„Light is Life.” – Alain Guilhot.* A fény az emlékezés leghalkabb és legőszintébb nyelve. Nem csupán láthatóvá tesz, hanem életet lehel abba, ami már a csendé. A mauzóleumok esetében a fény nem külső dísz, hanem tolmács a földi és az örök között – ahogy Guilhot írta: a fény az élet maga, s ezzel együtt az élet utáni folytatás ígérete.

A fény az emlékezés leghalkabb és legőszintébb nyelve. Nem csupán láthatóvá tesz, hanem életet lehel abba, ami már a csendé. A mauzóleumok belső kupolás arany és kék mozaikjai a fényt lélekként őrzik. Az arany az isteni jelenlét és az örökkévalóság színe, a kék a végtelenség és a transzcendencia mélysége. A mozaikfelületeken megtörő és újraéledő fény az emlékezés természetét idézi: azt, ahogyan a múlt fénye a jelenben újjászületik. A belső térben a fény befogadó minőségű: nem uralkodik, hanem körülölel. A látogató nem szemlélő, hanem részes; a tér nem mutat, hanem hív, mint a csend, amelyet csak a fény képes „kimondani”.

Amikor a mauzóleum éjjel fénybe borul, nem változik meg – csak új arcát mutatja. A statikus, színes vetített grafika a bejárat felől hívogat: a fény rajza emberi közelséget teremt, meghív a térbe, a befogadás élményébe. A mozgó, színeváltó vetített fény ezzel szemben a spirituális kapcsolatteremtés eszköze. A vörösből zöldeskékbe oldódó fényátmenetek az élet, a halál és a megdicsőülés útját jelenítik meg. A fény itt nem pusztán világít, hanem értelmez: a kőbe zárt formákból lelki jelentést hív elő, a látványból élményt, az épületből imát teremt. A két technika egymásra épül. A statikus fény a térhez, a mozgó fény a lélekhez szól. E kettő együtt teremti meg az emlékezés rítusát: a hívást és a felemelkedést, a külső megnyílást és a belső elmélyülést.  A belső arany ragyogása a lélek belső tüzét idézi, a külső vetített fény a közösségi emlékezés formája. A kettő között a fény a híd, amely átemel időn és téren: a jelen a múlthoz, az ember az örökkévalósághoz kapcsolódik.

„A fény ott kezdődik, ahol a forma véget ér.” – Alain Guilhot

A vetített fény nem díszlet, hanem értelmezés. A kő felületére illesztett fénysíkok kijelölik a tér ritmusát, ahogyan a zene is ritmust ad az emlékezésnek. A fény tehát nem kíséri, hanem formálja a csendet. A fényfestés első fázisa mindig a geometriai beállás: a projektorok optikai tengelyeinek illesztése, a vetített raszter (grid) kalibrálása. Ez az a pillanat, amikor a technika még „üres”: a fény csak mérték, nem jelentés. Ebben az állapotban a fény a mérés és a rend médiuma. A vetített vonalak kijelölik a felületet, mint a zenei kottát: minden pont a helyére kerül, mielőtt megszólalna a vizuális dallam. A teljes fényfestés során a színek és mozgások egymásra épülnek: a vörös a földi energia, a kék a transzcendencia tónusa, a kettő között pedig ott az átmenet – a lélek útja. E folyamatban a látvány nem önmagáért való. A fény mozgása a lelki utat követi – az emelkedést és az elengedést. Ezért a fény itt nem díszlet, hanem részvétel.

Amikor a fény elveszíti értelmét, eltévedhet. A temetői síremlékek hideg, kék megvilágítása nem a kapcsolatot, hanem a távolságot erősíti. A technikai fény rideg és tárgyias: a kő nem melegszik meg tőle, csak fénylik. A kereszt, amelynek a hit és a vigasz jelének kellene lennie, a túlzott megvilágításban elszakad a környezetétől. A fény ilyenkor nem emel, hanem elválaszt. Itt a fény elveszíti értelmező szerepét: a látvány uralkodik a jelentés fölött. A spiritualitás helyébe vizuális hatás lép, s a kapcsolat helyett marad a hideg kontraszt.

A látás és a hallás közötti konfliktus tanúi lehetünk, amikor a mauzóleum előtti nyári esték sokszor több érzékszervre épülnek: fényvetítés, zenei koncert, közösségi jelenlét. E két médium azonban nem mindig talál egymásra. Amikor a színpad felépítése fizikailag eltakarja a fényfestett homlokzatot, a látvány és a hang kettéválik: az egyik elzárja a másikat. Ez nem pusztán technikai hiba, hanem érzékszervi aránytévesztés. A látás és a hallás nem egymás rovására, hanem egymást kiegészítve adhat teljes élményt. A cél a teljes élmény: hogy a zene hangja és a fény látványa egyaránt elérje a nézőt – ne takarják, hanem kiegészítsék egymást. Megvalósítása „technikai” kompromisszumot igényel. Amikor a technikai és művészi elemek egyensúlyba kerülnek, a fény és a hang egyazon nyelven szól: az emlékezés, a közösség és az élet ünnepének nyelvén.

A fény, mint az emberi emlékezés eszköze. Ahogy este a temetőkben fellobban a gyertyák fénye, úgy válik a fény az emberi emlékezés legszemélyesebb formájává. A mécses, a gyertya lángja kicsiny, mégis az örök világosságot jelképezi: azt, hogy a kapcsolat nem szakad meg, csak másik dimenzióba költözik. Az ember a gyertya lángjával nem díszít, hanem kapcsolódik – egy mozdulattal, egy fénygyújtással összeköti a jelen pillanatát a múlt csendjével. A mauzóleum fényfestése és a mécses fénye ugyanannak az emberi vágyódásnak két arca: az egyik művészi, a másik személyes. Mindkettő ugyanazt a hitet hordozza: hogy a fény, bármilyen formában is születik, életet és emlékezést őriz.

A gyertya lángja kicsiny, de benne ott az örökkévalóság tüze.

*Alain GUILHOT a Clever-Energies művészeti vezetője. Mintegy 3000 fényalkotásával és a "Fény az Élet" című könyvével, amely a fény valóságos antológiája, Alain Guilhot a világ minden táján állandó vagy rendezvényvilágítási projektekre hívják. Minden fénydíszlete pontossággal, tisztelettel és alázattal tanúskodik arról a vibráló tisztelgésről, amelyet mind a kortárs építészet, mind a világörökség építői iránt tanúsít. A fény úttörője, az első világítási terv (Lyon 1989) megalkotója, a fényépítész (világítástervező) messze túlmutat a közvilágítás, a világítás vagy az esemény fogalmán, és a fény varázsát fejezi ki a városok örökségének, szépségének és történelmének szolgálatában.