Életrajzát az Építészfórumon megjelent 2002-es interjúból idézzük: 

Bitó János építész Kistelekről indult, Szegeden érettségizett. 1958-ban felvételt nyert a mai Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, akkori nevén Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára, ahol 1963-ban szerzett diplomát. Egyetemi tanulmányainak utolsó évében gyakornokként a Lakóépülettervezésí Tanszékre került, ahol hamarosan tanársegéd, 10 év múltán adjunktus, majd 1989-ben docens lett. 1990-től 2001-ig tanszékvezetőként tevékenykedett. A tanítás mellett tervezői munkát is folytatott, családi és társasházak épültek tervei alapján. Sok tervpályázaton indult sikeresen a lakástervezés témakörében. Az évek során számos lakásfejlesztési tanulmányt készített munkatársaival. A Típustervező Intézetnél irányítása alatt dolgozták ki a családi házak ajánlott terveit, amelyek alapján sok ezer lakás épült a nyolcvanas években. Nevéhez fűződik többek között Emőd városközpont kialakítása és a dunaújvárosi Napospart lakóegyüttes sok épületének tervezése. Habilitált egyetemi tanárként vonult nyugdíjba 2001-ben.

A fenti interjúban Dr. Bitó János számos megszívelendő gondolatot fogalmazott meg. Alább ezekből idézünk: 

Az építészoktatásról:

Az építészet oktatásában veszélyforrást jelent, ha a kezdő építészek abba a hitbe ringatják magukat, hogy mindenki, aki diplomát kap, kiemelkedő kulturális értékek létrehozására hivatott vagy képesített. Ha ezzel az ambícióval indul mindenki a pályán, és egymást túllicitálva tervezi a jelentősnek hitt, egyénieskedő házakat, amelyek egy-egy település szövetébe kerülnek, netán egymás mellé, akkor ott építészeti káosz fog kialakulni.

Az időtálló építészetről:

Abban bízom, hogy az építészet éppen maradandósága miatt fogja a múlékony divatirányzatokat azonnal és szolgaian követő példákat kiszűrni, kivetni önmagából. Az építtetők is rá fognak jönni, hogyha az éppen aktuális, feltűnő divatformákra szánnak többletköltséget, azok pár év múlva feltűnően divatjamúlttá lesznek, talmivá válnak, és a korábban értéknek hitt többlet előjelet vált. Az épületeket nem lehet lecserélni, mint egy divatból kiment ruhadarabot. Bízom abban, hogy kialakul egy olyan építtetői bölcsesség, mely belátja, hogy a kevésbé exhibicionista, kevésbé extrém építészeti alkotás sokkal inkább értékálló.

Az építész értékteremtő felelősségéről:

Az lenne az oktatás legfőbb célja, hogy mindenki egyfajta mesterségbeli tisztességgel álljon a munkához, hogy mint építész ne kizárólag önmagának állítson emlékművet, hanem iparkodjon megoldani azt a komplex feladatot, ami egy-egy tervezés során felmerül. Jelenleg nagy gond, hogy a fogyasztói társadalom kulturális közegében az innováció értéket mímel. Ha valami újszerű, akkor az már értékesnek is tűnik, vagy annak kiáltják ki, és ez inspirálja az építészeket is a mindenáron való új kitalálására.

Nyugodjon békében!