Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján készült Balatoni Regionális Terv a magyar urbanisztika történetének egyik már-már mitologikus, nemzetközi sikereket is elért fejezete, melynek történetét azonban csak az utóbbi években kezdték részletesen feltárni a téma iránt elkötelezett hazai kutatók.

A regionális tervezés teoretikus alapjait a XX. század hajnalán Patrick Geddes (1854-1932) fektette le. Alapegységként a földrajzi régiót (pl. egy vízgyűjtő terület a hegygerincektől a völgyben fekvő nagyvárosig) határozta meg, melynek vizsgálatára völgymetszeteket dolgozott ki; elképzelései szerint ez a lényegi egység a városok, civilizációk tanulmányozásához. Gondolatai nagy hatással voltak kortársaira, az 1910-es Edinburgh-i világkiállításon bemutatott anyaga például felkeltette Sir Patrick Abercrombie brit várostervező érdeklődését is, akiről később az UIA (Építészek Nemzetközi Szövetsége) regionális tervezéssel foglalkozó nagydíját is elnevezték. A két világháború közti regionális tervezés azonban elszakadt a geddesi alapoktól, s egységes régióként inkább a nagyvárosok agglomerációjára tekintett, nem függetlenül Ebenezer Howard eddigre széles körben elterjedő kertváros-gondolatától. Az 1950-es években kezdett újra a földrajzi régiók felé fordulni a regionális tervezők érdeklődése, jelentős részben a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa (CIAM) szervezetén belül 1953-tól működő, a modern elveket a városépítésre alkalmazó TEAM X-nek köszönhetően.

A kor Magyarországán a regionális terv új műfaj volt: Perényi Imre, a szocialista realizmus fő hazai korifeusa Jankovich Istvánnal 1956-ban megkísérelte megfogalmazni a regionális tervezés feladatait szocialista keretek közt. Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium (ÉVM) a tanulmány alapján 1957-ben bízta meg a mohácsi árvíz utáni újjáépítésnél már tapasztalatot szerzett Farkas Tibort a Városépítési Tervező Irodában (VÁTERV, később VÁTTI, majd VÁTI) a Balatoni Regionális Terv koncepciójának kidolgozásával és megalkotásával. A Perényi-Jankovich anyag azonban annyira elméleti volt, hogy Farkas segítséget kért Granasztói Páltól, az ÉVM osztályvezetőjétől a tervezési metodikát illetően. Granasztói, a kor meghatározó urbanisztikai teoretikusa, írója, aki maga is a CIAM tagja volt, és korábban részt vett a nemzetközi elméleti eredmények hazai publikálásában, azonban nem tudott neki konkrét segítséget adni, cserébe szabad kezet adott a know-how kidolgozásában.

Fel kellett oldani a fejlesztési (időbeni) és rendezési (térbeli) szempontok ellentéteit, össze kellett hangolni a rendkívül hosszú távra elnyúló fejlesztési elképzeléseket a tervgazdaság ütemezésével és gazdasági realitásaival, és át kellett hidalni a szokatlanul nagy léptékbeli különbségeket az egyes tervrészek közt. A munkában a kezdetektől Farkas nagy segítségére volt Kisléghy Nagy István, az ÉVM főelőadója, valamint Polónyi Károly, Bérczes István, Csillag József, Kotsis Lajos és Karbonits Dezsőné.

A tervvázlat összefoglaló anyagait, köztük egy négyméteres átnézeti helyszínrajzot kiállítottak Liége-ben, a regionális tervezésről rendezett 1958-as kongresszuson. Az időközben ismét a korai geddesi eszmék felé forduló nemzetközi szakma rá is harapott a nagy földrajzi régiót átfogó balatoni tervre, az így felkeltett érdeklődés fő eredménye pedig az UIA 1965-ben megrendezett kongresszusán átadott Sir Patrick Abercrombie-díj lett, melyet a szövetség megosztva ítélt oda a magyar terv készítőinek a regionális tervezés terén elért eredményeikért. A hazai politikai viszonyok ismeretében nem meglepő, mégis keserű intermezzo, hogy éppen Farkast nem engedték ki az ünnepélyes átadásra, mert édesapja 1956-os munkástanácsi szerepe miatt megbízhatatlan elemként tekintettek rá…

Az elkészült anyagot a tervezők azért tekintették csupán tervvázlatnak, mert csak 1963-ban fogadták el kormányrendelettel. Ennek ellenére már az ötvenes évek végétől folyamatos volt a terv végrehajtása, 1957 és 1959 közt Déri Tibor főtitkár vezetésével felállt a megvalósításért felelős szervezet, a Balatoni Intéző Bizottság (BIB); 1960-tól Déri pozícióját Kővári Lajos vette át. A déli és az északi parton külön főmérnökség működött, Polónyi és Bérczes vezetésével, helyüket a déli parton Tőkés György, az északin Bajnay Zsolt vette át a 60-as évek elejétől.

Mivel a terv nem rendelkezett egységes építészeti, esztétikai programmal, a végrehajtás egyik sarkalatos pontja az építészeti minőség kérdése volt. Kezdetben önkéntes alapon működő patronáló építészeket toboroztak egy-egy településre, akik valamilyen kapcsolattal, tapasztalattal rendelkeztek helyben. Ők mintegy konzulensként felügyelték elsősorban a helyi magánépítési tevékenységet: ekkoriban még általános gyakorlat volt, hogy egy-egy nyaralóépületet építész tervek nélkül, a kőműves maga talált ki és épített fel, ennek a jelenségnek a kontrollálására vezették be a tervezői konzultációt, melyek keretében a patronáló építész gyakran teljesen új tervet készített, természetesen térítésmentesen, csupán saját lelkesedése és szakmai meggyőződése által hajtva.

A jelentősebb építészeti munkák egy kisebb részét a VÁTI balatoni csoportjának, és a területi főmérnökségeknek a munkatársai tervezték, jelentősebb részben azonban az építtetők kérték fel a tervezőket. Ezeknek a munkáknak a regionális tervhez való illeszkedését, az esztétikai és műszaki minőséget a BIB Főépítészségének kellett biztosítani, mely ugyan szervezetileg a VÁTI-hoz tartozott, de közvetlenül a minisztérium felügyelete alatt dolgozott. A Főépítészség évi 3000-3500 ügyben járt el, tervtanácsot működtetett, és érvényesítette a regionális terv szempontjait; első fokú építési hatóság elé csak akkor került az adott terv, ha a Főépítészség már jóváhagyta.

A felállított szervezeti struktúra, és a benne dolgozó számos kiváló szakember egy évtizeden át szolgálta a balatoni régió egységes fejlesztését. Az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmus bevezetésekor azonban országos szinten megszűntették a főépítészségeket, köztük a balatonit is; a következő években nem volt olyan hatóság, mely felügyelte volna a regionális terv tájvédelmi, területhasználati szempontrendszerének érvényesítését, ennek pedig néhány év alatt intenzív külterületi fölosztás, és a zártkert-probléma eluralkodása lett a következménye. Így a nyolcvanas években új regionális terv kidolgozása vált szükségessé, ez azonban már a hibák, károk utólagos minimalizálására, a rehabilitációra kellett, hogy fókuszáljon. A balatoni regionális tervezés hőskora így a hatvanas évek végével lezárult, a szakembergárda jelentős része szétszéledt, és új kihívásokat keresett az építészet és urbanisztika más területein.

A következő „Fehér köpeny & rajzasztal” este meghívott beszélgetőpartnere, Csorba Zoltán a Balaton menti regionális tervezés közel teljes aranykorában a VÁTI balatoni csoportjában, „a tűz közelében” dolgozott. A beszélgetés első felében arról fogjuk kérdezni, hogyan látta belülről a folyamatot, az alkotótársakat, és a tervezés eredményeképpen átalakuló Balaton-vidéket.

Mészáros Ábel - Lechner Tudásközpont

Az esemény Facebook oldala itt érhető el.

Felhasznált irodalom:
• Marton Rozália: A Balatoni Regionális Terv. www.6b.hu
• Mészáros Ábel: Vasútállomás és posta Révfülöpön - későmodern építészet és regionális tervezés a Balaton mellett. late-modern.blogspot.hu
• Wettstein Domonkos: A Balaton régió mint kísérleti territórium. Az építészet pozíciói az üdülőterületi regionális tervezés kialakulásában Magyarországon. balatoniepiteszet.hu