Két napig tartott a Budapest100 program, április 22-én és 23-án, szombaton és vasárnap.

Vasárnap a Duna-parton már minden második sétálónak a kis kék RakPart füzet volt kezében. Kinyitva. Pesten is, Budán is: Hová menjünk, mit nézzünk még meg, mit láthatunk még…

Ennyi örömöt! Mindenki boldog volt, aki csinálta, aki hallgatta, aki nézte.

Ez Budapest örömünnepe!

Azon boldog szerencsések közé tartoztam, aki az épület-ismertető vezetésen úgy mutatkozhattam be, hogy Önkéntes. A Budapest100-zal egyre nagyobb jövőt jósolhatunk ennek a nálunk még nem túl gyakori tevékenykedésnek, vagy inkább hobbinak, rajongás-megosztásnak.

A Budapest100 RakPart csoda volt a városnak, a bemutatott házaknak, az intézményeknek, a lakóknak és a munkatársaknak, a város-tudóknak: megoszthatták a tudományukat és csoda volt a főváros lakóinak, a közönségnek, hogy láthattak ötvennégy házat, ezúttal a Duna-parton. Rácsodálkozhattak – rácsodálkozhattunk magukra-magunkra, városunk gazdagságára, szépségére, a legkisebb részletekig, egy erkélykorlátig, egy csigalépcső ívéig, egy freskóig a Zsigmond korból, egy titkos könyvtári pincéig a Műegyetem pázsitja alatt, a Sóhajok Hídja közelében. Ami nem Duna-híd.

Mindezek feltárása egy lelkes élesztő-kelesztő, önkéntes városimádók hadserege négy hónapig tartó munkájának köszönhető, akik szorgalommal és kitartással találták meg a kapcsolatot a fogadó-vendéglátó rakparti házak lakóival. Sok-sok fiatal városlakó, néhány korosabb generációssal karöltve, boldogan önkénteskedett.

Mit kaptunk, mit adhattunk?

Történelmet, nem is annyira apróban. Várostörténetet, építészettörténetet, ház-történetet, ember-meséket, egyszóval, igen, hiteles történelmet. Muzsikát, művészetet, szép épület enteriőröket, kultúrtörténetet. Omladozást is. És szeretetet, melegséget, barátságosságot a városlakóktól, a házak lakóitól, azoktól, akiknél vendégségben jártunk.

Megtudhattuk, hogy Budán, egyazon házban laktak, egymás szomszédja volt három férfiú családostul, akik közül az egyik az utolsó „hongyarapító” Jókai Senki Szigetét (Ada-Kaleh sziget) annektálta egymaga, a másik egy fiumei kormányzósági épületet építő, működtető, de azt hamarosan végleg elveszítő férfiú, a harmadik egy leány, akinek majdani férje Horvátországot szakítja ki az Osztrák-Magyar Monarchia kebeléből.

Szorgos kutatói munka gyümölcseként kiderült az is, hogy a legnagyobb hazai politikusok sorában számon tartott gróf Andrássy Gyula, a negyvennyolcas forradalom résztvevője, szimbolikus akasztottja, majd magyar királyi miniszterelnök, később, az Osztrák-Magyar Monarchia első külügyminisztere (fia, ifjabb Andrássy Gyula lesz majd az utolsó közös külügyminiszter), aki kedvenc királynőnk, Sissi kegyeit is élvezhette, elsőnek költözött Budára, elsőnek épített bérpalotát a Duna partján. Palotája nemcsak Liszt Ferenc jótékonysági hangversenyének adott otthont, de a II. világháborúban a ház pincéjében hadikórház működhetett, lengyel orvosokkal. A mártírrá lett orvosok gyógyultjairól ugyan semmit nem tudunk, de a palota háború utáni sorsa többszörösen megrendítő: a majd másfél évtizedig itt titkos hadiüzem működött, majdnem tönkretéve az épületet. Szerencsére a felújítás után a palota már méltó funkciót kapott: művelődési klub majd ház lett. És nem is akármilyen: itt született meg a BemRockPart. Az Andrássy-palota olyan intézmény lett, amely a könnyűzene óriásait fogadta be még csecsemő-korukban, köszönhetően a nagyon is érzékeny és messzire tekintő vezetőinek.

Mindez igazán csak egy csepp a tudás- és örömtengerben. Még vagy ötven állomásról nem is beszéltünk.

Kérdés, hogy integrálható-e mindez, ami így a felszínre kerül? És mivé? Mit kezdjünk vele?

Vajon nem az-e a legnagyobb kincs, haszon, öröm, gyönyörűség, hogy egyszerre ennyi ember tudott egymásra figyelni, egymás kincseit megcsodálni, saját értékeit felismerni?

Budapestnek minden évben több szerelmese lesz.

Gáspár Anna, Önkéntes (Buildecon)