SZG:
Most, hogy kevesebb a munka, mivel gazdasági világválság van, többet van időm gondolkodni. Elkezdtem figyelni az embereket: kinek milyen életstratégiája van. Hátha ellesek egy-egy jó receptet! Te is eszembe jutottál. Rájöttem, hogy az építészet egyfajta betegség. Ha valakit megfertőz, az nehezen szabadul tőle. Beszívja magába. Nem látunk se jobbra, se balra, csak éjjel-nappal dolgozunk, agyalunk, pályázunk, tárgyalunk, és közben az ember elfeledkezik a saját egészségéről, a szabadidejéről, az élet egyéb területeiről. Aki benne van, nagyon nehezen tud kilépni ebből a mókuskerékből. Te viszont erre jó ellenpélda vagy mivel elég korán kiszálltál ebből a mókuskerékből. Erről mesélhetnél! Mi volt az a pillanat, vagy mik voltak azok a tényezők, amelyek miatt úgy döntöttél, hogy ebből ki kell lépni?
LL:
Nem arról volt szó, hogy egy iszonyatos nagy irodát vezettem volna. Nekem nem pörgött annyira. Főleg a lustaságom miatt. Nem is mondhatom, hogy én voltam a legtehetségesebb az évfolyamon. Én inkább a középmezőnyben voltam. Persze beszélhetnénk róla, hogy mi a tehetség.
SZG:
Nem csak a legtehetségesebbek dolgoznak az építészetben.
LL:
Az első rádöbbenésem akkor volt, amikor egy-két éve dolgozhattam a szakmában. Akkor még volt állami vállalatnak az utódvállallatában, a KERTI Stúdióban (Kereskedelmi Tervező Iroda), ahol nagy, komoly ABC-k, strandbejáratok, ilyesmik voltak. Mentem haza barátnőmmel vasárnap este, nyár, sötét, jó levegő, moziből mentünk szépen hazafelé kézenfogva és akkor találkoztunk Pintér Tomival, aki egy építész.
SZG:
Igen-igen.
LL:
Szia Tomi, honnan, hova, és mi van? És mondta, hogy megy haza munkából. És akkor volt bennem egy kis makkanás, hogy most moziből megyek a nőmmel haza és hancúrozni fogunk. És Tomi meg megy.
Persze volt, hogy megéreztem azt a hormonfröccsöt is, hogy egész éjjel dolgozol és megcsinálod. Biztos ismered azt, hogy egy az író egész éjjel dolgozik a szigligeti alkotótáborban a dráma utolsó felvonásán, százszor átírja. Hajnalra megcsinálja. Örömében kiviteteti magát az öreg halásszal, Pilacsek bácsival a vízre. „Húzza be Pilacsek bácsi az evezőket, megpróbálok vízen járni“. Tényleg ez a felmagasztosulás, megcsinálod és ott van. Csak én ezt ritkán éreztem át. Hogy ez kinek a hibája, vagy kinek nem – nem tudom. Biztos rosszabbul kezeltem a konfliktusokat. Nagyon ritkán láttam azt, hogy valamit kitalálok, tetszik is, tudom is róla, hogy jó, még mondják is, mindegy – mondjuk elég ha tudom –, ott van valami jó. És akkor jön az, hogy „mi valami organistát szeretnénk“. Pedig végig látták a lépéseket. Vagy például megdícsér a főépítész a kerületben, és akkor kapok az egyik alárendeltjétől egy lapot, hogy ez így nem lesz jó, és át kell dolgozni. Te is tudod, milyen iszonyatos meló azt végigvinni, hogy az legyen, amit te kitalálsz. Az meghozza ezt az örömet. Ezt a flest. Húzod a kis vonalat. Akkor is van az a fló élmény, hogy jó, éjfélkor iszom egy kis teát és akkor kettőkor eszedbe jut: ja, akartam valamit csinálni, mert csinálod-csinálod. Engem az zavart a legjobban, hogy papírnak dolgoztam a legtöbbet.
SZG:
Az engem is zavar.
LL:
Másik a magánélet. Amikor azt mondom a nőmnek, hogy akkor menjél arra vidéki fesztiválra, nekem most leadásom van. Ez annyira vacak érzés. És ez nemcsak őt zavarja, hanem engem is.
SZG:
Közben már bicikliztél?
LL:
Már a suliba is azzal jártam. Akkor egy országúti versenygéppel, amire nem lehetett sárvédőt rakni. Akkor az volt, hogy márciustól novemberig, decemberig biciklizek. Amikor szutyok idő van, hó van, meg latyak, akkor letettem. Ezt régóta csináltam, aztán kimentünk Hollandiába Groningenbe segíteni egy lánynak makettezni a diplomájához. Jó kis munka volt. Adott nekük két biciklit, „ezeket használjátok“. Csomagtartó, …
SZG:
..kosár…
LL:
Kosár az mondjuk nem volt. …sárvédő… csak röhögtem… szutyi kis bicikli, nehéz…stb. Egyszer vittem a Csontit a csomagtartón és mentünk szórakozni. Esett az eső és nem lettem vizes. Akkor rájöttem ez a bicikli. Amikor hazajöttem vettem használtan egy olyat, amin ezek a dolgok megvoltak.
SZG:
A nagybátyám, aki Németországban lakott, hozott egyszer a hetvenes évek vége felé egy NSU biciklit. Kinti lomtalanításról hozta el, de kifogástalan állapotban volt. Az volt ilyen típusú bicikli. Egyébként az NSU márka még mond valamit?
LL:
Nem láttam még NSU biciklit. Kocsiban ismerős.
SZG:
Kocsiban és bicikliben is volt, de már megszűnt. Szóval óriási sárhányói voltak. Hatalmas első lámpája volt króm, tiszta króm.
LL:
Nekem olyan az olvasólámpán otthon.
SZG:
Ami reveláció volt Magyarországon, hogy a gumija oldalt fehér volt. Fúúú. Nem sokáig jártam vele, mert ellopták a Közért elől. De addig úgy éreztem nyugaton vagyok, mert ilyen biciklim van, abban az időben, amikor Favoritért kimentek Csehszlovákiaába, mert nálunk nem lehetett kapni.
LL:
Nekem Szputnyikom volt, HVZ. A Blahára jött néha, a Corvin áruházba. Meg a Keletinél volt egy műszaki bolt. Megjött a hír, hogy most jött. Mit tudom én 50 vagy darab. És akkor el kellet menni és örültünk, hogy van, mert megint fél évig nem lesz. És akkor hazatoltuk. Be volt tekerve zsírpapírba. Otthon neki lehetett látni szerelni.
Én visszafele haladok, mint a mostani trendek. Igenis legyen a kerékpáron sárvédő.
Olyan bicikliket kezdek szeretni, mint a Janákynak volt az a ….„Talált Házak“? Olyan legyen egy bicikli, de működjön!
SZG:
Visszatérve: amikor eldönt eldöntötted, hogy kiszállsz az építészetből, akkor eldöntötted, hogy bármi mást csinálsz, vagy biciklizni akartál elsősorban?
LL:
A biciklizés volt fontos és a futárkodás elsősorban. Előtte is túrázgattam. Nagyon régen láttam egy cikket egy újságban, hogy Londonban vannak biciklis futárok ekkora CB rádióval. Ez inkább a 80-es évek végén, mint a 90-es évek elején. Néztem, hogy hú, ez egész jópofa. De hát ilyen nálunk nincs. De ez beégett, hogy ez nagyon izgalmas dolog. A városban biciklizni is nagyon szeretek.
SZG:
Mennyit nyomtál le biciklisfutárként?
LL:
7 és fél évet.
SZG:
Ez egészséges ennyit biciklizni?
LL:
Szerintem igen.
SZG:
Amit mondanak, hogy szmog, kosz, ízületek stb?
LL:
Ezt csak egy reprezentatív mintavétellel lehetne megmondani.
Az elején volt egy-két futársrác, akinek nagyon hiányos volt a foga. Megpróbálták elhitetni velem, hogy a szmog, az ólom meg azbeszt miatt van. Aztán kiderült, hogy nem, ez a speed. Azóta nem hiszek el mindent.
Nehéz ezt megítélni. Mindenkinek van legalább egy rokona, aki mindennap reggel megitta a felesét, szívta a kapadohányt és 89 éves korában halt meg szántás közben.
SZG:
…és szalonnát evett zsírral.
LL:
Sokkal nagyobb veszély az, hogy elütnek szerintem.
SZG:
De téged el is ütöttek.
LL:
Párszor.
SZG:
Nem ijedtél meg akkor? Nem akartad lerakni a bringát?
LL:
Á nem, nem, nem. Nagyon hiányzott, mire felgyógyultam. Nem bicikliztem jó két hónapig. Utána, mikor hátulról jött egy kocsi, akkor úgy éreztem, hogy hátulról csaptak el.
SZG:
De továbbra se hordasz sisakot.
LL:
Munkához hordtam. Akkor tényleg állat módon mész. Ha expresz határidő van, akkor kockáztatsz, belemész olyan helyzetekbe…maradjunk annyiban…ami tényleg veszélyes.
SZG:
Akkor elég jól ismered a várost. Már nem kell térkép.
LL:
Ezért is jó, amikor elküldenek a XVI. kerületbe, vagy Klotild Ligetbe, ahol még nem voltam. De egyre ritkább volt, hogy olyan utcába küldtek, ahol még nem jártam. Ez nagyon izgi.
Egy időben fotóztam is házakat. Találtam olyan csodákat!
SZG:
És egy csomó embert megismersz. Nem töltesz órákat egy helyen, hogy mély interjúra lenne mód, de az embernek sokszor elég egy benyomás, hogy hogyan élnek emberek. Bemész egy idegen lakásba – az is érdekes dolog lehet.
LL:
Gyakran beengedtek az intimszférájukba. Néha még mindenféle megbízás nélkül is odaadtak 600-800 ezret.
SZG:
Pénzt is odaadnak nektek?
LL:
Persze, persze. Azt hiszem másfél volt a legtöbb, amit vittem.
SZG:
Pffff…
LL:
Azt utáltam a legjobban, amikor nem számolhatom meg előtte. Be van zárva a borítékba és reménykedek benne, hogy annyi van benne. De bből nem volt soha gond. Vagy "itt a kulcs, szerintem a kisszobában hagytam a mobiltelefonomat, zárj be és hozd ide nekem".
SZG:
Azért ez a bizalom jó érzés, nem? Bár egy kicsit ilyesztő is.
LL:
Aha.
SZG:
Egy jópár építészirodát is látsz kívülről?
LL:
Persze, persze.
SZG.
Mi a véleményed az építészirodákról? A kérdésem onnan indul, hogy én baromira nem vagyok elégedett, és próbálom a pozitív példákat ellesni, amiket érdemes lenne követni, vagy hogyan kellene ezt csinálni. Az  ember legyen elégedett akár szakmailag, akár anyagilag, vagy időbeosztásban, vagy profizmusban, vagy sikerélményben. Sajnos nem nagyon látok ilyet. Te láttál olyan építészirodát, ahova beülnél?
LL:
Ennyit nem láttam. Legtöbb helyen van recepció. De például az Építészstúdióban jó hangulat szokott lenni. Ott nincs frász, vagy utolsó előtti pillanatban hívnak. De nem igazán tudom, mi miatt ülnék be. A környzet nagyon fontos. Valami rendezettség legyen. Nem stokira, de valami magától kialakuló arculat.
SZG:
Szívemből szólsz.
Valahol azt látom, hogy mindenki mereven nézi a számítógépet és mint a robotok nyomják. Ott az ember legszívesebben eret vágna, ha itt két órát el kellene tölteni. Valahol meg olyan érzésed lenne, mintha nonstop buli lenne és nem lenne határidő.
……LL mobilja csörög…..
LL:
Szia, képzeld el most nem érek rá, de visszahívlak.
SZG:
Nyugodtan beszélj!
LL:
Nagyon örülök, hogy felhívtál! …picit rád érek. Gyorsan fél perc alatt megbeszéljük. Ma van egy – azt nézd meg szerintem - a Millenárison a Tünet együttesnek egy mamás-babás előadása, amire szerintem mi elmegyünk hatra. Valahol keress rá! Tünet együttes. Visszahívlak dél körül. Jó? Szia.
LL:
Visszatérve. Mondjuk legyenek egy irodában jól használható közösségi terek. Ahol lehet lazázni is.
SZG:
Jó, de én viszonylag kevés építészirodát látok, akiknek lenne rá türelmük és anyagi keretük, hogy a saját szakmájuknak megfelelő igényeséggel alakítsák ki. Ezek általában kényszer helyek, amik olyan árban vannak, amiket éppen ki lehet venni. Nyilván egy hely hangulata visszatükrözi a benne élőket, de vannak kényszermegoldások.
Arra nem gondoltál, hogy visszaülsz, mondjuk Hollandiában?
LL.
Nem. Rájöttem, hogy nem tudok annyi energiát belerakni, amivel jól érezném magam. Akkor meg minek? Akkor csak egy munkahely.
SZG:
A futárságot most miért hagytad abba? Már sok volt? Számoltad hány kilométer volt?
LL:
Nem. A főnököm valamit számolt, de elfelejtettem. Többszázezer, de nem tudom mennyi.
SZG:
Ez hány bicikli?
LL:
Azt folyamatosan cseréled. Télen elkopik egy felni. Szétfékezed.
SZG:
Mindig összerakod a biciklit, vagy volt, hogy egyben vettél egy biciklit?
LL:
Összerakom.
SZG:
Lopni nem loptak el tőled biciklit?
LL.
Nem.
SZG:
Tényleg?
LL:
Nem.
SZG:
Nekem három biciklimet lopták el.
LL:
Tudni kell hova láncolsz, meg mivel láncolsz.
SZG:
….meg mit. Én félek venni olyan szép biciklit, mert akkor biztos frászba lennék, hogy azt biztos kinézi valaki magának. Most egy tizenötéves van, ami valószínűleg nem kell senkinek, de azt látom, hogy sokaknak ez a stratégiájuk.
Milánóban voltam egy vagy két éve, ott láttam egy kirakatban Ferrari biciklit. El nem tudtam képzelni, hova lehet azt használni. Ki megy azzal boltba vagy bárhová? Szerintem egy Suzuki ára volt, de lehet hogy több. Én nem merném ott hagyni sehol se. Még menni se mernék vele, mert biztos leszednek róla a piros lámpánál.
LL:
Először entem Ausztriába egy haverommal. Elkísért biciklitúrázni, amikor pont mentem Zürichbe, meg előtte megnéztem a Duna forásvidékét. Megálltunk első este egy étteremnél és kinnt letámasztottuk a felcuccolt biciklieinket. Ment be a haverom és kérdeztem. Nem zárod? És bementünk egy olyan helyre, ahonnan rá se láttunk a biciklire. És akkor mondta nekem a Lajos, hogy – kicsit mosolygott – figyelj, majd te kezd el megszokni! Nem kell leláncolni! Tök fura. Megvacsoráztunk, kijöttünk és megvoltak a biciklik. Ez nekem tényleg érdekes volt, és tényleg nagyon lassan szoktam meg.
SZG:
Mikor kezdesz, mint óvóbácsi?
LL:
Még nem tudom.
SZG:
Elvégezted a sulit?
LL:
Nem. Még csak egy évet végeztem el. Estin nyomtam. Átvettem a meló után egy váltópólót és beültem. Ez egy kicsit fárasztó volt. Azért is hagytam abba, meg nem is élveztem, hogy mindennap tekerhetek. Ez egy kemény tél is volt.
A hároméves suliból megcsináltam egy évet. Igazság szerint két év után tudnék jobban elhelyezkedni. Az önkormányzati óvodáknál vannak kritériumok. Keresek most egyéb helyeket. Játszóházakba, családi napközibe vagy magánóviba lehet, hogy sikerül.
SZG:
És ez honnan jött? Nyilván szereted a gyereket. Biztos tudsz bánni a gyerekekkel. Ez onnan jött?
LL:
Építészet mellett én kettőt adtam be anno. Az egyik a tanító volt.
SZG:
Már akkor is motoszkált benned, hogy lehetne egy irány?
LL:
Igen.
SZG:
Nagy kihívás a gyerekek figyelmét fenntartani, vagy azt csinálják amit te szeretnél?
LL:
Vagy szeresd azt amit csinálnak, vagy a kettő egyensúlya legyen.
SZG:
Igen nem úgy van ám az, hogy én elhatározom, hogy mir nevelem a gyereket, hanem fordítva is van, hogy ő nevel minket.
Te és téged, mint férfit hogyan fogadtak az iskolában? Én biztos vagyok benne, hogy te voltál egyedül.
LL:
Az évfolyamban. Azt hiszem, tízegynéhány ember végzett eddig Magyarországon.
SZG:
Ezt női foglakozásnak gondolja az ember, aztán a második gondolat, hogy milyen jó, hogy a gyerekeknek van egy férfi képe is és olyan dolgokat is tudnak csinálni, amit egy nővel nem.
LL:
Dehát ez nem újkeletű illetve pont hogy újkeletű, hogy ez nőies. Kényszer szülte, amikor szétlőtték az összes férfit a háborúban. Ha olvasol múlt század eleji műveket, ott TANÍTÓ van.
SZG:
Akkor meg volt a rangja. Egy kisvárosban egy komoly tekintélynek örvendő foglalkozás volt vagy tiszteletreméltó helye volt a társadalomban. Ez már nincsen.
LL:
Ahol én voltam gyakorlaton, a gazdagréti lakótelep tetején van, ott egy fiatal, nagyon agilis és energikus óvónéni van, az Enikő néni. Őt imádják a szülők is. Ő egy megbecsült valaki, de hát ezért tenni kell. Ő nagyon jól csinálja.
Visszatérve, hogy kezdik felismerni, nem biztos, hogy jót tesz a gyerekeknek, hogy 0-tól 10 éves korukig nőkkel vannak. Apa dolgozik, és mindenki aki körülöttük van az nő. Ha bekerül egy pasi az óvodába az általában a különfoci tanár szokott lenni vagy a kertész. Nekem ebből a szempontból helyzeti előnyöm van.
SZG:
Nem lesz gondjuk, ki lesz a Mikulás.


Szokolyai Gábor