Akvarell, város, közösség – és valami, ami túlmutat egy fesztiválon

Valami izgalmas történik Olaszországban. Nem új jelenség, inkább egy hosszabb folyamat újabb állomása: az utazás újradefiniálása. Ahogyan a slow food mozgalom a fogyasztás tempóját és minőségét gondolta újra, úgy a slow tourism is egyre inkább az élmény mélységére, a helyhez való kapcsolódásra és az aktív részvételre helyezi a hangsúlyt.

Ebben a kontextusban válik különösen érdekessé az a nemzetközi akvarellközösség, amely minden évben Olaszországban találkozik. Az idei rendezvényen közel 3 000 művész vett részt 90 országból, és már nem is fért el egyetlen városban: három napig Bologna, majd három napig Fabriano adott otthont a programoknak.

Ez a „kettéosztottság” egyfajta indikátora annak, hogy a fesztivál túlnőtt eredeti keretein – és ezzel együtt új típusú kulturális jelenséget hozott létre.

A Grand Tour újraértelmezése

Ha visszalépünk néhány évszázadot, meglepően ismerős mintázatot látunk. A Grand Tour, amely a 16–19. század között a fiatal arisztokraták képzésének szerves része volt, szintén Itáliára fókuszált. Az utazás célja nem pusztán a látványosságok megtekintése volt, hanem a művészet, az építészet és a kultúra mélyebb megismerése. 

Az utazók éveket töltöttek úton, nyelveket tanultak, kapcsolatokat építettek, és személyesen tapasztalták meg azokat a tereket, amelyeket addig csak könyvekből ismertek.

A FabrianoInAcquarello ebben az értelemben egyfajta kortárs Grand Tour. Csakhogy itt a résztvevők nem passzív szemlélők.

Nem nézők, hanem alkotók

A fesztivál egyik legfontosabb sajátossága, hogy a résztvevők nem turisták, hanem aktív alkotók. A város terei – utcák, terek, árkádok – ideiglenes műtermekké alakulnak. A plein air festések során a városi szövet, amellett, hogy hátteret ad, a folyamat aktív részévé is válik.

A közös festések, workshopok és esti demók olyan nemzetközi közösséget hoznak létre, amelyben a tudásmegosztás és az inspiráció szinte észrevétlen. A jelenlévők nemcsak egymás munkáit figyelik, hanem egymás technikáit, gesztusait, döntéseit is. Ez a fajta tanulás közelebb áll a mester-tanítvány viszonyhoz, mint a klasszikus oktatáshoz.

A város mint médium

Az esemény egyik legérdekesebb aspektusa az, ahogyan a városhoz viszonyul. Fabriano nem véletlen helyszín: a város a papírgyártás egyik történeti központja, ahol az anyag és a technika évszázadok óta jelen van.

A fesztivál során ez a hagyomány élő gyakorlatként jelenik meg. A papír, a pigment, az ecset és a víz nem egyszerűen eszközök: a hely identitásának részei.

A város így díszletből médiummá válik.

Ez a gondolat építészeti szempontból is releváns: a tér keretet ad, miközben aktív résztvevője is az eseményeknek.

Akvarell mint építészeti alapélmény

A műegyetemi építészképzés része volt az akvarellfestés – és úgy tudom, ma is az. Ennek oka egyszerű: az akvarell gyors és látványos eszköz arra, hogy akár belső tereket, akár épületeket jelenítsünk meg. Elsőre talán meglepőnek tűnik, de valójában pontosan mutatja, mennyire összefonódik a térérzékelés, az anyaghasználat és a vizuális gondolkodás. 

Engem Balogh István „Tuta” és Zalakovács József tanítottak. Emlékszem, milyen áhítattal figyeltük Balogh tanár urat, amikor csak ült előttünk, és festett. Nem magyarázott túl sokat – inkább mutatta.

Előfordult, hogy elkért egy diáktól egy félbehagyott vagy éppen kidobásra ítélt munkát. A hallgató kissé értetlenül odaadta. A tanár úr ezután olykor egyszerűen a csap alá tartotta a papírt, vagy vizes szivaccsal átdörzsölte, néha 180 fokkal elforgatta – és néhány perc alatt valami egészen mást hozott létre belőle. Mi pedig csak néztük.

A technikája nem volt kíméletes: nagy, szabad pacák, összefolyatott színek, visszamosások, újranedvesítések, fröcskölés. Majd amikor a felület már majdnem megszáradt, pitt krétával emelte ki a részleteket. Az egész folyamat inkább emlékeztetett egyfajta küzdelemre a papírral, mint precíz kivitelezésre.

A végén pedig versengtünk, ki kérheti el az aznapi „mázolmányt” – amely valójában mindig egy kész mű volt.

Egyik mondata különösen megmaradt: „Jó sok képet el kell rontani ahhoz, hogy jó akvarellista váljon belőled.”

Soha nem az ő képeit másoltuk. Fekete-fehér fotókból kellett választanunk, és azokat átültetni akvarellbe. A közös elemzések során nem hibákat keresett. Ha valami nem működött, csak annyit mondott: „ezt lehetett volna másképp is. Mindig talált valamit, ami tetszett neki. Ez a szemlélet – az anyaggal való kísérletezés, a kontroll és a véletlen egyensúlya, valamint a hibák elfogadása – ma is meglepően aktuálisnak tűnik.

Talán ezért is működik ez a fesztivál ennyire elementárisan:

Nem bemutatja az akvarellt, hanem újra létrehozza azt a tanulási és alkotási közeget, amelyben az anyag, a véletlen és az egyéni döntések folyamatos párbeszédben vannak egymással.

Slow tourism a gyakorlatban

A modern turizmus egyik paradoxona, hogy miközben egyre több hely válik elérhetővé, az élmények gyakran felszínessé válnak. A „látni és kipipálni” logika helyett egyre nagyobb az igény az autentikus, mélyebb kapcsolódásokra.

Ez a nemzetközi akvarellközeg pontosan ezt kínálja. Ahelyett, hogy megmutatná a várost, lehetőséget ad arra, hogy részt vegyünk benne. A résztvevők együtt festenek a helyiekkel, ugyanazokat a tereket használják, ugyanazokba a kávézókba járnak, és – ha akarják – akár a papírkészítés folyamatába is betekintést nyerhetnek. 

Ez már nem turizmus a szó hagyományos értelmében, hanem részvételi kultúra.

Egy személyes nézőpont

A fesztivál nemcsak közösségi, hanem egyéni szinten is jelentős. Az idei kiállításon egy, a budapesti Kálvin téri metróállomást ábrázoló akvarellel veszek részt.

Egy korábbi szövegemben azt írtam:

Ami a gótika korában a katedrális volt, az ma a metróállomás: a szerkezet, a fény és a mindennapi rítus közös tere a város alatt.

Számomra a 4-es metró állomásai ebbe a kategóriába tartoznak. A föld alá süllyesztett, mégis monumentális terek egyszerre nyersek és precízek, és túlmutatnak az infrastruktúra puszta funkcióján.

A Fabrianóban kiállított festmény ennek a gondolatnak a része – és egyben az első alkalom, amikor egy új, granuláló pigmenttel dolgoztam, amelyet két éve az egyik demófestésén ismertem meg.

Közösség mint struktúra

A fesztivál egyik legfontosabb hozadéka talán nem is a kiállításokban, hanem a közösségben rejlik. A fizikai térben megjelenő művek mögött egy sokkal nagyobb, láthatatlan hálózat húzódik meg: alkotók, szervezők, résztvevők és érdeklődők kapcsolódása.

A magyar csapat 56 fővel van jelen a nemzetközi akvarellközösség online platformján. A Fabrianóban idén kiállított 16 magyar festmény nem csupán egyéni alkotás, hanem egy közösség reprezentációja.

A résztvevők háttere sokszínű: grafikusok, építészek, rajztanárok, tetováló művészek és elkötelezett amatőrök dolgoznak együtt, eltérő látásmódokat és technikákat hozva ugyanabba a térbe.

Az idei áprilisi megnyitóra egy 6-8 fős magyar csoport utazott ki, akik végigfestették a hatnapos fesztivált – jelenlétükkel aktívan alakították is ezt a nemzetközi alkotói közeget.

Ebben az értelemben a közös festés és jelenlét fontosabbá válik magánál az eseménynél: a művészet itt valódi közösségi tapasztalattá alakul.

Egy lehetséges irány

A Grand Tour idején az utazás a világ megismerésének eszköze volt. Ma, amikor a világ nagy része néhány kattintással elérhető, talán újra kell gondolnunk, mit is jelent utazni.

Az olaszországi nemzetközi akvarelltalálkozó talán egy lehetséges válasz erre a kérdésre. Nem több helyet mutat meg, hanem mélyebben kapcsol össze.

A nemzetközi akvarell platform online kiállítása és archívuma nyilvánosan elérhető.

Szerző: Károlyi Zsuzsanna építész és akvarellművész, munkáiban a tér, az anyag és az érzékelés kapcsolatát vizsgálja (Daurama Project)
Fotók: Kőszegi Csaba, Károlyi Zsuzsanna