Valencia Spanyolország negyedik legnagyobb városa Madrid, Barcelona és Sevilla után. Nyelve a valenciano, ami nem más, mint a katalán, ami pedig a kasztíliai spanyolhoz igen közel álló dialektus. Erről a helyiek persze másként gondolkodnak, önálló nyelvként tartják számon anyanyelvüket, ezzel is erősítve az önállóság és a független Katalónia iránti vágyat.
A város története az Ibériai-félszigeten megszokotthoz képest is eseményekben gazdag. A római korszak még a Krisztus előtti időkben lezárult, miután Pompeius jónak látta Kr. e. 75-ben elpusztítani a korabeli várost. A Kr. u. 5. században a nyugati gótok periódusa alatt éledt újjá a település, amelyet a 8. században elért az arab térhódítás. Valenciában különösen tarka volt az arab-keresztény oda- és visszafoglalás körüli eseménytörténet, ennek elemzése helyett inkább egy rövid építészettörténeti körképpel szeretném ábrázolni a város legfontosabb korszakait a római korig visszanyúlva egészen a jelenkorig bezárólag.
A római kori városmag a katedrális (Seo) környékén helyezkedett el. Az itteni térről nyíló Régészeti Központban feltárul a város alatti világ, melyből már a felszínről is látszik valami, ha az üvegaljú medence alatt feltáruló romokra pillantunk. Igazán csábító a látvány, és amikor lemegyünk a pár méterrel a mai térszín alatt elhelyezkedő római szintre, fény derül a víz miértjére is. Ezen a helyen voltak ugyanis az ősi Valentia fürdői! Csodálatos földöntúli hangulatot áraszt a hullámzó lebegés, ahogy a vízfelületen megtörő napsugarak a romokat simogatják. Kiépített ösvényeken valamennyi feltárt romot körbejárhatjuk, és a római világon túlmenően a vizigót és az arab időszakból is kapunk némi ízelítőt egy-egy romépület segítségével.
A Seo, azaz a katedrális alatt is római bazilika húzódott egykoron, a mai térszín feletti épület pedig a gótikától a barokkig minden jegyet magán visel. A legendák szerint 258-ban Valenciába került a Szent Grál, amely a mai templom Szent Grál-kápolnájában kapott helyett a középkorban és máig itt látható. Az épület nyugati oldalán található bélletes apostolos kapu pedig egy spirituális világörökségi helyszín, mivel csütörtökönként itt gyűlik össze a Vének Tanácsa, amely évszázadok óta meglévő, igazságszolgáltatással összefüggő hagyomány jelenkori díszletszerű továbbélése.
A tengerparti városban mindig is fontos szerepet töltött be a kereskedelem. A selyem volt az egyik legfontosabb luxuscikk a többi áru mellett. Történetét a Selyemmúzeum mutatja be. Ennek megfelelően Valencia büszkélkedhet Európa egyik legnagyobb vásárcsarnokával, a több mint 8000 m2-t lefedő csarnoktérben a gyönyörű gyümölcsök, tengeri herkentyűk és mindenféle húsáru várja a vásárlókat. Maga a fémszerkezetből összeállított boltozatos tér pedig egyszerűen lenyűgöző.
Az épület mögött a vásárcsarnok Szent János-temploma barokkos, churriguerista elemekkel díszített homlokzatai csalogatják az építészettörténeti csemegék híveit, majd a kb. 600 éves, reneszánszkori Tőzsdepalota elé érünk, ahol igazán megmutatja magát a történelem. Ez ugyanis az egykori arab várból lett ki- és átalakítva a 15. század során, és a belső térben a csavart oszlopokon nyugvó hálóboltozat a város legszebb terévé varázsolja ezt a megérdemelten világörökségi helyszínt.
De még mindig nincs vége az érdekességeknek: a Szent Miklós-templom 2015-ben restaurált belseje egyenesen a valenciai Sixtus-kápolna becenevet kapta. Látogatásunk egyik legimpozánsabb belső terét nézzük meredten harminc percen keresztül, fülünkben pedig angol és spanyol nyelvű gépi hang meséli a mennyezeten burjánzó festett képekről szóló információkat.
A középkori városfalat sajnos 1854-ben szinte teljesen elbontották, a Nyugati és az Északi kaputorony maradt meg csupán egyfajta mementóként. Utóbbit a tengerészeti kiállítás, előbbit pedig a kilátás miatt érdemes felkeresni. Figyelemreméltóak a gondosan megőrzött, ma már műemléki értékkel bíró golyónyomok is az épület falazatában, amelyek valószínűsíthetően az 1936-39 között zajló véres polgárháború idejéből származnak.
A belvárost gyűrűként körülölelő zöld terek mentén eljutunk a tengerig, a városi sziluett eltűnik mögöttünk, előttünk pedig feltárul a 8 km hosszan elterülő homokos tengerpart. A strand mellett nem messze pedig a 2000-es évek elején kialakított Tudományok és Művészetek Városának furcsábbnál furcsább épületeit látogathatjuk végig. A fantáziadús statikus-építész, Santiago Calatrava, mint a város szülötte igazán kiélhette magát ezeknek az elképesztő formavilágú, őshüllőkre emlékeztető, vagy éppen félgömböt imitáló épületeknek a tervezésekor.
Az első benyomásokat követően érdemes mélyebben elmerülni az óváros építészeti rejtelmeiben.
/folyt.köv./
Kohári Gabriella és Szigetvári Krisztián fényképeivel