Építészmérnöki diplomáját 1947-ben a Budapesti Műegyetemen szerezte meg. Elhelyezkedett a budapesti közigazgatásban, és közben fejlesztette zongora- és orgonajátékát, valamint a Zeneakadémián Ferencsik Jánosnál karvezetést tanult, megszerezve a képesítést is. A zene végigkísérte életét a budavári Nagyboldogasszony-templom kórusának karnagyaként, majd később az ének- és zenekar örökös tiszteletbeli elnökeként.
A Fővárosi Tervező Intézet Műemléki Csoportjában 1949-től tervezőként dolgozik a Várnegyed épületeinek a II. világháború utáni helyreállításain. 1950-ben kerül Pogány Frigyes mellé, a Budapesti Városrendezési Intézet Városesztétikai Szakosztályára, ahol Budapest műemlékkataszterét és a műemléki területek rendezési terveit készíti. Kísérletei sorában – Meczner Lajossal és Janáky Istvánnal – modern épületek megvalósítását szorgalmazza a budai Várnegyed műemlék együttesében, de már mint a Középülettervező Iroda munkatársa. Ebben az időszakban, 1953–1955 években a Rados Jenő egyetemi tanár vezette Építészettörténeti Tanszéken tanársegéd.
1956-tól már a Fővárosi Tanács Városrendezési és Építészeti Osztályán megszervezte és vezette a Fővárosi Műemléki Felügyelőséget, ahonnan 1960-ban állították fel felettesei. Ekkor került – megbízott főmérnökként – a többször átszervezett, átnevezett, 1957-ben létrehozott OMF-re (Országos Műemléki Felügyelőség), mely intézményben dolgozott még nyugdíjazását követően is. Az új tervezési osztályon már 1961-ben osztályvezető, mely pozícióból 1977-ben mentik fel. Ekkor az OMF igazgatósági tudományos tanácsadója, tudományos titkár. 1989-től az OMF tudományos igazgatója, 1992 és 1994 között az Országos Műemlékvédelmi Hivatal általános elnökhelyettese, de nyugdíjasként is még 2001-ig dolgozik az OMvH, majd a KÖH kebelében.
1957 óta tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Építészettörténeti és Elméleti Bizottságának. 1964-ben aktívan vett részt a műemlék-helyreállítások alapvető elveit meghatározó Velencei Charta megfogalmazásában, és az UNESCO műemléki szervezete, az ICOMOS ezt követő megalakulásától kezdve a nemzetközi szakmai élet elismert szakértője lett. A kormány, az UNESCO és az ICOMOS felkérésére nemzetközi szakértői bizottságok tagja, a világörökségi helyszínek értékelésének szakértője. Az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága alapító tagja. 1976-tól negyedszázadon át a belgiumi Leuveni Katolikus Egyetem Műemlékvédelmi Intézetének tanára volt a műemlék-helyreállítások módszertana témában. Tanított a BME, a Kolozsvári Egyetem műemléki szakmérnöki kurzusain és a Magyar Képzőművészeti Főiskola Restaurátorképző Intézetében. 1981-ben a simontornyai vár építéstörténetét feldolgozó disszertációját készíti el, és kapja meg a művészettörténeti tudományok kandidátusa, 1991-ben az építészeti kőtöredékek feldolgozásának módszertana c. disszertációjával elnyeri a művészettörténeti tudományok doktora tudományos fokozatot. 1990-ben címzetes egyetemi tanári címet adományozott részére a BME. 1991–1994 között az MTA Művészettörténeti Bizottságának is tagja.
Irányítója volt a műemlék-helyreállítás elméleti metodikai koncepció és a tudományos dokumentálás módszere kidolgozásának. Tervezte a simontornyai, a nagykereki Bocskai várak, az esztergomi Bakócz-kápolna és számos budapesti védett lakóépület műemléki helyreállítását. Részese, nagyrészt megteremtője a műemlékes tervezés – a résztvevők szerinti – aranykorának. Horler Miklós szép példája a műemlékvédelmi munka sokoldalúságra, interdiszciplinaritásra, nagy horizontú világlátásra, és a természettudományok műemléki alkalmazására építő tevékenységének. Műemlék-helyreállító tevékenysége és kutatásai középpontjában a Jagelló-kori reneszánsz állt, de budapesti munkássága, topográfiai szerzői, szerkesztői munkája a középkortól a 19. századig minden stílus emlékeire kiterjedt – a műemlékeken szükséges pótlásokat, funkcionális kiegészítéseket pedig a legkorszerűbb modernizmus keretei között képzelte el. A műemlékvédő munka minden területére figyelt, értette és művelte az épületkutatás elméletét és gyakorlatát, dolgozott a műemléki tervezés és kivitelezés területén, érdekelte a városépítészet, kiemelkedők műemlékvédelem-elméleti publikációi. Tudományszervezőként is megállta a helyét, de a tipográfiához is értett, alapos kiadványszerkesztő volt, építő módon használta a jog nyelvét, a közigazgatás szabályrendszerét, az államigazgatás módszereit, lehetőségeit.
Sokat publikált, melynek során a Budapest műemlékei I-lI. c. topográfiát (1955, 1962), Szentendre városmonográfiáját, kismonográfiát a Bakócz kápolnáról, a Műemlékvédelem története c. egyetemi jegyzetet, és mintegy 150 tanulmányt, cikket írt magyar és idegen nyelven. 1974-ben megalkotta a Lapidarium Hungaricum programot, melyet 1986–2003 között vezetett, és iskolateremtő hat – és azóta még egy – kötet jelent meg a Lapidarium Hungaricum könyvsorozatban. A kőtöredékek, anyagok mérnökgeológiai és természettudományos vizsgálatait szorgalmazta az alapkutatási program keretében. Bibliográphiája tanulmányozható a Műemlékvédelem c. folyóiratban (XLVII. 2003. p 437-438).
Kitüntetései: 1972. Ybl díj, 1977. a francia Műemléki Főépítészek Társasága levelező tagja, 1981. Magyar Műemlékvédelemért plakett, 1983. a Belga Királyi Akadémia külföldi tagja, 1983. a francia Művészetek és Tudományok Lovagrendje, 1984. Ipolyi érem, 1993. életművéért Széchenyi díj, 2004. a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje. Az ICOMOS MNB, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak tiszteleti tagja, 2007. a Budavári Önkormányzat díszpolgári címe.
Személyes ismertsége okán, emlékezve rá, el kell mondanunk Róla, hogy igen precíz, iskolateremtő alapos kutató és szerző, tehetséges, invenciózus építész, lelkiismeretes tudományszervező, hivatalnok volt, aki méltán érdemli ki a hálás utókor tiszteletteli megbecsülését is, megőrizve mindazt a gazdag szellemi értéket, amit ránk hagyott.
Budapest, 2011. 02. 24.
Szende Árpád