Könyveinek, cikkeinek jelentős része magyarul is olvasható; ezekben nem egyszer kitér az építészetet érintő kérdésekre is. Mélyenszántó, szellemes, sokszor provokatív gondolatai megkerülhetetlenek – legalábbis nem érdemes megkerülni ezeket… Az alábbiakban egy 2008-as cikkéből idézünk:

„Egy klasszikus kapuzat fölé nem kellett kiírni, hogy „Bejárat”, egy hagyományos lépcsőházban nem volt szükség irányjelző feliratokra. Az épületek értelmét és funkcióját számtalan vizuális jel fejezte ki a rájuk tekintők számára, s ezek a jelek egyúttal kifejeztek és megerősítettek egyfajta közmegegyezést az (állam)polgári, nyilvános, közösségi lét céljáról és mibenlétéről is.

Ugyanezen okból kifolyólag az olyan klasszikus vasútállomásokon, mint a McKim, a Mead vagy a White's Penn Station – amelyeket sajnos leromboltak a 60-as években –, az ember alig talált szöveges feliratokat.

A boltozatok magasságából és arányaiból az egyedi és változatos díszítésekből, a formák párbeszédéből világosan és egyértelműen kiderült a látogató számára, hogy hol kell megvennie a jegyét, hol hagyhatja a csomagjait, hol szállhat fel a vonatra. Mennyire más a helyzet a modern repülőtéren, ahol a legkülönbözőbb feliratok bábeli zűrzavara zúdul az emberre, miközben maga az épület uniformizált stílustalanságában néma marad.

A feliratok és jelzések bábele utcáinkat is elöntötte. A boltok homlokzata semmit sem sejtet abból, hogy mit árusítanak bennük; a bejáratok jellegtelenek és felismerhetetlenek, jelzés híján szinte megtalálhatatlanok. A buszmegállók „Buszmegálló” felirattal ellátott egyszerű póznákká silányultak. A maguk a jelek is az ideiglenességnek arra a szintjére süllyedtek, mint a tevékenységek, amelyeket jelölnek. A feliratok betűi nem súlyosak és méltóságteljesek, hanem állandó mozgástól vibrálnak, és különleges hatásokkal, harsány színekkel tülekednek, hogy megkaparintsák a figyelmünket.

(...)

Mindezzel párhuzamosan az utcabútorok dizájnja teljes mértékben alárendelődött a funkcionalitásnak. A falumban lévő buszmegálló egy helyi kőből épült kis házikót formáz, s tökéletesen illeszkedik a környezetébe. A modern buszmegálló ezzel szemben fémkeretes üveglapok halmaza, ami puszta funkcióján túl semmilyen jelentést nem hordoz – s éppen ezért ezt a funkcióját sem képes ellátni. Amint egy lakás megszűnik otthonnak lenni, ha puszta „lakószerkezetté” csupaszítjuk, ugyanúgy a buszmegálló is elveszti várakozóhely- és menedékjellegét, ha egyszerű „beállóhellyé” alakítjuk.

(...)

Tekintsük például a híres angol postaládát, ezt a remek alkotást, amely – a Brit Birodalomnak köszönhetően – az egész világon megtalálható, még ha nem is mindenütt az eredeti birodalmi vörös színben pompázik.

Akárcsak a régi telefonfülke, az angol postaláda is az állandóság hangulatát árasztja. A gondosan megmunkált talapzat és tetőzet, a szilárd öntöttvas szekrény, a gazdag mintázattal hangsúlyozott levélnyílás a funkcionalista építész szemszögéből megannyi fölösleges dísz, elfecsérelt munkaerő és nyersanyag, melyek a doboz használati értékéhez semmivel sem járulnak hozzá. Valójában azonban éppen ezek a feleslegesnek tűnő elemek azok, amelyek megalapozzák a postába vetett bizalmat: amikor az ember egy ilyen dobozba, egy ilyen hangsúlyos nyílásba dobja be a levelét, biztos lehet abban, hogy az jó kezekbe került, és már úton is van a címzett felé. Az állampolgárok közössége bízhat benne, hogy a posta megbízhatóan fog működni, és hogy a postaládákat díszítő királyi címer valóban a hatékony és alázatos közszolgálat záloga.

S nem is kell csalatkoznia bizodalmában. Az angol posta megbízható volt és megbízható maradt, s leveleinket egy napon belül biztonságban célhoz juttatja. Szembeötlő a kontraszt az amerikai posta működésével – amint szembeötlő az amerikai postaládák funkcionális stílustalansága is. Első amerikai tartózkodásom során egyszerűen nem voltam hajlandó leveleket dobni ezekbe az ócska bádogtartályokba, mert nem tudtam elképzelni, hogy bárki kézbesítené őket. Úgy éreztem, bármit dobok is be ezekbe a szemetesszerű ládákba, az maga is szemétté válik. Mindez világosan szemlélteti, hogyan válik az explicit funkcionalitás a funkció ellenségévé.

(...)

Az ember tudatos lény: tisztában van azzal, hogy múlandó, s a szíve mélyén érzi, hogy a társadalom keretein kívül az élet magányos, szegényes, kegyetlen és embertelen. A város az ezzel való dacolás szimbóluma: annak az örök emberi törekvésnek a záloga, hogy megőrizzünk valamit életformánkból és átadjuk azt az utókornak. A város az önkorlátozáson és a kölcsönös előzékenységen alapul: azért képes fennmaradni és működni, mert milliónyi lakosát számtalan kis kimondatlan egyezség köti össze, melyekben közös az, hogy lemondunk az erőszakról a megegyezés javára, legyen szó a tömött utcákon és piacokon való előrejutásról, a tömegközlekedés használatáról, arról, ahogyan helyet foglalunk a mozikban és a színházakban, vagy egyszerűen ahogy elsétálunk egymás mellett a parkban.

Ez a csodálatos összehangoltság csak úgy jöhet létre, ha az emberek érzik egy jóindulatú autoritás állandó jelenlétét: egy gondos, vigyázó tekintet, mely anélkül érezteti e jelenlétet, hogy tolakodóvá válna. Ez az autoritás a város maga, aki az utcákon és épületeken keresztül fejezi ki magát, és háborítatlan nyugalommal őrködik az emberi élet forgataga felett.

Ahogy a vidéken élő ember az évszakok változásán keresztül, úgy a városlakó ember a városon keresztül viszonyul az időhöz: az állandóság és a változás gondosan megkoreografált párbeszédén keresztül, ahol a rend tartós szimbólumai nyújtanak teret múló és átmeneti tevékenységeinknek, s az örök emlékezet magasodik a felejtés árja fölé. Ez az építészeti emlékek és a klasszikus stílusok valódi jelentése. S ezt a jelentést kell megragadnia az utcaépítészetnek is, ha valóban a város szövetéhez akar tartozni.

(...)

Nem véletlen, hogy a modern postaládák tele vannak graffitivel, és a modern telefonfülkék oly gyakran esnek vandalizmus áldozatául: a rongálás valójában nem silányítja ezeket a tárgyakat, csak explicitté teszi a silányságukat, amit lelkünk mélyén, öntudatlanul mindannyian érzünk.”

(A teljes cikk a Kommentár folyóirat 2008/2. számában olvasható. Roger Scruton: A lámpaoszlopok és a telefonfülkék jelentőségéről)

Fotó forrása: mandiner.hu