A hatvanas–hetvenes évek magyar építészetét ma többnyire néhány jellegzetes betonépület képével azonosítjuk. A valóság azonban jóval összetettebb. Kovács Dániel művészettörténész előadása egy többéves kutatás eredményeként olyan építészeti hálózatot rajzolt fel, amelyben épületek, tervezőirodák és életpályák kapcsolódnak össze.

Számomra az előadás különös jelentőséggel bírt: pályakezdő építészként még közvetlen közelről láthattam ezt a korszakot, amikor Hübner Tibor és Szauer Tibor mellett kezdtem dolgozni. A bemutatott épületek egy része ma már nem létezik, alkotóik közül pedig többen külföldön folytatták pályájukat. Éppen ezért különösen fontos, hogy ez a kutatás egy eltűnő korszak építészeti gondolkodását próbálja összegyűjteni és értelmezni.

A magyar brutalizmus hálózata

Kovács Dániel művészettörténész a magyarországi brutalista építészetről szóló előadását tavaly decemberben hallgattam meg, és az ott bemutatott kutatás adta e cikk kiindulópontját. A téma számomra nem pusztán építészettörténeti kérdés: pályakezdő építészként a hatvanas-hetvenes évek építészetének még közvetlen környezetében kezdtem dolgozni. 1972-ben végeztem, és szakmai pályámat Boór Zoltán, Hofer Miklós, Hübner Tibor és Szauer Tibor mellett kezdtem. Az előadás során bemutatott épületek és tervezők egy része számomra tehát nem csupán történeti példák, hanem egy olyan korszak emlékei, amelynek mindennapi gyakorlatát is láthattam. Ott rajzoltam a mesterek munkáit, majd később műteremükben terveztem épületeimet. Talán ezért is különösen fontos számomra, hogy egy fiatal művészettörténész ilyen alapossággal gyűjtötte össze és értelmezte ezt az anyagot. Mert ezek az épületek – még ha ma sokszor vitatottak is – egy olyan korszak tanúi, amely nélkül a magyar építészet története nem érthető meg. És talán éppen az ilyen kutatások segítenek abban, hogy ötven év távlatából már ne csupán betonfelületeket lássunk bennük, hanem egy gondolkodásmód építészeti lenyomatát.

Kovács Dániel előadása azonban ugyancsak nem nosztalgikus visszatekintés volt. Inkább egy tudományos igényű rekonstrukció, amely a magyar brutalizmus eddig csak részleteiben ismert történetét próbálta összefüggő rendszerben bemutatni.

Amikor 1972-ben pályára léptem, ezek az épületek még a jelen építészetéhez tartoztak. Ma már történelem.

A brutalizmus kifejezés a közbeszédben gyakran félreértett fogalom. A szó hallatán sokan a „brutális” jelzőre gondolnak, holott az építészeti jelentés egészen más eredetű. A kifejezés a francia „béton brut” – nyers beton – fogalmából származik, és eredetileg az építőanyagok közvetlen, őszinte megmutatására utalt. Nagy Elemér, 1968 így fogalmaz: „Az angol brutalism kifejezés nem a brutális szóval azonos, hanem az építőanyagok nyers, közvetlen megmutatására utal.”

A brutalista építészet tehát nem pusztán formai karakter, hanem egyfajta építészeti magatartás: a szerkezet és az anyag láthatóvá tétele. A modernizmus késői szakaszában az építészek egy része úgy érezte, hogy a modern építészet túlságosan elvonttá és absztrakttá vált. A brutalizmus erre reagált azzal, hogy az épületek anyagszerűségét és szerkezeti logikáját hangsúlyozta. Az előadás egyik fontos tanulsága az volt, hogy a brutalizmus ebben a korszakban nem elsősorban stílusként jelent meg, hanem egyfajta építészeti magatartásként. Ebben az értelemben a korszak építészei nem egy egységes stílust követtek, hanem különböző módokon reagáltak ugyanarra az építészeti kérdésre: miként válhat a szerkezet, az anyag és a használat logikája az épület formájának meghatározó elemévé. Ez a keresés részben a modern építészet korábbi, gyakran absztrakt formanyelvével szemben fogalmazódott meg. Ebben az értelmezésben a brutalizmus nem egységes stílusként jelenik meg, hanem különböző építészek eltérő válaszaiként ugyanarra az építészeti kérdésre.

Az előadás és a kutatás nem néhány ikonikus példát mutatott be, hanem egy egész korszak építészeti hálózatát. Városokat, intézményeket, tervezőirodákat, építészeti gondolkodásmódokat kapcsol össze. Ez a munka különösen fontos egy olyan időszak esetében, amelynek épületei ma gyakran védtelenek. Nem elég régiek ahhoz, hogy természetes módon műemlékké váljanak, ugyanakkor már túl közel vannak a jelenhez ahhoz, hogy a közvélemény könnyen értékként tekintsen rájuk.

A brutalizmus története természetesen nem Magyarországon kezdődik. A hatvanas évek építészetére Le Corbusier, Louis Kahn, valamint a magyar származású Marcel Breuer és Goldfinger Ernő munkái gyakoroltak meghatározó hatást. Goldfinger londoni irodája különösen fontos kapcsolódási pont volt: fiatal magyar építészek több csoportja jutott el ösztöndíjjal az angol építész műhelyébe, ahol közvetlenül ismerhették meg a korszak új építészeti gondolkodását. Kovács Dániel előadásának egyik fontos tanulsága éppen az volt, hogy a magyar brutalizmus története nem érthető meg ezeknek a nemzetközi kapcsolatoknak az ismerete nélkül.

A korszak értelmezésében több meghatározó életmű jelenik meg az előadásban.

A hatvanas-hetvenes évek magyar építészetében több olyan alkotó jelent meg, akik munkáiban a brutalizmus egyes elemei felismerhetők. Kovács Dániel az előadás elején Zalaváry Lajos munkásságával indította a korszak bemutatását. Értelmezésében Zalaváry sajátos helyet foglal el a hatvanas-hetvenes évek magyar építészetében. Nem tekinthető a korszak meghatározó irányt adó alakjának, és nem is alakult ki körülötte olyan hatásrendszer, amelyből később iskolák vagy követő életművek bontakoztak volna ki. Épületei ugyanakkor világos belső logikával épülnek fel. A szerkezet és a funkció viszonyát következetesen végiggondoló építészet jelenik meg bennük, amely fegyelmezett gondolkodásról tanúskodik. Kovács értelmezésében ezért Zalaváry inkább egy párhuzamos jelenségként jelenik meg a korszakban: jelen van annak szellemi közegében, de nem válik annak meghatározó irányadó alakjává. Zalaváry építészete egy fegyelmezett, belső logikára épülő gondolkodásmódot képvisel, ahol a szerkezet és a funkció viszonya következetesen végiggondolt.

Az előadás egyik legfontosabb része Jánossy György munkásságának értelmezése volt. Kovács Dániel szerint a hatvanas-hetvenes évek magyar építészetének gondolkodása Jánossy nélkül aligha érthető meg. Az épület nála nem önálló esztétikai kompozícióként jelenik meg, hanem a használati és szerkezeti logika következményeként. A térszervezés, a közlekedési rendszerek, a kiszolgáló terek és a fő funkcionális egységek viszonya egy olyan szerkezeti rendet hoz létre, amelyből a tömeg és az anyaghasználat szinte természetesen következik. Az előadás szerint Jánossy épületeiben a tömegformálás nem öncélú, hanem a környezetre és a szerkezeti logikára reagáló rendszer része. Kovács Dániel külön hangsúlyozta, hogy Jánossy munkásságát nem lehet egyszerűen a brutalizmus stíluskategóriájába sorolni. Ő a korszak egyik meghatározó „tengelyfigurájaként” értelmezte.

Ez a szemlélet később az építészeti oktatásban is megjelent, amikor a Műegyetemen Gádoros Lajos ezt a gondolkodásmódot tanította, és erre a módszerre építette a Középülettervezés című könyvét is. A funkcionális elemzés így nemcsak egyes épületek tervezési módszere lett, hanem egy egész generáció építészeti gondolkodásának alapja. Kovács Dániel szerint Jánossy hatása éppen ebben mérhető: nem egy követhető stílust hagyott maga után, hanem egy olyan szemléletet, amely a fiatal építészek gondolkodásában is jelen volt. Hatása nem formák másolásában jelent meg, hanem abban a gondolkodásmódban, amelyet a fiatalabb építészek is átvettek. Ez a különbség fontos. Jánossy hatása nem formákban, hanem gondolkodásmódban jelent meg – ezért válhatott a korszak egyik tengelyfigurájává.

A hetvenes években azonban az építészet szerepe is megváltozik.

Kovács Dániel előadásában Finta József életműve nem egyetlen, homogén történetként jelent meg, hanem két, egymástól eltérő logika mentén olvasható pályaként. A korai munkák még a hatvanas évek kísérletező közegéhez kapcsolódnak: a tér, a szerkezet és a használat rendje szinte közvetlenül formálja az épületet. Ebben a fázisban a brutalizmus nem „stíluscímke”, inkább egyfajta szakmai attitűd: a szerkezet és a működés „komolyan vétele”, az anyag és a részlet vállalt őszintesége. A fordulat azonban – Kovács olvasatában – nem pusztán esztétikai, hanem szerepváltozás.

Ez a megfogalmazás pontosan leírja, mi történik: a hetvenes évektől kezdve Finta egyre inkább nagy, intézményi léptékű feladatok, beruházói rendszerek, komplex programok világában dolgozik. Itt már más a tét: nem az a kérdés, hogyan válik egy épület kísérleti módon „állítássá” a szerkezet felől, hanem hogy miként szervezhető meg egy nagy működési gépezet – és hogyan alakítja ezt az építési rendszer, a lépték, a döntési mechanizmus. Ebből a nézőpontból Finta életművében a brutalizmus inkább a pálya korai szakaszának gondolkodásmódja, amely később egy másik – intézményes – építészeti szerepbe fut bele. Ebben a közegben az építész szerepe is megváltozik: a feladat már nem egy-egy építészeti gondolat kísérleti kibontása, hanem egy nagy léptékű működési rendszer megszervezése. Az építész egyre inkább az intézményi léptékű építészet világában dolgozik.

Kovács Dániel előadásában Kiss István építészete a brutalista gondolkodás egy fegyelmezett, funkcionális változataként jelent meg. Épületeiben a téralakítás nem formai kompozícióként jelenik meg, hanem a használat logikájából épül fel. A közlekedési rendszerek, az átmeneti terek és a fedett-nyitott kapcsolatok mind az épület működésének rendjét szervezik. Az előadás Kiss István építészetét olyan példaként mutatta be, ahol a térszervezés elsősorban a használati logikából következik.

Vadász György munkáiban személyes, kísérletező építészeti gondolkodás jelenik meg. Kovács Dániel előadásában Vadász György munkássága a korszak egyik legérdekesebb ellenpontjaként jelent meg. Míg az intézményi építészet egyre inkább a nagy rendszerek logikáját követi, addig Vadász munkáiban az épület szerkezete és téralakítása válik az építészeti gondolat közvetlen hordozójává. Az ő építészete nem a nagy beruházási struktúrákhoz igazodik, hanem sokkal inkább egy személyes, kísérletező gondolkodás eredménye. Épületeiben a szerkezet, az anyag és a tér viszonya nem pusztán technikai kérdés, hanem az építészeti gondolat közvetlen kifejezése. Kovács értelmezésében Vadász György munkái a korszak brutalista gondolkodásának autonóm változatát képviselik: olyan építészetet, amelyben a szerkezet és a tér közvetlenül válik építészeti állítássá. Kovács értelmezésében Vadász György építészetében a szerkezet nem háttérelem, hanem az építészeti gondolat egyik meghatározó hordozója. Ebben az értelemben Vadász építészete nem egy intézményi rendszer logikáját követi, hanem egy személyes építészeti magatartást képvisel, amelyben a téralakítás, az anyaghasználat és a szerkezeti rend együtt formálja az épület karakterét

Az életpályák azonban nemcsak építészeti, hanem történeti szempontból is figyelemre méltók. Több alkotó később külföldre került, és pályáját már nem Magyarországon folytatta. Ez is jelzi, hogy a korszak építészetét nem lehet a politikai és társadalmi háttér figyelembevétele nélkül értelmezni. A korszakban több olyan építész is dolgozott, akiknek munkássága kevésbé ismert, mégis fontos része annak a gondolkodásnak, amelyet Kovács Dániel a magyar brutalizmus hálózataként ír le.

Az előadásban röviden szó esett Kovách István munkáiról is. Az ő építészete jól mutatja, hogy a korszak brutalista gondolkodása nem egyetlen központból indult, hanem különböző műhelyekben és tervezőirodákban, gyakran egymástól függetlenül jelent meg. Kovách épületeiben a szerkezet és az anyaghasználat közvetlenül formálja az építészeti karaktert. A tömegképzés, a szerkezeti ritmus és a nyers anyagok használata egy olyan építészeti magatartást mutat, amelyben a forma nem dekoráció, hanem a működés és a szerkezet következménye. Kovács Dániel értelmezésében az ilyen példák azért fontosak, mert megmutatják: a magyar brutalizmus nem néhány ismert épület története, hanem egy sokkal szélesebb építészeti hálózat.

Szauer Tibor munkásságát Kovács Dániel külön is kiemelte. Ennek egyik oka, hogy az utóbbi években ő maga is foglalkozott Szauer építészetével, és igyekezett újra láthatóvá tenni ezt az életművet. Szauer építészete a korszak egyik legkövetkezetesebb szerkezeti gondolkodását képviseli. Épületeiben a tér, a szerkezet és az anyag egységes rendszert alkot, amelyben a beton és a szerkezeti rend nem formai eszköz, hanem az épület működésének természetes következménye.

A korszak épületei közül  több már nem létezik – az előadás így nemcsak építészettörténet volt, hanem egy eltűnő világ dokumentuma.

A korszak fontos, kevésbé ismert alakja Hübner Tibor is. Az ő épületei közül több ma már nem látható, mégis fontos részei voltak annak az építészeti közegnek, amelyben a hatvanas-hetvenes évek új gondolkodásmódja kialakult.

Az előadás vetített képei között szereplő épületek közül több mára eltűnt a városból. Ez a tény különösen hangsúlyossá teszi Kovács Dániel kutatásának jelentőségét: az általa összegyűjtött példák egy része már nem élő építészeti valóság, hanem dokumentált történet.

Az előadás egyik érdekes megfigyelése az volt, hogy a brutalista szemlélet Magyarországon gyakran nem a fővárosban, hanem a vidéki városokban jelent meg erőteljesebben. Budapesten a nagy állami beruházások és a reprezentatív intézmények gyakran kötöttebb keretek között készültek. A vidéki projektek viszont sokszor nagyobb kísérleti szabadságot adtak az építészeknek.

Fontos szerepet játszottak ebben a korszak tervezőirodái is. A SZÖVTERV például olyan műhelyként működött, ahol több fiatal építész együtt dolgozott és kísérletezett. Ebben a közegben dolgozott Kovách István, Szauer Tibor, Tarnai Kálmán, valamint egy ideig Makovecz Imre is, aki később az organikus építészet egyik legismertebb magyar képviselője lett. Az ő pályája jól mutatja, hogy a brutalista korszak nem lezárt stílus volt, hanem egy átmeneti gondolkodási tér. A szerkezet és a funkcionális logika iránti érdeklődés később más irányokba vezetett. Makovecz esetében például az organikus építészet felé. Mégis fontos látni, hogy ez a későbbi irány részben ugyanabból a műhelyből és ugyanabból a korszakból indult. Szauer Tibor pályájának korai munkái is ebben a műhelyben születtek. A Városi Tanács Sportkör klubháza például már korai példája annak a szemléletnek, amelyben a szerkezet és a funkció alakítja az épület formáját.

Az átlagos emlékezet néhány betonépületre szűkíti a brutalizmust – Kovács Dániel kutatása viszont egy egész építészeti hálózatot rajzol fel.

Ahogy az előadás képei egymás után peregtek, egyre erősebben vált világossá számomra, hogy nemcsak egy építészeti irányzatról van szó, hanem egy lassan eltűnő korszakról. Nemcsak Virág Csaba vagy Hübner Tibor épületei tűntek el azóta a városból. A vetített példák között is volt több olyan, amely ma már nem látható, vagy teljesen átalakított formában él tovább. Az idő múlása mellett az is feltűnő, hogy a korszak számos alkotója végül nem Magyarországon élte le az életét. Többen külföldre kerültek, pályájuk más országokban folytatódott, és ott haltak meg. Ez önmagában is jelzi, hogy a hatvanas-hetvenes évek magyar építészete nem csupán esztétikai vagy technikai kérdés volt, hanem egy összetett történeti és politikai helyzetben született.

Ma a brutalizmusról való közbeszéd többnyire egészen másképp működik. Az átlagos emlékezet rendszerint néhány ismert épületre szűkíti ezt a korszakot. Egy-egy toronyházra, egy jellegzetes betonépületre, néhány vitatott példára. Pedig a valóság sokkal gazdagabb. A brutalista gondolkodás számos épületben jelent meg – néha csak részletekben, szerkezeti megoldásokban, anyaghasználatban vagy térszervezésben. A korszak építészei gyakran nem deklarált stílust követtek, hanem egy szellemi irányt, amely a szerkezet őszinte megmutatására, a funkció elemzésére és az anyag közvetlen jelenlétére épült. A brutalista építészet megítélése ráadásul ma is erősen ellentmondásos. Sokak számára ezek az épületek idegennek, nyersnek vagy túlzottan monumentálisnak tűnnek. Ugyanakkor az építészettörténet számára éppen ez a radikális karakter teszi őket jelentőssé. Ezért különösen fontos Kovács Dániel több éves kutatása. Az előadásban bemutatott adatbázis tulajdonképpen egy építészeti térkép, amely először próbálja meg összegyűjteni és rendszerezni a magyar brutalizmus példáit. Az előadásban bemutatott könyv címlapja is felvillant: a „BRUTÁLIS építészet Magyarországon” című kötet 2026 márciusában jelenik meg. Ez a munka azért jelentős, mert a korszak épületei még túl közel vannak a jelenhez ahhoz, hogy természetes módon műemlékké váljanak, ugyanakkor már elég régiek ahhoz, hogy eltűnésük valós veszély legyen.

Számomra az előadás nemcsak építészettörténeti elemzés volt, hanem egy korszak újraértelmezése is. Főépítészként mindig fontosnak tartottam egy alapelvet: egy épület sorsa természetesen változhat. Lebonthatják, átépíthetik, a város és az építési technika folyamatosan alakul. De mielőtt ez megtörténik, dokumentálni kell.

Ha egy épület egyszer megépült, akkor – tetszik vagy sem – már a közös építészeti kultúránk része. Ez a szemlélet a korszak brutalista építészetének egyik alapja is volt.

Ez különösen igaz a hatvanas-hetvenes évek építészetére, amelynek számos példája csak fényképeken és rajzokon létezik. A dokumentáció ezért nem pusztán archiválás, hanem a szakmai emlékezet megőrzése. Virág Csaba egyik épülete – amelynek karakteres szerkezeti és térbeli megoldásai ma is jól mutatják a korszak gondolkodását – jó példája annak, hogy ezek az épületek milyen gyorsan kerülhetnek a veszélyeztetett kategóriába. Éppen ezért válik különösen fontossá minden olyan kutatás és gyűjtőmunka, amely ezeket az alkotásokat újra láthatóvá teszi. Ezért jelentős Kovács Dániel munkája is: mert nem pusztán néhány ismert épületet mutat meg, hanem egy egész korszak építészeti hálózatát teszi újra értelmezhetővé.

Ma már történelemmé váltak. Talán éppen ezért különösen fontos az olyan kutatás, amely képes ezeket az épületeket és gondolatokat összefüggő rendszerben bemutatni. Mert a brutalista építészet – még ha sokszor vitatott is – egy olyan korszak lenyomata, amely nélkül a magyar építészet története nem érthető meg.

A brutalista építészet talán nem mindenki számára szép – története nélkül azonban a magyar építészet története sem érthető meg.