Izgalmas témák és aktív hallgatóság jellemezte a Walter Rózsi-villában 2025. március 18-ai vitaestet, amelynek középpontjában a hazai építészoktatás volt. A kerekasztal meghívott résztvevői: Makovényi Ferenc, a Szent István Egyetem (Óbudai Egyetem) Ybl Miklós Építéstudományi Karának volt dékánja, Kovács Csaba, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Építészeti Intézetének volt igazgatója, Dávida Eszter, a Kortárs Építészeti Központ igazgatója és Erhardt Gábor, a Mathias Corvinus Collegium Építészet és Emlékezet Műhelyének vezetője.

Mivel a beszélgetésről készült felvétel később megtekinthető lesz, a következőkben a legfontosabb megvitatott témákat tekintjük át.

Kezdésként mind a négy meghívott néhány percben összefoglalta a témával kapcsolatos gondolatait. Makovényi Ferenc a különböző országok egyetemi építészokotatásának jellegét vetette össze: a francia inkább akadémikus, az angolra jellemző a mester-tanítvány viszony, a magyar leginkább professzori stb. Rámutatott, hogy az oktatás külön szakma, és egyáltalán nem biztos, hogy egy jó építészből jó oktató is válhat – az viszont biztos, hogy rossz építészből rossz oktató is lesz. Kovács Csaba a MOMÉ-n szervezett építőtáborok emlékét idézte fel: a félév végén szavaznak az elkészült hallgatói tervekre, és a legtöbb szavazatot kapott tervet nyáron közösen megépítik. Emellett a  diákok tervezési feladatai kapcsán elmondta, hogy mind társadalmi (mint a tömeges, minőségi lakhatás), mind pedig egyéni és spirituális témákat (mint egy vulkánhoz vezető stációk tervezése) érintenek az oktatás során. Dávida Eszter rámutatott, hogy a meglévő keretek között (kreditrendszer, óraszám) kell reformot hozni az oktatásban, és nem lehet figyelmen kívül hagyni a világ diktálta elképesztő tempót: havonta 1 New York-nyi új építés valósul meg világszerte. Emellett kiemelte az egyetemi projektmunkák, a más egyetemistákkal közös kollaborációk fontosságát, ami arra is jó lenne, hogy a diákot rávezesse, ő inkább generalista vagy specialista típus-e. Erhardt Gábor – a többiekkel ellentétben – nem emlékszik jó szívvel az egyetemi éveire, ami azonban utána következett, az meghatározó élmény volt számára: a Vándoriskola közegében gyakorlati tudásra tett szert, és megtapasztalta a mester-tanítványi viszony fontosságát. Katona Vilmos bevezetőjében egy képzeletbeli – ám nagyon is valóságszagú – egyetemen játszódó történetet olvasott fel, amelyben tipikus oktatói attitűdöket villantott fel, és a professzorok közötti rivalizálásra, helyezkedésre is rámutatott.

Többször visszatérő téma volt a beszélgetés során, hogy miért van kitüntetett helye az építészoktatáson belül a tervezésnek. Ugyanis nem egyszerűen arról van szó – és ezt e sorok írója is meg tudja erősíteni –, hogy az oktatás alappillére a minden félévben jelen lévő tervezési feladat. Ez önmagában rendben van, hiszen a tervezési konzultáción megvalósulhat a közvetlen tudásátadás, abban a 15-30 percben valóban egyetlen oktató és egyetlen diák áll szemtől szembe, ez már szinte túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Azonban a valóság az estébe nyúló konzultációk, a lényegtelen kérdéseken való rágódások, és a „nem úgy” (értsd, nem az adott tanszék vagy oktató ízlésének megfelelően) tervező diákok frusztráltsága. Kovács Csaba megjegyezte, hogy egy „nem jó tervezőből” lehet még remek kivitelező, építőanyag-kereskedő vagy teoretikus, és jó lenne, ha nem ezzel a frusztráltsággal kellene az egyetemet végigjárnia, hanem időben specializálódhatna az érdeklődésének megfelelő irányban. Hogy mikor, arról megoszlanak a vélemények. Makovényi Ferenc aláhúzta, hogy az építészoktatás nem alkalmas a BSc-MSc rendszerre, a főiskolai képzés másfajta tudást kellene, hogy adjon, nem lehet azonos az egyetemi képzés első három és fél évével. Ugyanígy az egyetemi képzés sem tud úgy felépülni, hogy esetleg valaki három és fél év után félbehagyja azt, és erre a félbehagyott képzésre kellene végzettséget kapnia. Erhardt Gábor megjegyzése igen fontos: az egyetem öt éve alatt sokszor ki sem derül, hogy valaki jó építész, jó tervező-e vagy sem, éppen ezért fontos az egyetem utáni, egyetemen kívüli képzés, legyen az Mesteriskola, Vándoriskola, doktori vagy DLA képzés, szakmérnöki képzés stb. Makovényi Ferenc szerint rengeteg csalódott hallgató jön ki az egyetemről, mert megalázzák azt, aki nem jól tervez. Ezért fontos, hogy a tanár valóban pedagógus is legyen, és találja meg, karolja fel azokat a diákokat, akik valami másban jók, a szakma más szegmensei iránt érdeklődnek.

Túl sok-e az országban jelenleg működő építészképzés? Lehet, hogy inkább csak túl egyformák, nincs az egyes képzéseknek felismerhető arculata, ami alapján a felvételi előtt álló diák egyiket vagy másikat választaná. Erhardt Gábor ehhez kapcsolódóan megjegyezte, jó, hogy van kisebb és nagyobb (létszámú) képzés is, ez a diákok eltérő habitusa miatt is hasznos. De hol vannak a nagy formátumú oktatók, akik egy-egy intézményt, tanszéket, képzést fémjeleznének? Kihaltak? Nincs utánpótlás? Kovács Csaba felidézte, hogy egy-egy korszakos építész – mint Nagy Tamás, Janáky István – temetése határozottan világvége érzést keltett benne, valamint felelősségtudatot: „most mi következünk!”. Elég furcsa helyzetet is teremtett ez a kérdésfelvetés, hiszen a beszélgetők és a hallgatóság között is voltak olyanok, akikre minden bizonnyal nagyformátumú oktatóként fogunk gondolni, csak ezt saját magáról senki nem tudja jelen időben elképzelni.

Abban egyetértés alakult ki, hogy egy egyetemről kikerülő építész még koránt sincs „készen”: szakmagyakorlás, jogosultsági vizsgák, továbbképzések és szakirányú posztgraduális tanulmányok szükségesek, és hol vagyunk még a life-long learning-től? Talán az egyetemnek az lenne az elsődleges feladata, hogy minderre felkészítse a hallgatókat, műveltséget, tartást, értelmiségi gondolkodásmódot adjon át, a többit majd hozzáteszi a szakmagyakorlás? Jól hangzik, de nyilvánvalóan a szakmai tudás átadása is az egyetemen történik, jó esetben az előbbiekkel együtt és kölcsönös támogatásban.