A Newport Street Gallery London délnyugati, Vauxhall nevű városrészében három szomszédos, műemlékvédelem alatt álló ipari épületből jött létre. Ezek korábban színházi asztalos és díszletfestő műhelyekként szolgáltak. A viktoriánus stílusú házsor mindkét végéhez egy-egy új épületet illesztettek, az így kialakult tömb az utca teljes hosszán végigvonul, az egyes szintek pedig az épületek között átjárhatók, így flexibilisen használhatók kisebb és nagyobb kiállításokra egyaránt. A szinteket új, spirális lépcsőkkel és egy nagy lifttel kötötték össze.

A magángaléria egyik oldala a Newport Streetre, a másik a vasútra néz. Az új épületek homlokzatai a műhelyek ablakosztásának és a nyílások feletti nagy tömör falfelületeinek jellegzetes ritmusát viszik tovább. Téglaburkolatuk ugyancsak a meglévő épületek homlokzatához alkalmazkodik. Az öt egymás mellett álló tiszta, keresetlen, de egyúttal hatásos megjelenésű épület egyszerre különbözik egymástól és áll kapcsolatban egymással. Figyelemre méltó, ahogy a Caruso St John Architects érzékeny hozzáállással megtartja a városi szövet léptékét, és ennek keretein belül, minden harsányság nélkül alkot kortárs építészetet.

A kiállítóterek mellett az épülettömbben egy éttermet és irodahelyiségeket is kialakítottak. A tulajdonos, Damien Hirst kortárs gyűjteményét bemutató kiállítások ingyenesen látogathatók.


Szakítás a szabad alaprajzzal

A Caruso St John építésziroda egy manapság szokatlan építészeti szemlélettel hívja fel magára figyelmet: a modernizmus egyik alapelve, az alaprajz elsődlegessége helyett a falat mint homlokzatot állítják a középpontba. A Corbusier öt pontjának egyikeként közismert a tartószerkezeti falakat nem tűrő, oszlopokkal, pillérekkel dolgozó szabad alaprajz, a „plan libre” koncepcióját nem tartják követendő mintának.

Az építészirodát többek között a Croquis 166-os számából ismerhetjük meg alaposabban, itt megjelent tanulmányában Pier Vittorio Aureli építészettörténeti összefüggésekbe helyezi a munkásságukat. Amint írja, Le Corbusier 1914-ben tervezte meg a múlt évszázad egyik legfontosabb lakóépület-prototípusát Maison Dom-Ino név alatt, amely a ház (domus) és az innováció szavakból tevődik össze. A ház szerkezeti váza pillérekből és födémlemezekből áll, ami lehetővé teszi az alaprajz és a homlokzatok – a lakók igényeinek is megfelelő – szabad kialakítását. Ennek a koncepciónak a legfontosabb következménye, hogy a fal és a homlokzat megszűnt alapvető tényezőnek lenni az építészetben. Továbbra is létezik ugyan, de a szerepe viszonylagossá, mindig az adott funkciótól és szituációtól függővé vált.

Napjainkra az épületek sokkal komplexebbek lettek, de a térbeli szerkesztés Corbusier-féle logikája megmaradt. Ha megnézzük például az OMA könyvtárát Seattle-ben, láthatjuk, hogy az épület minden bonyolultsága ellenére tulajdonképpen leegyszerűsíthető szintek sorozatára, amelyek előtt a homlokzatok függnek – fejti ki Aureli. A könyvtár, bár nagyon messze áll a Dom-Ino modelltől, mégis annak logikai konklúziója: a homlokzatok a padlók határozatlan végű felületén lebegnek, a terek elveszítik és megtagadják a határaikat, a jelenlétük absztrakttá válik.

Ebben az építészeti szcénában a Caruso St John Architects munkássága kifejezetten provokatív azáltal, hogy nem tartják magukat a Dom-Ino konvencióihoz, hanem a falat, mint homlokzatot tekintik központi elemnek. Vagyis a fal nem egyszerűen csak a térelhatárolás eszköze, hanem főszereplő a térben, a jelenléte és jelentősége meghaladja a funkcionális szerepét. Olyan aktív és független eleme az építészetnek, amelynek a megformálása önmagában is fontos.


Brunelleschi versus Alberti

Adam Caruso és Peter St John ezzel a szemlélettel a nyugati építészet egyik döntő vitájának frontvonalába került. A konfrontáció egyik oldalán az az építészet áll, amelynél minden falnak önálló olvasata van, a másik oldalon pedig az a rendszerelvű felfogás, amelyet Arnaldo Bruschi építészettörténész szintaktikus építészetként definiált, ahol minden elem szigorúan alá van rendelve egy átfogó logikai rendszernek. Pier Vittorio Aureli a kétféle építészeti gondolkodást Brunelleschi és Alberti épületeinek eltérő szerkesztésmódjával szemlélteti. Míg Brunelleschi rendszerszemléletű műveket alkotott (lásd a Capella Pazzit vagy az Ospedale degli Innocentit), addig Alberti a homlokzatok erőteljes, frontális hatására épített, amire jó példa a Tempio Malatestiano vagy a Santa Maria Novella.

A Caruso St John építészirodának az elmúlt húsz évben elkészült épületein nem figyelhetünk meg egy szembeötlően egységes vagy jellegzetes stílust, mindegyik projekt egyedi munka, de a fal mint homlokzat témája mindenhol megjelenik az észak-londoni stúdiólakástól (1993-94) kezdve az első jelentős tervükig, a Walsallban felépült New Art Galleryig (1995-2000).

Az építésziroda szemléletének egy másik jellegzetessége, hogy a belső tereket ugyanolyan fontosnak gondolják, mint az épületek külső megjelenését. Azzal a felfogással szemben, amely szerint az építész a ház külsejéért felel, Adam Caruso egy interjúban Michelangelo, Soane, Schinkel és Webb munkásságát hozta fel ellenpéldaként, akik legalább ugyanannyit foglalkoztak a belsővel, mint a külsővel, sőt sok munkájuk kifejezetten a belső térről szólt.

A RIBA (Royal Institute of British Architects) idei Stirling-díját neves építészirodákat (például a Herzog & de Meuront) megelőzve nyerték el a laudáció szerint gyönyörűen megalkotott épületegyüttesért, amelynél a tégla használata összekapcsolja az egyébként önmagukban is kifejezően megformált épületeket és a LED technológia játékos használata még egy plusz kortárs elemmel gazdagítja a homlokzatot.


Forrás:

A Caruso St John Architects honlapja
Pier Vittorio Aureli: Form and resistance – A conversation with Caruso St John. Croquis, vol. 166
Pier Vittorio Aureli: The thickness of the facade – Notes on the work of Caruso St John. Croquis, vol. 166
Patrick Lynch: Caruso St John Architects' Newport Street Gallery Wins the 2016 Stirling Prize, ArchDaily

A képanyagot köszönjük a Caruso St John építészirodának, Simon Davisonnak!

Korábbi cikk a témában.