Sam Jacob építész saját építésű kelet-londoni házát némi öniróniával Hoxton Öszvérnek nevezi. Az épület gesztus a 18. századi kertésznek, Thomas Fairchildnek, akinek faiskolája a közelben feküdt az Ivy Street mentén. Ott ültette be egy török szegfű virágporát egy szegfűbe, hogy létrehozza az első szándékos kertészeti hibridet, a „Fairchild’s mule”-t (mule=öszvér). Jacob háza egy bikaorrú tégla-gálya, amely egy egykori kocsma maradványaival olvadt össze, szintén egy keresztezés. Egyszerre keveredik a régi és az új, és két különböző felhasználási területet foglal magában egy valószínűtlen egészben: lent egy játszótér óvodásoknak, felül pedig egy egyedi, szinte túlvilági lakás.
Az épület mindegyik formai eleme, motívuma jellemző Londonra, melyek itt ütköznek, hogy szokatlan tulajdonságokkal rendelkező helyet teremtsenek. A szabadon álló kocsma szinte az egyetlen, ami a bombák vagy a regeneráció miatt elveszett teraszos utcából maradt. Az 1980-as években egy kis bézs színű házsor épült a szomszédban, keletre a Hoxton Streetig. Az út felett egy magas, téglából épült iskola áll egy magas fal mögött. Nyugaton nyolcemeletes, 1960-ban épült tömbházak találhatók. Az eredeti utcavonaltól hátrahúzva, amolyan városi szigeten hagyták meg a kocsmát.
Az omladozó épületet évtizedekig foglalkoztatóként használták, de 2015-ben eladták, mivel nem sikerült előteremteni a felújítási költségeket. Jacob rájött, hogy a jótékonysági szervezet ideális esetben a helyén maradhatna, és javasolta a fejlesztést közös vállalkozásként.
A részletek feltárása eltartott néhány évig, de ennek megvoltak az előnyei. Mire Jacobnak végre kellett hajtania a tranzakciót, minden nehézség nélkül megkapta az építési engedélyt.
Az alapkoncepció gyorsan összeállt, mégis a folyamat lehetőséget kínált arra, hogy a tervezők górcső alá vegyék az alacsony kultúra befolyásolta, magasabb szinten értelmezett építészet problémakörét. Ez a ház a hivatkozás, másolás és az építészeti kommunikáció problémájával foglalkozik, de megpróbál másfajta megoldásokat keresni.
A kontextust inkább a felfedezésre való ösztönzésként kezelték, semmint stílusok útmutatóiként. „A cél az volt, hogy egy jellegzetes tárgyat készítsünk erős, de beágyazott jelenléttel” – nyilatkozta Jacob. „Valami olyasmit, amit máshol nem lehetne megcsinálni.” Konkrétan az épület formáját egy hatósági közlekedési mérnök döntése alakította ki, hogy a telek beépítésekor kanyarítsa körbe az utat a kocsma körül. „Valakinek a ceruzája odarajzolt egy U alakot.” – magyarázza. „Úgy gondoltam, érdekes lenne, ha egy építészeti alkotásban nyilvánulna meg az önkényesen odavetett vonal.”
Téglafal követi a járda görbületét, pódiumot képezve, mely a szemközti blokk bejárati teraszainak halvány visszhangja. Fent az ív megismétlődik, ahogy az épület négyszintesre emelkedik, a szomszédok fényhez való joga által meghatározott visszalépések sorozatában. Szemből nézve az Ivy Streetről szinte archaikusnak tűnik, mint egy kastély vagy zikkurat. A súly és a szilárdság benyomását erősítik az alső szint rétegei. A kis méretű ablakok növelik a téglahomlokzat látszólagos méretét, eseményeket képeznek a sima téglafalon, pusztán unaloműzési céllal.
Részben a forma manipulálásával sikerült elérni, hogy néhány kiragadott elem textúrát adjon, ami segít ellensúlyozni a monumentalitást. Egy hengeres tetőépítmény, a második emeleten pedig egy furcsa, faburkolatú zárterkély domborodik ki a monoton falakból. Jacobnak Joseph Gandy John Soane-nak szánt, egymásra rakott épületeiről készült festményei juthattak eszébe, de még közvetlenebb utalás a György-korabeli teraszimitáció, amely a ház mögötti kis parkolóra néz, kilátással az ad-hoc foghíjbeépítésekre és bővítésekre.
A helyszín geometriája visszhangzik ezekben a részletekbe, és az egész épületen elszórt építészeti idézetekben, U alakzatok, körök és kontrasztos szögelemek keveréke olyan építészek munkáiból, mint Toyo Ito és John Hejduk. A legnyilvánvalóbb a gyémánt alakú ablakok konstellációja, amely Konsztantyin Melnyikov 1929-ben épült moszkvai házát idézi. A tervező szerint a hivatkozások egyértelműek, de a design szintetikus, elég szorosan összerakva őket egy átfogó kompozíción belül.
A popkultúra is begyűrűzik. A bejárati kapu fémszerkezetébe bedolgozott 54-es szám tisztelgés a Studio 54 1970-es évekbeli grafikája előtt. Ennek az épületnek a nagy része szégyenlősség nélkül szórakoztató, és ahogy körbejárunk, nyilvánvaló, hogy Jacob nagy élvezettel készített valamit, ami a szomszédok örömére is szolgál.
A kapu mögött külső lépcsők kanyarognak az emeleti lakás felé. Felfogható egy vertikális utazás kezdeteként, amelyet Le Corbusier-féle sétány-architektúraként foghatunk fel.
A tágas előszobában egy szabadon álló rétegelt lemez doboz található, polcokkal bélelve – egy St Jerome stílusú munkahely. Mögötte a túlsó falat rétegelt lemez és tükör váltakozó panelei szegélyezik, kaleidoszkópszerű tükröződést keltve. Az íves zárt falépcsők egy tetőtéri pavilonba vezetnek fel, újra U alakú alaprajzban.
Az otthon szíve egy incidensekkel teli nappali az épület orrában, melynek dupla magasságú tere tizennégy hegyesszögű ablakkal bőségesen megvilágítva.
A legfelső emeleti egy tetőkertre nyílik, kilátással Fairchild régen letűnt telkére, valamint a Jacob öszvérében érzékenyen megporzott helyi jellemzőkre. Okosan komponált épület, mely reagál környezetére, de nem akarja újraépíteni a múltat, helyette inkább saját jogán kísérel meg értéket közvetíteni. Kortárs gondolatainak kifejezése közben nem hozza zavarba, nem téríti el a lebombázott házsor emléke, a megőrzött, ha úgy tetszik újrahasznosított kocsmahomlokzat jellegzetes karaktere.
Képek: Sebes Péter