nyitott földszinten, a stúdió-lakótér a hálószobával pedig az emeltre került, ahonnan remek kilátás nyílik a tengerre. Két további hálószoba a kert sarkában felhúzott külön épületbe került.

Saját természetes valójukban megmutatott anyagok, elsősorban a nem túlmunkált fa jellemzi egyaránt a külső és belső anyaghasználatát. A nyersen hagyott beton felületek mintegy a padló tükörképeként a mennyezeten a zsaluzó deszkák elemeinek erezetét engedik láttatni. Helyi mesterek keze munkáját dicsérik a nyílászáró szerkezetek, amelyeknél a mai elvárásokkal ellentétben az olcsóbban és egyszerűbben kivitelezhető és karbantartható külső vasalatokat fedezhetünk fel. A fán és a betonon kívül megjelenik még némi szerkezeti funkcióval bíró acél, egyszerű törtfehér kerámia és az ülőbútorok vászon kárpitja.

A bútorok nagyrészt Alejandro Sticotti saját tervezésű modul rendszerű polcai, és egyéb kisbútorai, melyeket egyébként értékesítésre is gyártat békebeli mesteremberek műhelyében.

Békebeli, hmm... Arra gondolok, amikor még egyensúlyban volt a magabiztos szakmai tudás, a felelősséggel és odaadással elvégzett munka, és a produktumért járó fizetség három tényezője az építőiparban tevékenykedők teljes spektrumában. Ma ezt már csak a tervezőktől várják el, és a felelősséget is csak nekik kell hordozniuk a vállukon, de hát hogyan is lehetne elvárni bármiféle felelősségvállalást azoktól a "szakemberektől", akik pincérnek tanultak, egy szakmát segédmunkásként lestek el valakitől, használhatatlan felszereléssel dolgoznak, így óhatatlanul messze kerülik a számukra bonyolult megoldásokat, mindössze egyetlen dologhoz értenek hiánytalanul, hogy – miután alaposan lepocskondiázták az összes előttük dolgozó munkáját – csillagászati munkadíjat kérjenek el azért, amihez éppen, hogy csak konyítanak.

Az argentin építész háza puritánsága, egyszerűnek tűnő részletei ellenére nehezen illeszthető bele az építészet kortárs európai sodorvonalába. Ha akad is néhány bátor építész, aki építési előírásokkal, kifinomult részletekre vágyó megbízókkal dacolva elkészítené a terveket, nehézségbe ütközne olyan, szakmai tudásukra büszke szakemberek kivitelezésbe történő bevonása, akik saját tudásuk legjavát adva lehetővé tennék az eltakaratlan részletek őszinte bemutatásán alapuló terv megvalósítását.

Fotók: Cristobal Palma via Dezeen