A Lechner örökség című film egyik jelenetében építészeti hitvallása sűrűsödik: a tető nem az embereknek, hanem a madaraknak és az Isten tekintetének készült. Lechnernél a tető nem lezárja, hanem kiteljesíti az épületet.  A Zsolnay-kerámiák, pirogránit figurák és népi motívumok a magyar forma szellemi nyelvének részei. A tető az épület „lelki homlokzata”, ahol a földi rend az égi szépséggel találkozott. A vas, tégla és kerámia együttes alkalmazása a modern anyaghasználat és a díszítő szellem ötvözete lett.  Lechnernél a tető és a homlokzat egy test, egy szándék, egy egységet alkot. „A tető az ötödik homlokzat – ég felé, hogy az Istennek is tetsszék.” (Építő Ipar, 1898; vö. filmjelenet parafrázisa) 

A színes mázas kerámiák, a páva-, bika- és virágfigurák a magyar népi ornamentika és a keleti szimbolika találkozásai. A Zsolnay-gyár Lechner igényei szerint fejlesztette ki a pirogránitot, amely egyszerre volt szerkezeti és spirituális anyag. A máz nem pusztán védőréteg, hanem fény, amely az ég felé tükrözi a mesterség dicséretét. „A tető az ég felé fordított homlokzat.” (Sisa, 2014, p. 128) Lechner törekvése nem a népi motívumok másolása volt, hanem azok szellemi újrafogalmazása – a virág, a tulipán, a pávatoll a magyar identitás építészeti jelképeivé váltak. A dísz itt gondolat, a motívum értelem: a tető így lett a nemzeti forma szimbóluma.

A Földtani Intézet kék pirogránitjai és az Iparművészeti Múzeum aranyló pártázata ugyanabból az eszméből fakadnak. A Zsolnay-kerámia itt a magyar földből formált szellemi anyaggá válik: az ég színe a föld fölé emelve. Lechner és Zsolnay közös kísérlete volt ez – ahol az anyag és a fény az építészeti ima nyelvén szólalt meg.

„A tetőélek és gerinccserepek sárga zománcozott pirogránitból valók.” (Építő Ipar, 1898) E két épületben a tető nemcsak lezárás, hanem elv: a magyar ornamentika és a modern technika találkozása. A máz és a forma együtt vall arról, hogy a szépség csak akkor igaz, ha az anyag is szolgálja a gondolatot.

A 21. század városa már más anyagból épít. A fotók tanúsága szerint a díszt felváltotta a cső, a ritmust az acél, a motívumot a gépészet. A bronz- és alumíniumtetők már nem felfelé szólnak, hanem a funkció felé hajolnak. A Lechner-féle ornamentika mára nyelvi emlékké vált: még értjük, de már nem beszéljük. Mégis: a Zsolnay-cserepek, a pávatollas párták és a kék máz még mindig fényt tükröznek az égből. A város fölött, ahol ma szellőzők és napelemek állnak, a Lechner-tetők csendesen idézik a régi hitet: az anyag beszélt – és nem hazudott.

A város lelke a tetőben tükröződik. A mai építészet gyakran megfeledkezik erről, pedig amit fentről látni, az a civilizáció önarcképe. Lechner korában a tető az épület koronája volt, ma inkább a gépészet alá rejtett melléklet. A különbség nem csupán esztétikai, hanem erkölcsi: míg Lechner az égre nézett, a mai város lefelé számol. Ma a formát a technika váltotta, a részletet a funkció fedi el. Az anyag már nem beszél, csak zúg. Új szabályok, új rétegek, új magasságok – mégis valami hiányzik. A kérdés ma így hangzik: milyen látványt tervezünk az égnek, és mit mutatunk önmagunkról annak, aki onnan néz vissza ránk?

Felhasznált irodalom

• Építő Ipar, 1897–1905.
• Vasárnapi Újság, 1898.
• Sisa József: Lechner – Az alkotó géniusz, MMA–BTM, 2014.
• Ferkai András: A magyar szecesszió építészete, Corvina, 1987.
• Bakonyi Tibor: Lechner Ödön ritkaságértékű szegedi tervrajzai, Csongrád, 1979.
• A Lechner örökség (film, rendezte Szabó Szonja, 2025).

A fényképek a szerző felvételei: Földtani Intézet, Iparművészeti Múzeum, Postatakarékpénztár tető- és motívumrészletek, 2025.