Talán magyar építészek számára fontosabb a konkrét kiállításnál annak osztrák fogadtatása. A kiállításról elmondható, hogy a hatvan bemutatott épület egy szerethető válogatása az évtized építészeti termésének – talán egy kicsi elfogultság az elpusztult, átépített épületek irányába érezhető, ami persze nemhogy megbocsátható, de nagyon is elvárható (Metesz Székház, Pázmándi Margit óvodája stb.). Hadik András és Fehérvári Zoltán annak ellenére készített színvonalas válogatást, hogy saját bevallásuk szerint a körülmények – miről volt elérhető anyag – befolyásolták őket. A kiállított anyag jelentős része magántulajdonban van, néhány épületről (amiről korabeli fotó nem volt elérhető) friss fényképek készültek a kiállítás számára.
A kiállítást bemutató sajtótájékoztatón Adolf Stillernek szegezték a zsurnaliszta kérdést: szerinte melyik a legjobb épület? A kurátor Zalaváry Lajos jászberényi termálfürdőjét nevezte meg, mint ami csak ott és csak akkor épülhetett meg, a magyar kerámiakultúrát is képviseli, számos mitologikus, formai utalással. Hadik András Ivánka András győri kulbházát nevezte meg, és kiemelte Pázmándi Margit óvodáját (2012-ben lebontva) és a badacsonyi Tátika éttermet (Callmeyer Ferenc). Fehérvári Zoltán E. Kiss László Gyógyászati Segédeszköz gyárát találta legszimpatikusabbnak (2013-ban lebontva), illetve Dianóczky János tihanyi Bisztróját (néhány éve emeletráépítéssel tönkretéve).
A hozzászólók között volt, aki skandináv ízeket vélt észrevenni a magyar modern építészetben, amit a művészettörténészek Jánossy, Zalaváry, Farkasdy és mások dán tapasztalataival és az angol neobrutális (Goldfinger Ernőn keresztüli) hatásával támasztottak alá.
A kiállítás sajtóközleménye:
A Wiener Städtische Versicherungsverein „Építészet a Ringturmban” című sorozatának keretein belül újabb kiállítást szentel Magyarország sokszínű építészetének. A sorozat aktuális tárlata az úgynevezett „hosszú hatvanas évek” magyar építészeti világát mutatja be. Ez tematikailag, valamint időrendben is kapcsolódik a „Magyarország - Egy új korszak építészeti alkotásai” című kiállításhoz, amelyet 2014-ben a Ringturmban mutattak be.
Egy hosszú évtized építészete
Építészeti szempontból a „hosszú hatvanas évek” rendkívül termékeny időszaknak számít, főként az 1956-os forradalmat követő hatalmi struktúra megszilárdításának ismeretében. Az aktuális kiállítás - valamint az azt kísérő katalógus által feldolgozott anyag olyan alapkutatásból indul ki, amelyet az elmúlt évtizedben végeztek el Magyarországon. A kiválasztott projektek bemutatásának célja, hogy a kb. 1958-tól 1971-ig tartó időszak nem utolsósorban nyelvi akadályok miatt nehezen hozzáférhető irányzatait a nyilvánosság szélesebb rétegei is megismerhessék. A magyar építészettörténet e „hosszú évtizedben” bizonyos mértékig lezárt korszaknak tekinthető. A politikai befolyás ellenére viszonylagos függetlenséget élvező, egyfajta forradalmi hangulatban lévő építészeti köröknek köszönhetően kiemelkedő építmények sora jött létre. .
Az építészet mindig is beépült egy adott korszak társadalomképébe. A „hosszú 1960-as évek” magyar építészetének jellemzésekor figyelembe kell venni a második világháború utáni fejleményeket, különös tekintettel a Sztálin halála utáni időszakra és az 5 évig tartó szocialista realizmust követő időszakra, egészen az 1956-os forradalomig. A sztálinista klasszicizmus ugyan Sztálin halála után is megmaradt Magyarországon, de hamar felmerült az igény az eklektikus-barokk-klasszicista formák és a szocialista realizmus historizáló stílusának leváltására.
„Óriási a lakáshiány, ezért gyorsabb, szebb, jobb és kedvezőbb építkezésre van szükség. Az átállás a hagyományos építészeti technikáról az iparira, vagyis a házak összeépítésére, a termelékenység és költséghatékonyság szempontjából elengedhetetlen. Másrészt az egyedi építési tervek megakadályozzák a típusház, ill. a házgyár program elterjedését” – hangzott el Hruscsov híres, decemberi beszédében 1954-ben, amely végül építészeti fordulathoz vezetett. Az úgynevezett házgyár program acélbeton szerkezetek előregyártását, téglafalak cseréjét és faltömbök alkalmazását jelentette, vagyis előre elkészített beton elemek használatát, amelyeket a helyszínen szereltek össze. Összességében ezt nevezzük panelépítkezésnek.
Építészettörténeti szempontból elsősorban az 1955-56-os évek hoztak áttörést. A hatvanas évek építészetének számos vonása és eleme ebből táplálkozik, illetve az évtized második felében még erőteljesebben kerül előtérbe. Ide tartozik elsősorban a „házgyár-program”, valamint a modern építészet világához, és annak az építészetelméletben marxistának nevezett gondolkodásmódhoz való igazodás (visszatérés), amely elsősorban a szakmai közönség számára teremtette meg az irányadó kereteket.
Az évtized végéig lehetőség szerint a „cikornyák” elhagyásával, egyfajta letompított formában fejezték be azokat az épületeket, amelyek építését a szocialista realizmus stílusában kezdték meg. De már 1955-ben születtek nagy jelentőségű, egyéni terveken alapuló művek bizonyos tervezők asztalán - például az 1958-ban Brüsszelben megrendezett világkiállításra készült Magyar Pavilon; ez lett az építészettörténet eme időszakának, vagyis a „hosszú hatvanas éveknek” az első mesterműve. A Magyar Pavilon nem csupán egy újfajta liberalizmus beköszöntét jelezte az ország építészetében, hanem hatásosan is képviselte a magyar államot is a nemzetközi porondon, ezenfelül a modernitást és a fellendülést jelentette.
Az aktuális kiállításon tematizált építmények legnagyobb része az úgynevezett „kádári konszolidáció” idején épült, amely a 1960-as évek beköszöntével vette kezdetét.
A jelenlegi tárlat részeként bemutatott épületek kiválasztásakor a kiállítás megalkotói tudatosan ellenálltak annak a csábításnak, hogy túlnyomórészt panel épületeket mutassanak be. Az emeletes házak építése során – ahol az alkalmazott városépítészeti megközelítések nagyon is a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusán (CIAM) megfogalmazott doktrína szellemét tükrözték – számos látványos épület született. Az iparosodás módszerein keresztül akartak eljutni a gazdaságos lakótérig. A magyarországi gyártás különböző modellek között ingadozott: az iparvárosok külterületén és Budapesten elsősorban a Szovjetunióból importált „készházak” vették át a főszerepet. Ezek ugyan magas darabszámot tettek lehetővé, a kivitelezés minősége terén képviselt műszaki színvonaluk azonban többnyire a várakozásokon alul maradt. Néhány építmény esetén transzportbeton segítségével és a gyors építkezést lehetővé tevő csúszózsaluval értek el eredményeket, amelyek nem sokban különböznek sok mai kivitelezéstől. Végezetül az évtized elején akadt még néhány kísérleti lakótelep, ahol a legkülönbözőbb tipológiákat valósították meg.
Az aktuális kiállítás középpontjában azonban nem a panelépületek állnak, hanem sokkal inkább a nem várt, kiváló minőségű, sokszínű építészeti megoldások, amelyek a nyugati országok, legalábbis Ausztria hasonló korszakához képest figyelemreméltóak. Tudni lehetett ugyan, mi történt akkoriban Nagy-Britanniában, Franciaországban vagy Németországban. Az MÉ („Magyar Építőművészet“) című szakmai folyóiratban – amely öt nyelven közölt összefoglaló szövegeket – általában nemzetközi álláspontokat, ill. projekteket is bemutattak, amelyek a formális hatások elérésében egyrészt példaképek maradtak, másrészt a nemzetközi kontextusból érkező aktuális műszaki eljárásokat is átvették. Ennek ellenére egyedülálló építészetről beszélhetünk, amely ebben a formában csak Magyarországon jöhetett létre. Így a főiskolákon is kísérletet tettek arra, hogy magyar nyelvű publikációkon keresztül közvetítsenek aktuális európai témákat, és ritkán ugyan, de előfordult ennek a fordítottja is – vagyis az, hogy például angol nyelven tártak a nemzetközi publikum elé saját eredményeket.
Az évtized vége felé elsősorban gazdasági téren jelentkeztek olyan nehézségek, amelyek negatívan hatottak az építési tevékenységre. A központilag meghatározott tervek és a hitelekért folytatott helyi versengés gátolta a fellendülést. Ennek következtében kialakult a kommunista országokra jellemző elhúzódó folyamatok jelensége: az egyes projektek tervezéstől kivitelezésig tartó folyamata gyakran évekig tartott – így mai szemmel aligha meglepő, hogy időről időre stilisztikai jellegű eltérések mutatkoztak.
Bizonyos tekintetben a minőség vagy a lehetőségek szempontjából azonban előnyös volt a tény, hogy minden egy kézben összpontosult: az állam lépett fel ingatlantulajdonosként, saját magának adta ki a hivatali engedélyeket, szintén állami tulajdonú építőipari kivitelezők alkották meg az épületeket és végezetül az állam még a használót is megtestesítette.
A „hosszú 1960-as években” Magyarországon a modern építészeti irányzat szellemében kiváló minőségű épületek jöttek létre, melyeknek legjelentősebb példáit mutatja be az aktuális kiállítás. A válogatott fotók és történelmi dokumentumok élethűen ábrázolják ezt a jelentős építészeti korszakot.
Katalógus
Építészet a Ringturmban XLVI: Magyarország. A hosszú hatvanas évek építészete.
Adolph Stiller (szerkesztő), 180 oldal Prakfalvi Endre, Hadik András és Fehérvári Zoltán közreműködésével.
Ára: 28 euró.
A képanyag elsősorban a Magyar Építészeti Múzeum (röviden MÉM) gyűjteményeiben és hagyatékaiban elérhető dokumentáción alapul, és az aktuális kiállítás keretei között egy részét első alkalommal mutatják be a nagyközönségnek.