| Csupa vidéki épület az új Metszetben |
|
|
Csépé
|
2012.06.06.
|
| Makovecz Imre legnagyobb alkotása, a posztumusz elkészült makói Hagymatikum szerepel a Metszet legfrissebb számának címlapján. A lap a közösségi építést járja körül: templomokat mutat be Cordobától Szegedig, identitást adó épületeket: a tihanyi Levendula-házat, a mohácsi Szent Koronát formázó épületet, egy japán múzeum-szigetet, debreceni campust. |
A makói Hagymatikumról már a tervlap is beszámolt, a lapba eddig nem publikált rajzok és egy főszerkesztői elemzés is bekerült. Az épület jó foglalata a bemutatott példáknak: szinte egyszerre fürdő és templom. Templomként még a szegedi református téglatemplom került be Vesmásné Zákányi Ildikótól és Vicens+Ramos iroda cordobai minimalista fehér temploma. A fürdős-vizes vonalon szerepel még Mikó Lászlóék kecskeméti uszodája.
A szám központi témája a közösségi építés, aminek jó példája egy brazil favella-fejlesztés (építész: Marcos Boldarini), illetve Kazuyo Sejimától az Inujima szigetén létesült térinstallációk: egy elnéptelenedő halászfalu közösségi tereit értelmezik újra. Magyar vonatkozásban ilyen a mohácsi emlékhely, ahova Vadász György és Zimay Balázs terveztek a Szentkoronát idéző formájú kiállítóteret. Egy egyetem közösségének épült Debrecenben két épület is Lengyel Istvántól és Kovács Pétertől:, ezekről Wesselényi-Garay Andor írt a régió építészetét is elemző írást.
Szintén helyi értékkel bír Koller József tihanyi Levendula háza, minek kapcsán a balatoni regionalizmusról is ír Wettstein Domonkos.
Szintén érdekes írást olvashatunk Mikó László Lászlótól, aki Pottyondi Péter felsőtárkányi Bambara Hotelének tanulságait veszi sorra.
A lap bevezető sorai:
A mai kor talán legizgalmasabb épületei a harmadik világban épülnek: végtelenül egyszerű eszközökkel olcsón épülő közösségi házak, iskolák, faluházak. Olyan épületek, melyek létükkel tanúskodnak a használó közösség életéről, felépülésük során erősítenek meg összetartozást, sőt talán létükkel hívnak életre közösségeket. Ez az egyik legelemibb, legősibb építési cselekedet – talán a barlangrajzokkal, a törzsközösségekkel egyidős. Írtunk már korábban afrikai vályogépületekről, írunk e számunkban is dél-amerikai, társadalmi célú beruházásokról a favelákban, vagy éppen egy elnéptelenedő sziget művészeti fejlesztéséről Japánban. A fejlett társadalmakban, akár hazánkban is ilyen közösségi épület minden templom, faluház, de ilyenné válhat minden középület, fürdő, uszoda, egyetemi épület, mely a helyiek, használók identitását kifejezi, megjeleníti. Ilyenekről is írunk. Amiről azonban nem írunk, mert nem tudunk írni, az éppen a legérdekesebb, az afrikaiakhoz hasonló célú, de idehaza készülő szükségleti középületek. Épülnek ilyenek is – legutóbb a Műegyetemen szerveztek Somogyi Krisztináék Épített közösség címmel konferenciát, ahol néhány ilyen példát megismerhettünk. Cigánytelepeken épülő közösségi házak vagy a mélyszegénységben élő rétegek fiatalságának felemelkedését valóban szolgáló tanulóház, fürdő és sportpálya… De ezekről nem írhatunk. Ezek az épületek a jelenlegi építési szabályozásba egész egyszerűen nem férnek bele. Nem felelnek meg a szabványoknak, bontott anyagokból épülnek, gyakran lelkes – ámde a munkaügyi szempontból nem teljesen feddhetetlen – önkéntesekkel. Így aztán – horribile dictu – engedély nélkül épülnek, s ezért nemigen lehet velük a nyilvánosság elé állni. Mindez persze a túlszabályozott magyar építésügy csak egyetlen jelensége, és nem is csak magyar jellegzetesség. Volt, hogy az uniós pályázaton sportpályát és öltözőt kellett szerepeltetni, míg valójában az egész telep egyetlen tisztálkodását jelentő vécé-zuhanyzó megépítése volt a valódi cél. Ezt azonban nem lehetett megírni, ilyenre ugyanis az EU-ban nem lehet pályázni. Távol Afrikától.
Csanády Pál |
|