Az interjú betekintést nyújt a zsűrizés izgalmas, többlépcsős folyamatába, és abba, hogyan választják ki a szakemberek az év legkiemelkedőbb épületeit. Szóba kerül az is, hogy a hazai építészetben milyen törekvések vannak a magyar karakter megtalálására, hogyan kísérleteznek a fiatal tervezők bátrabban a formákkal, anyagokkal és színekkel.

Milyen szempontok alapján választja ki a zsűri az Év Homlokzata díjazottjait?

Ez nagyon érdekes dolog, mert a pszichológia szerint az emberi agy pillanatok alatt dönt szimpátiáról vagy ellenszenvről – és utólag akár órákig lehetne elemezni, mi is váltotta ki ezt az érzést. A vizuális benyomásokra különösen igaz ez: az ember azonnal érzi, hogy valami „igen” vagy „nem”. Kicsit olyan ez, mint egy első találkozás – ott is rögtön eldől, megfog-e bennünket valaki, vagy sem.

Egy gyakorlott szakembernél persze ez az „ösztönös döntés” már rengeteg háttértudással párosul. A fejünkben ott van a sokféle minőségi szempont, a funkcióhoz illő arányrendszer, az anyaghasználat, a kompozíció – és mindez szinte azonnal összeáll egy benyomássá. Egy épületnél például az első másodpercekben látszik, hogy a forma és a funkció mennyire vannak összhangban: ha egy családi házról van szó, az megfelel-e annak a természetes elvárásnak, amit egy otthonnal kapcsolatban érzünk, vagy van benne valami disszonancia, ami „lehangolja” a zsűrit.

Hasonló, mint amikor autót választ az ember. Először mindenki a külsőt nézi: tetszik-e, magáénak tudná-e érezni, kifejezi-e az ő személyiségét? Csak ezután jönnek a racionális szempontok – fogyasztás, teljesítmény, csomagtartó mérete stb. Ha az autó formája eleve nem szimpatikus, hiába tökéletes műszakilag, nem fogjuk megszeretni. Ugyanez igaz a homlokzatokra is: első pillantásra látjuk, hogy egy pályamunka izgalmasabb, harmonikusabb, figyelemre méltóbb, mint a többi.

Természetesen mindezt a zsűri tagjai szakmai érvek mentén is alátámasztják – órákig tudnánk beszélni arról, miért jó vagy éppen miért problémás egy épület aránya, megjelenése, karaktere. A döntés pillanata mégis nagyon gyorsan megszületik: néhány másodperc alatt érezzük, hogy az adott homlokzat működik – vagy valami miatt nem.

Ön személy szerint mit tart a legfontosabb értékelési szempontnak egy homlokzat esetében? 

Én képzőművészként kerültem bele ebbe az egész építészeti világba, a BME Rajzi Tanszékén a kezdeti időktől festőművészek is tanították 50-50%-ban az építész hallgatókat, ez ma is igaz, de kisebb arányban. Nekem ez a munka mutatta meg, hogy a rajz nem csak a valóság leképzéséről, vagy a perspektíva szabályairól szól. A szín, a forma, a felület, a formálás, az arány, a kompozíciós műveletek, a térélmény variációi – mind az építészeti és a képi gondolkodás részei együtt. Ilyen szempontból szerencsére igen sokat változott a tanításunk.

Nagy élmény volt számomra, amikor először dolgoztam panelépületen, olyan volt, mintha a város testébe kerültem volna művészként. Egyszer csak ott volt előttem egy akár 30 méteres felület – egy vászon, csak éppen betonból. És azt mondtam magamban: én geometrikus festő vagyok, és a festményem most ott áll a városban. A ház fala lett a képtér, az arány, a ritmus, a harmónia, amit addig vásznon kerestem.

Én így látom az építészetet is: képként, képként és szoborként egyszerre, mert egy épület is képzőművészeti alkotás, ha úgy tekintünk rá. Lehet egy ház arca kifejező, harmonikus, vagy éppen bamba, üres tekintetű. Ez rajtunk múlik – azon, hogy a formát, az anyagot, a felületet hogyan értjük és érezzük.

Azt tanítom a hallgatóimnak is, hogy a forma nem másodlagos, nem a funkció maradéka, hanem önálló jelentéstartalma van. Ugyanúgy, mint egy jó festménynek vagy szobornak, egy épület is lehet jó kompozíció, jó kép – vagy éppen nem az. Én ezt a képi látásmódot próbálom átadni, mert hiszem, hogy ettől lesz egy ház élő, emberi és szerethető.

Milyen érzés évről évre látni, azt hogy milyen irányba fejlődik a magyar építészet ezen a téren? Fejlődik-e, hogy látja? Kívülről nézve például a családi házak esetében tapasztalható egy nem jó értelemben vett uniformizálódás. 

A legutóbbi nagy változás az volt, amikor a minimalizmus divatba jött. Ez nagyon érdekes jelenség, mert működésbe lépett a majomreflex – az utánzás. Megjelentek a minimalista házak, először a módosabb társadalmi rétegnél, például a Rózsadombon, tehetősebb környékeken, aztán szép lassan mindenki szerette volna ezeket utánozni.

Csakhogy sokszor ez csak külsőségekben jelenik meg. Egy régi házról lerántják a régi sátortetőt, lefestik fehérre néhány sötétszürke betéttel, betesznek egy hatalmas teraszajtót, mellé egy konyhaablakot és kész. Kívülről minimalista, belül először laboratóriumi hangulatúan sivár, később a feleség vagy barátnő ugyanúgy telezsúfolja csecsebecsékkel, mint a régi lakásokat. Az ilyen házak gyakran reménytelenül küzdenek a homlokzat kifejezéséért, de egy koramodern, vagy Bauhaus ház mégis lekörözi őket. Olyanok, mint egy cukrászdai üveges hűtőszekrény. Persze a nagy üvegfelületekhez nincs elég látnivaló, mert a kert piciny pár növendék tujával, a látkép sem néz másra, mint sokszor a parkolóra, a plázára vagy forgalmas utcára, nem a természetre. És azt sem értik, hogy a minimalizmus, amit Le Corbusier már száz évvel ezelőtt megalkotott, valójában mennyire gazdag volt öntörvényű formákban és képzőművészeti tartalomban.

Le Corbusier házai ritmusosak voltak, arányosak, tele voltak áttörésekkel, fény-árnyék játékkal – mint egy absztrakt festmény. Ott volt benne a művészi gondolat, a kompozíció, ugyanez igaz volt a holland modernistákra is. Ma viszont ez ritka, a legtöbb kortárs minimalista ház csak „fehér doboz” – uniformizált, személytelen digitális tartalommal megtöltve.

Persze, vannak pozitív példák is, ahol a természet sokkal nagyobb hangsúllyal van jelen, de ez nagyon kevés, hiszen a nagyvárosokban a méretesebb telkek megfizethetetlenek.

Ami viszont valóban izgalmas irány, az az új anyaghasználat. Egyre több előregyártott panel, fém burkolat, lézervágott vagy perforált lemez jelenik meg, amikkel különleges, szinte csipkeszerű homlokzatokat lehet létrehozni. Ezeket akár digitálisan is lehet mintázni, így valódi művészi felületek születhetnek. A gond csak az, hogy ezek még drágák, és kevesen ismerik őket.

A nemzetközi építészeti kiállításokon már látni, mennyi lehetőség rejlik ezekben az új technológiákban. Különleges, levegős, áttört felületek, amik egyszerre ipariak és költőiek. Én ebben látom a jövőt – ahol a technológia és a művészet végre megint találkozik.

Az elmúlt évek pályaművei alapján milyen új irányok, anyaghasználati vagy formai trendek rajzolódnak ki a homlokzatképzésben? Tapasztal-e eltérést a különböző kategóriák (családi ház, társasház, középület stb.) között a megoldásokban, szemléletben? 

Én azt látom, hogy ma is vannak különböző, jól beazonosítható stílustáborok. Vannak, akik nagyon ragaszkodnak valamiféle hagyományos, magyaros irányhoz – például a népi építészethez. Nem akarok senkit bántani, de sokszor azt tapasztalom, hogy a népi hagyomány, a regionalizmus kissé túl van tolva, hiába a sok különböző jellegű építészeti funkció – pl. önkormányzati épület, iskola vagy akár kórház, végül az összes épület aránya egy rácsos kukoricaszárítóra emlékeztet. Viszont a kikerülhetetlen minimalizmus és a magyar népi építészet társítása – már ha ez egyáltalán lehetséges – nem igazán jelenik meg úgy, ahogy például észak-európai országokban, ottani akcentussal. 

Nem lehet elvitatni, hogy a tradíció iránti vágy, vagy a stílushoz való kötődés sok alkotó szívében benne van – ez rendben is van, csak néha nem ott és nem úgy jelenik meg, ahol kellene. Van, amikor ez jól működik, és van, amikor talán jobb lenne egy frissebb, szabadabb irányba fordulni. Persze tudom nekem erről festőművészként talán nem is illendő ilyen ironikus hangon beszélni.

Mennyire jellemző, hogy a fenntarthatóság és az energiahatékonyság szempontjai már a homlokzat kialakításánál is megjelennek?  A homlokzat milyen arányban esztétikai, és milyen arányban funkcionális kérdés? 

Tapasztalok eltérést a különböző kategóriák között, de ez inkább a szemléletben és a lehetőségekben, nem pedig a technikai részletekben mutatkozik meg.

Ami például az energiahatékonyságot vagy a rétegrendet illeti, azt mi, zsűritagok a képek alapján talán nem mindig látjuk. Nem tudjuk, milyen vastag a szigetelés, milyen anyag van mögötte, hány rétegből áll össze  a rendszer – ez a tervek alapján nem ítélhető meg. Ezeket ma már előírás szerint kell kivitelezni, és szerencsére a szabályozás sokat szigorodott ezen a téren.

A legnagyobb különbség inkább abban van, hogy ezek a modernebb „hard top” rendszerek nagyon drágák. Az ár és az elérhetőség meghatározza, hogy milyen anyag kerülhet egy homlokzatra. De alapvetően bármilyen stílusban lehet igényes, technikailag jól kivitelezett homlokzatot létrehozni – a lényeg a gondolkodásmód és a részletek iránti érzékenység.

Érzékelhető-e generációváltás a tervezői gondolkodásban – például a fiatalabb építészek másképp közelítenek a homlokzathoz? Miben látja a legnagyobb értékét a hallgatói kategóriának? Milyen szinten közelítik meg a fiatalok a gyakorló építészek munkáit – akár koncepcióban, akár technikai tudásban? 

A fiatalabb generáció sokkal bátrabb. A generációváltás egyértelműen látható a tervezői gondolkodásban – a fiatalabb építészek merészebbek, nyitottabbak a nemzetközi trendekre, és sokkal szabadabban kísérleteznek. Az idősebbek ezzel szemben gyakran óvatosabbak, sőt, sokszor még mindig ragaszkodnak bizonyos hagyományokhoz, amelyek ma már nem is feltétlenül léteznek.

Régen az építészetet még egyfajta „kanonikus” rend jellemezte, ami a klasszikus hagyományokból táplálkozott – ez a modernitás korában fokozatosan eltűnt. Ma már a formavilág teljesen felszabadult: a konstruktivizmustól az organikus, csepp- vagy hullámformákig minden megjelenhet. A nevesebb és mérvadó építészeti platformokon akár barlang-szerűen domborodó, teljesen organikus, hullámzó homlokzatokat is találunk, nincs már olyan forma, amibe az építészetnek tilos lenne belefolynia.

Én szoktam mutatni a hallgatóknak olyan épületet is, amelynek egyik oldala olyan, mintha lepattintott kőfelület lenne, a másik három pedig sima, homogén, de az előbbit óriási 3D-s nyomtatóval formálták meg. Tehát ma már valóban mindent meg lehet csinálni az építészetben – a kérdés mindig az, hogy van-e rá szándék és pénz. (School in Kufstein – Johannes Wiesflecher arch. and Karl Heinz Klopf artist)

A legnagyobb költségek ma már sokszor éppen ezekhez a különleges megoldásokhoz kapcsolódnak, így a beruházások során gyakran vissza kell fogni az eredeti terveket. Jó példa erre a Dagály strand megújulása, ahol a tervező egy sokkal gazdagabb, játékosabb formavilágot álmodott meg, de a költségcsökkentések és hatósági egyeztetések miatt végül leegyszerűsödött a megvalósítás. Sajnos ez sokszor így történik – de bízom benne, hogy egyre több forrás jut majd a különleges, egyedi megoldásokra is, és nem kell mindig „lefésülni” a legjobb terveket.

Vannak-e olyan ötletek vagy látásmódok a pályaművekben, amelyek inspirálóak a zsűri vagy a szakma számára is?

Hát bizony, ez nekünk is egy tanulás, amikor az elmúlt 2 évből áttekinthetjük a legizgalmasabb hazai projekteket az Év Homlokzata zsűritagjaiként. Mostantól a hallgatók számára is sokkal közelebb kerül a hazai építész szakma munkája. Nekünk, zsűritagoknak is fontos állomás az,  amikor nemzetközi pályaműveket láthatunk: képet kapunk arról, hogy napjainkban más országokban, milyen építészeti trendeket követnek.

Persze mi ilyenkor elővesszük összes szakmai tapasztalatunkat, érveinket, és próbáljuk „megtisztítani” a látott koncepciókat – vagyis kiszűrni belőlük, hogy mi az, ami valóban érték, számunkra is továbbvihető gondolat. De be kell látni, hogy néha olyan merész ötletek is születnek, amikről elsőre nem gondolnánk, hogy működhetnek, mégis beilleszthetők a gyakorlatba.

A nemzetközi megmérettetések a zsűri számára is tanulási lehetőségek. Nagy szerencse, hogy a magyar zsűritagokat is meghívják, így voltunk már például Spanyolországban, Bécsben, Londonban is. Ezek mindig hatalmas élményt jelentenek, és rengeteg inspirációt adnak. A tapasztalat, amit ilyenkor gyűjtünk, beépül a munkánkba, és ebből a fiatalok is sokat profitálhatnak.

Nem akarom magamat fényezni, de a Baumit Life Challenge nemzetközi építészeti pályázatán, – amit tavaly Ljubljanában rendeztek – majdnem minden kategóriában eltaláltam, hogy melyik lesz a győztes. Ez persze nem jóslás, inkább tapasztalat kérdése. Az ember egy idő után megtanulja látni, hogy mi az, ami igazán jó arányú, karakteres, és amit a zsűri is értékelni fog. Külön öröm volt, hogy ezen a versenyen tavaly egy magyar fődíj született, ennek köszönhetően lesz helyszíne Budapest a jövő évi Baumit Life Challenge eseménynek.

Mennyire egységesek a zsűritagok véleményei, vagy gyakran alakulnak ki izgalmas szakmai viták?

Természetes, hogy vannak viták, néha még hangos orgánumban is, de ez inkább humor, valódi viszálykodás nincs, leginkább a kissé tradicionálisabb és az avantgárdabb látásmódok csapnak össze. Sok kategóriának kialakult már mentora, akinek nagyobb rálátása van a területre és aki próbálja irányítani a zsűrit, de neki sincs kizárólagos döntése. Ilyen volt számomra eddig az energetikai felújítás, de most valamiyen ok folytán sokkal kevesebb pályamű érkezett. Az Év Homlokzata pályázat során először hirdettük meg a hallgatói szekciót, melynek moderálása az én feladatom volt.

Milyen folyamaton megy keresztül egy pályamunka a zsűrizés során? 

Többlépcsős folyamat ez, van egy nagyon szép, áttekinthető online felület, ahol a zsűritagok megkapják az összes érvényes pályaművet kategóriák szerint, és előzetesen szavaznak is. Amikor aztán eljön a közös, személyes zsűrizés, addigra már kialakul egy sorrend: mely munkák kapták a legtöbb szavazatot. De ezután jön a zúzda, a személyes ízlés hangos érvényesítése, amely, akár felül is írhatja a papírformát. Én igyekszem azt képviselni, hogy próbáljuk a matematikát érvényre juttatni és figyelmesen nézzük meg a részleteket, csatolt dokumentumokat, mert sok pályázó nem mindig a legjobb nézetű képeket teszi legelőre a pályaművében.

A zsűriben mindig vannak izgalmas ütközések. Van, aki erős érzelmi kötődést érez egy-egy pályamű iránt, és előfordul, hogy ez a lelkesedés meggyőzi a többieket is. Ilyenkor változhat a sorrend, akár új díjazott is születhet. 

Idén például a hallgatói szekcióban külön öröm volt látni, hogy szinte minden egyetem kapott valamilyen elismerést. Ez jó visszajelzés: működik a párbeszéd a fiatal generáció és a már praktizáló szakma között.

Van olyan szempont, ami az utóbbi években felértékelődött a döntéshozatalban? 

Én azt hiszem, hogy minket, zsűritagokat nem nagyon lehet semmiféle ránk erőltetett, aktuális szlogennel, elvárással befolyásolni. Nem politikai vagy piaci széljárás alapján döntünk, hanem szakmai és esztétikai értékek mentén.

A tradíciók, az arányok, a kontextus számítanak. Az, hogy egy épület mennyire illeszkedik a környezetébe, és mennyire őszinte és egyedi a megformálása, mekkora szakmai tudás rejtőzik mögötte.

Hogyan illeszkednek a magyar pályamunkák a nemzetközi trendekhez? 

Ha a magyar pályázatok nemzetközi mezőnybe illeszkedését nézem, azt kell mondjam: sokszor inkább különállók. A magyar mesterekben erős a tradíció iránti tisztelet, sokan még mindig a népi építészet motívumaihoz nyúlnak vissza, de ebben a kontextusban jó értelemben. Megkérdőjelezhetetlen az a vágy, hogy legyen magyar karaktere a házainknak!

Csak jó lenne, ha minél többször látnánk olyan kortárs magyar épületet, amelyben a nemzetközi modern forma mögött is megjelenne a hagyomány, vagy fordítva - ahogy ezt már említettem.

A skandináv, a mediterrán vagy akár a mexikói modern építészetben is ott van az adott táj szelleme és a hagyomány teljesen természetes módon. Nagyon jó példa erre Cino Zucchi velencei épülete, amin semmi különös sincs, minimalista, de mégis azonnal érezzük, hogy hol vagyunk. És törjük a fejünket, hogy miért is lehet ez.

Önnek van személyes kedvence, ami a homlokzatokat illeti?

Nekem a kedvenc irányom mindig is a minimalizmus volt – el vagyok kötelezve mellette. Azt gondolom, hogy a legnagyobb művészet az, ha valaki a legkevesebbel tudja a legtöbbet elmondani.  A posztmodern stílus keverése, az irónia, a sokféle formai utalás hemzsegése, a radikális eklektika, tőlem idegen. Én szeretem, ha egy épület tiszta, fegyelmezett, átgondolt.

De a minimalizmusnak nem kell egyenlőnek lennie a sematizmussal.  A minimalista épület lehet színes is. Ez egy örök félreértés: sokan azt hiszik, hogy a minimalista építészet csak fehér, szürke vagy fekete lehet. Pedig nem így van. Én hiszek abban, hogy a minimalizmus lehet regionális és színes egyszerre.

Gondoljunk például a mexikói minimalizmusra, Luis Barragánra vagy tanítványa, Ricardo Legorreta épületeire: mediterrán hangulatú, cserépszínű falak, erős fények, gyönyörű, meleg árnyalatok – és mégis teljesen letisztult, fegyelmezett formák. Ugyanezt mi is meg tudnánk csinálni magyar színekkel. Nem mexikói tónusokkal, hanem a magyar táj, az Alföld, a Dunántúl, a tégla, a föld, a nap és földszínek finom árnyalataival.

Ebben a munkában szerencsés vagyok, mert a színdinamika a szakterületem. A mesterem, Nemcsics Antal professzor világszerte ismert volt, és az ő szellemi örökségét viszem tovább immár húsz éve. Ő alkotta meg a Coloroid Színrendszert, ami a magyar színszabvány, amely a további, hazai színdinamikai kutatás alapja. Mi ezt ma már szoftverrel és színmérő műszerrel folytatjuk – minden színt matematikailag lehet rögzíteni, mérni, elemezni. Most például az aranymetszés, a zenei hangnemek, hangszerek és a polikróm színek kapcsolata az egyik legizgalmasabb kutatási területem.
Nemcsak az arányokban, színfelületek méreteiben, hanem a színharmóniák elemei számában és telítettségük mértékében is létezhet „arany arány”. Ezek nagyon izgalmas összefüggések, amiket az építészetben is használni lehet. Mostanában például az új, nagyon finom szürkés árnyalatok világa jön elő, amik éppen csak enyhén kékesek, lilásak, sárgásak, vörösesek, vagy narancsos tónusúak. Ezek a színek nyugalmat árasztanak, rendkívül elegánsak, és jól illenének a mai épületekhez. De ettől még lehetnek magyarosak és kísérleti modernek is – csak finoman, visszafogottan.

Szóval én abban bízom, hogy eljön az idő, amikor a modern magyar építészet egyszerre lesz minimalista, színes és tradícióból táplálkozó. Ennek már látjuk a jeleit itt a pályázati anyagokban is.

Forrás: sajtóközlemény