A Magyar Tudományos Akadémia VI. Műszaki Tudományok Osztálya, Association Internationale de la Couleur, Magyar Nemzeti Bizottsága elnöksége látogatást tett Csáji Attila képzőművésznél, aki kitűnő, művelt, rátermett előadó, és azon képzőművészek közé tartozik, akik érthetően, de nagyon precízen fogalmazva tudnak beszélni művészeti kérdésekről is.
Álljon itt a saját maga által szerkesztett önéletrajza (2008. novemberében készült a Napkút Kiadó „1939”-es könyvéhez), melyet előadott a Bizottság tagjainak is, de szerepelt Fényút című életút filmjében is.

Önéletrajz tárgyilagosan

Szepsiben, Kasa mellett születtem 1939. március 21-én. Nyolcéves koromig Kassán éltem, majd az úgynevezett lakosságcsere egyezmény kapcsán kerültem szüleimmel Magyarországra. Gyerekkoromban Hollandiában töltöttem egy évet. Akkor kezdtem intenzíven rajzolni tanulni. Hazatérve Zajti Ferenc tanított éveken keresztül a műtermében.
Az 1956-os forradalom után el kellett hagynom Budapestet, s évekig vidéken éltem. Egerben végeztem főiskolát. Utána Rómába kaptam ösztöndíjat (olaszt, nem a magyar államtól). Rómában barátságba kerültem Amerigo Tottal. Hazatérve feladatomnak tartottam az underground művészet szervezését. Létrehoztam a Szürenon csoportot, majd számos itthoni és külföldi avantgarde kiállítást szerveztem (Szürenon kiállítások, "R" kiállítás, kápolna tárlatok underground szellemű beindítása, lengyelországi, jugoszláviai avantgard kiállítás sorozatok, stb.).
A fénnyel való képalakítás a 60-as évek második felétől foglalkoztat, ekkor festettem az Üzenet-Jelrács sorozatot (plasztikus, súrolófénnyel értelmezett képek, speciális fényérzékeny festékek, stb.). A hetvenes évek elején készültek a „Feketék”. 1977-től a KFKI támogatásával a lézerfény képi lehetőségeit kutatom.
A lézerfény koherenciáját kihasználva egy úgynevezett preholografikus vagy szuperpozíciós módszert alakítottam ki, mely nemzetközileg unikumnak bizonyult (a módszert és eszközrendszert 1980-ban szabadalmaztattuk).
Európa és az Egyesült Államok számos városában ismertettem előadásokon ill. bemutatókon. Kutatásaimat Soros-ösztöndíjjal a Massachusetts Institute of Technology / Center for Advanced Visual Studies laborjaiban, műtermeiben folytattam tovább, ahol taggá is választottak. 1991-ben az Interscience Technology támogatásával a lézer enviromentek lehetőségeit tanulmányoztam az Egyesült Államokban (Los Angeles, San Francisco, Orlando, Sarasota, St.Louis, New York, Boston, Cambridge).
Hazatérve egy technikai-művészeti központ szervezésébe kezdtem (Kepes Központ – első egységét 1993-ban adtuk át Egerben). Segítettem újra életre hívni a Szinyei Társaságot (első választott elnöke lettem), részt vettem a Művészeti Alap átszervezésében, ahol az Alkotó Művészek Országos Egyesülete szintén elnökké választott. Ezek a teendők rendkívüli mértékben elvontak a munkámtól, ezért úgy határoztam, hogy ezekről a tisztségekről lemondok, s csak olyan tisztséget vállalok, ami nem akadályozza művészi munkámat. 1993-ban Fényszimpóziont szerveztem – a Szimpozion Társasággal együttműködve (ez volt a Kepes Központ első rendezvénye). 1993-ban a Nemzeti Kulturális Alap Képzőművészeti Kuratóriumának az elnöke lettem. Részt vettem éveken keresztül a Nádasdy Akadémia működésében. 1995-ben információs videóláncot szerveztem Budapest legfontosabb képző- és iparművészeti múzeumai és galériái között. 1996-ban beindult a videólánc működése. Ebben az évben ismét Nemzetközi Fényszimpóziont szerveztem a Szimposion Társaság támogatásával. Létrehoztuk a Nemzetközi Kepes Társaságot, amelynek elnöke lettem. A Szinyei Alapítvány elnökeként – a Ca Leasing támogatásával – létrehoztuk a Pest Center Galériát, mint a kortárs művészet új fórumát, ahol havonta visszatérően ún. Kepes esteket is rendeztünk.
Lézerkalanddal terhelten sem hagytam abba a festést, s ma is festőnek tekintem magam.

Életmozaikok

Gyermekkorom a Felvidékhez köt, Rozsnyó és Kassa között elterülő gyönyörű vidékhez – természetesen elsősorban Szepsihez, ahol születtem. Fel-felrémlik bennem váratlanul, ahogy a behavazott tájon lovas szánkóval vonulunk át a Szádelői völgy szűk sziklatorka felé, ülünk a nyírt bukszusok között nagyanyám kertjében, a vénséges vén fenyők alatt, a fehér és vaskos kálomista templom, ahol apám prédikált, ámulat a karmos bútorok között nagyapám félhomályos szobáiban. És festmények, rajzok, kerámiák. Felejthetetlen apró mozaikok, a „másodfű csikó” nyihogása, ahogy sörényébe kapaszkodva próbálok feljutni a hátára, kassai kertünk világnagy cseresznyefája, a „Nagy indián könyv”, vagy a murányi titokzatos rengeteg. És a kevésbé békés emlékek: a bombázások Kassán, majd a világháborút követően a partizán razziák, apám elhurcolása, az utcán végigzúduló felhergelt sovén tömeg, a visszatérő rigmussal: „magyarok a Dunába”. Európa újabb szégyene: a Benes-dekrétumok, a kitelepítés, a napfelkelték a marhavagon rácsai mögött, ahol a komód tetejére dobott matrac volt az ágyam. Megérkezés az „ígéret földjére”, Magyarországra, Budapestre. Váltás. Váltás? Pokrócmodorú géppisztolyos belügyesek vártak ránk, és cipeltek minket az Aréna utcai iskolába fertőtleníteni, megmosdatni. A „Rajk-fiúk” úgy kezelték a kitelepítetteket, mint a rühes állatokat. Ekkor vesztette el bennem ez a riasztó szó a hitelét, hogy „fasiszták”. Hitetlenkedve, gyerekként döbbentem rá: magyar is gyűlölheti a magyart. De miért? Nem értettem. Kezdtem megjegyezni ezt a szót, hogy ÁVO. Ezt követte egy váratlan ajándék: egy boldog év Hollandiában, Utrecht-Driebergenben, a van der Horst családban. Közös biciklis bolyongások Minie-vel, aki festőnek tanult Utrechtben.
Múzeumok, gyűjtemények, képek. És más: a földig bombázott Rotterdam, Rajna, a halott folyó, hetek az északi tengeren fríz halászokkal „a ködös Walhalában”, a mindennapi tábla csokoládé, szelídgesztenye-gyűjtés a királynő driebergeni kastélykertjében, és rajzi stúdiumok. Majd visszatérve Budapestre folytattam a tanulmányokat Zajti Ferenc műtermében – éveken keresztül.
Kamaszként Rimbaud költészetének élménye szakadt rám, mint a szabadság kinyilatkoztatása, tőle tanultam a szó mágiája által „részeg hajóként” kóborolni olyan tájakon, ahol feltárulhatott – egyre teljesebben – az iskolán túli felszabadító szellem kimeríthetetlen világa. Így köszöntött rám a forradalom, 1956 októbere, a rácsodálkozás a váratlanra: a külső valóságban is létezhet szabadság, s élménye lenyűgöző. És megszületett a remény, hogy az osztályharcra nevelésből, a társadalmi feszültségek továbbgerjesztéséből, a gyűlölködésből talán van kigyógyulás. Mindig tudtam, éreztem, magamban hordoztam, mint éltető energiát, hogy az egyénen túl létezik valami más, valami különös transzcendentáló erő, amit úgy hívhatnak: közösség. A forradalom idején ez a rejtett és mágnesezett érték élő valósággá vált. Sokaknak sokáig úgy tűnt, hogy a XX. századi civilizációnak sikerült felszámolnia ezt. A forradalom áldozat készsége maga volt az élő cáfolat.
Majd ránk szabadult az iszony, a tankos százezrek, és ismét diadalt ült a vörös csillag terrorja. A kétely vált döntővé – úgy hiszem nemcsak bennem, mint ifjúban, de nemzedékemben és azon túl – kétely az ellentétes értelembe forduló jelszavakban, a mozgalmakban, a túl gyors igazodásban. A kemény, megjegecesedett rendben. A szellemi élet a föld alá vonult. A Hamvas Bélák, Mezei Árpádok, Várkonyi Nándorok, Kassák Lajosok, Korniss Dezsők, Gyarmathy Tihamérok a perifériára szorultak vagy azon is túl. A belső száműzés időszaka volt ez. Belenőttem egy felismerésbe: a művész számára a legfontosabbak a belső történések – akkor, ha van iránytűje idebenn, amit követni tud. Közben festő lettem. A hatvanas évek közepén megjelent egy új művészgeneráció – 56-ot kamaszként átélt nemzedék – mely a művészetben kívánta megélni egy szabadabb lét vágyát. Nem volt hajlandó lefeküdni egy torz társadalom elvárásainak – nem nyugodott bele a „reménytelenbe”. Az eseményeknek nem pusztán elszenvedője, de alakítója is lettem – az „avantgárd” egyik meghatározó szervezője. Tudatosan kerestem azokat a fiatal művészeket, akik hasonlóan gondolkodtak, mint én. Poloskás legénylakásokból, pinceklubokból, mosókonyha-műtermekből, műteremmé avanzsált halottasházból, padlásszobákból verbuváltam a „gárdát”, az ismeretlenségből a szerény reflektorfénybe – de ennél jóval többe: az elszigeteltség bénultságából éltető szellemi közegbe. Bocz Gyula, Csutoros Sándor, Haraszty István, Haris László, Ilyés István, Pauer Gyula, Prutkay Péter, Türk Péter és folytathatom a sort – így találtak egymásra. Létrehoztam a Szürenont, a magyar avantgárd lengyelországi múzeumokban megvalósuló kiállítássorozatát, majd ezt követően az ipartervesek bevonásával és az idősebb nemzedék néhány tagjának (pl., Korniss Dezső) részvételével az „R” kiállítást. Erről írták:
„ …fordulópont – hosszú idő után a maga összetettségében ismét előttünk áll a magyar avantgárd.”
Számomra a fordulópont a 70-es évek második felében következett be, amikor a fénnyel értelmezett plasztikus képek után lehetőségem nyílt a testetlen fény – ezen belül a koherens lézerfény – képi lehetőségeinek a kutatására a Központi Fizikai Kutató Intézetben. Kroó Norbetnek köszönhetem. Nem olyan rég, a Kiscelli Múzeum komor templomterében megvalósuló fényművészeti bemutatómmal kapcsolatban írtam a következőket: „Ma a vizuális újítás megállíthatatlan. Aki megpróbálja Lót feleségeként sóbálvánnyá mered és megkövül. A művészetekben nem az újítást kell leállítani – az kikerülhetetlen –, fetisizálását kell megszüntetni.
És a törmelékek alatt, a legegyszerűbb-legbonyolultabb utat kell keresni, mely a klasszikus megfogalmazás szerint lélektől lélekig visz. Hogy az korszerűtlen?
Hadd kérdezzek vissza: nem lehetünk függetlenebbek, feltétlen a 'lélekhámozott' ember gondolkodását kell követnünk? Ne múlt századi sémák alapján döntsünk a korszerűségről.”

Az MTA AIC MNB elnöksége köszönetét fejezte ki Csáji Attila képzőművész előadásáért, és bemutatójáért, egyszersmind a kitűnő vendéglátásért.

Szende Árpád