Az 1859. február 13-án, Pesten született Quittner Zsigmond a müncheni egyetemen szerzett diplomát. Legjelentősebb épülete a Gresham-palota, amit a Vágó-fivérekkel együtt tervezett. A szakmai közéletben is komoly szerepet vitt, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, az Országos Középítési Tanács tagja, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke volt.
Quittnernek az Építőipar című műszaki hetilap 1888. február 12-i számában megjelent cikke szerint a ház építtetője, Erényi Ullmann Lajos több építésszel is készíttetett terveket a szabálytalan alakú telek beépítésére. Az egyik csúcsánál lecsapott háromszög alaprajzú telek ugyanis nagyon megnehezítette, hogy a tervezendő épület minden igényt kielégítsen, vagyis a földszinten egy nagy kávéház, az emeleteken pedig szintenként négy lakás létesüljön, mindez a beépítési lehetőségek maximális kihasználásával és költségkímélő módon.
Végül Quittnert bízta meg a ház megtervezésével, aki a cikkében leírja azt is, milyen gondolatmenet alapján szerkesztette meg az épület alaprajzát. A főlépcsőház helyének kijelölésénél nem volt semmi problémája, az egyértelmű volt, hogy ennek a négy lakás középpontjában kell lennie, úgy, hogy a két nagyobbik lakás (mindegyik három nagy és egy kisebb szobával, konyhával, fürdőszobával, wc-vel, cselédszobával, nagy előszobával) közvetlenül innen nyíljon, a két, függőfolyosóval megközelíthető kisebb lakás (egy nagyobb és két kisebb szobával, konyhával, fürdőszobával, wc-vel, cselédszobával, nagy előszobával) bejárata pedig innen nagyjából egyenlő távolságra legyen.
Az Egyetemi Könyvtár és az Ybl-palota tőszomszédságában
A főlépcsőház tehát a Ferenciek terére néző homlokzat mögött, a hátsó traktusban, körülbelül középen található. A szobák egymásból nyílóan az utcai homlokzaton sorakoznak, az udvar felé a kiegészítő helyiségek helyezkednek el. A főbejárat helye ebből adódóan szintén a Ferenciek tere felé néző főhomlokzat közepén, a lépcsőház tengelyében lett volna logikus, azonban ez kettévágta volna a kávéház tereit, így Quittner az Egyetem utcai homlokzat közepére tette át. A kor szokásának megfelelően az udvar hátsó oldalán, a függőfolyosókkal összekötve egy melléklépcsőházat is kialakítottak.
A teleknek nemcsak a furcsa, szabálytalan alakja, hanem a központi fekvése is próbára tette Quittner szakmai tudását. A Ferenciek tere már a régi Pestnek is az egyik legszebb és legérdekesebb helye volt. A tervezett új épület közvetlen szomszédságában ott van az Egyetemi Könyvtár (Szkalnitzky Antal, 1876) és az Első Pesti Hazai Takarékpénztár (Ybl Miklós, 1869). Quittner meglepően modern módon a homlokzatokat alapvetően az alaprajzból és a környezetből vezette le: „… amint az alaprajznak az adott programmból és a telek alakjából, úgy a homlokzatnak az alaprajzból és az épület környezetéből kell mintegy magától kifejlődnie” – írja.
A környezet itt igencsak feladta a leckét: „… nem lehetett arra gondolni, hogy akár a méretekre, akár az anyag nemességére, avagy pedig a foganatosítás gazdagságára nézve az új épület versenyre szálljon a szemben álló egyetemi könyvtár hatalmas dimensióival és monumentális hatásával, vagy pedig a szomszédos takarékpénztári épület még mindig igen szép és imponáló – részben faragottkő homlokzatával.” Ugyanakkor Quittner a korlátozott anyagi lehetőségek és az épület méretbeli kötöttségei ellenére is valami olyat akart alkotni, ami „a meglévő festői egészbe” méltó módon tud beleilleszkedni.
Neoreneszánsz helyett romantika
Ma már nagyjából egy kalap alá vesszük a historizáló építészet különböző stílustörekvéseit, leginkább csak az építészettörténészek foglalkoznak azzal, hogy egy-egy épületnek a historizmuson belüli pontosabb helyét megállapítsák, akkoriban azonban valamely „neo” stílus használata komoly viták tárgya volt, megvoltak az egymást követő „divatirányzatok” és minden építésznek megvolt az elképzelése arról, hogy éppen melyik stílust érdemes követni és miért. Így Quittner is kifejti cikkében, hogy a neoreneszánsz helyett, amely akkor „több mint két évtized óta Közé-Európa magánépítészetén majdnem kizárólag uralkodott”, miért tartja korszerűbbnek a román és a gótikus építészet elemeinek alkalmazását, de nem szigorú, akadémikus, hanem a korszellemnek megfelelő romantikus, individualista módon.
Quittner alapvetően pozitívan értékelte az olasz reneszánsz formáit követő neoreneszánsz stílust. Ahogy kifejti, ez kezdetben „tisztítólag hatott” a század első felében uralkodó, szerinte „erő, jellem és meggyőződés nélküli architektúrára”. Felélesztette az építészekben „az arányok és formák szépsége, a csoportosítás alaprajzbeli megokoltsága és gazdagsága, a részletek és az ornamentum finomsága” iránti érzékenységet, a nagyközönségben pedig a „szabad, tiszta architektonikus forma iránti szeretetet és érzéket.” De minél inkább átment ez a stílus a köznapi használatba, annál inkább vesztett az eredeti tisztaságából: az arányok egyre jobban alá lettek rendelve a praktikus igényeknek, az olasz palotákra jellemző hatalmas méretek a bérházak léptékére redukálódtak, a gipszből, cementből készült, olcsón sokszorosítható tagozatok és díszítések a tömeges előállítással elvesztették finomságukat.
A Centrál Kávéház 1887-ben nyílt meg, a büfét maga Quittner Zsigmond tervezte. A falát két óriási tükör fogta közre. Scholz Róbert festő-, mázoló- és aranyozó-munkái díszítették a falakat és a mennyezeteket, az arany mellett világos narancs, kék és fehér színekben, ahogy azt a Bauzeitung für Ungarn című lap 1887. augusztus 20-i számából tudjuk. A kávéházban villanyvilágítás volt, ami még élőbbé tette ezeket a színeket. A világítótesteken kívül a berendezést – többek között márványasztalok, fotelek, billiárdasztalok, játékszoba – magyar cégek gyártották és kiviteleztek, ahogy azt a cikk hangsúlyozza.
A Hét
1890-ben Kiss József az előző évben megalakult A Hét című szépirodalmi hetilap törzshelyét a Korona kávéházból áttette a nevéhez híven központi fekvésű és az Atheneum-nyomdának is a tőszomszédságában lévő Centrálba. „Minden pénteken és szombaton gyanús külsejű urak foglalták le a kávéház különböző sarkait, akik ott hétközben soha meg nem fordultak. Órahosszat elültek egy pikkoló mellett egy helyen és serényen rótták egymás alá a sorokat az egyformára szabott papirosokon. Ezek A Hét emberei voltak. A nyüzsgés, a moraj, az ide-oda röpködő beszédek kavargása, a vágni való füst őket nem bántotta, sőt, úgy látszik, mintha ez lett volna valódi elemük” – emlékezett vissza Kiss József.
Ebben az időben A Hét munkatársai között ott volt többek között Mikszáth Kálmán, Szomory Dezső, Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, Gárdonyi Géza, Ignotus, Heltai Jenő és Krúdy Gyula, majd kicsit később Osvát Ernő és Molnár Ferenc is csatlakozott. A Hétnek a főváros mind a négyszáz kávéháza és sok magánszemély is az előfizetője volt, ebből akkoriban fenn lehetett tartani egy lapot.
A Nyugat
1907-ben A Hét fiatalabb íróinak csoportja – többek között Ady Endre, Babits Mihály, Csáth Géza, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Juhász Gyula, Szép Ernő, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső – új hangot kívánt megütni és új folyóiratot alapított. Ez lett a Nyugat, amelynek ötlete a Bristol kávéházban pattant ki, de a folyóirat végül a Centrálban született meg. Nemsokára átköltöztek a New York kávéházba, 1920-ban azonban visszatértek az addigra már a kor divatjának megfelelően átalakított Centrálba.
Bohuniczky Szefi, a szintén a Nyugat köréhez tartozó írónő a Vigíliában 1959-ben megjelent írásában így emlékezett vissza a Centrál kávéházra: „Közelében volt a Belvárosi kávéház, de a két hely és látogatói úgy viszonyultak egmáshoz, mint egy porosz város és Nápoly tája. A Belvárosiba pénz-szagot hoztak, a Centrálba szellemi kíváncsiságot. Így lett az egyik parádés, a másik szerény és nagyvonalú. A Centrál mindennapi beszélgetést és olvasást szolgált, s amint elhelyezkedtünk füstös melegében, már egy nagy család gyermekei voltunk.” A Nyugatosok asztala a kávéház Egyetem utcai sarkában volt, itt szinte mindennap megfordult a kör minden tagja. 1922-re aztán a Független Szemle munkatársaival együtt már annyira sok lett az író a Centrálban, hogy a kávéház akkori tulajdonosa egy külön karzatot építtetett a számukra.
Tudósok és művészek is jártak a Centrálba: Aba Novák Vilmos, Pátzay Pál, Szekfű Gyula, Szőnyi István, Hóman Bálint, Gombocz Zoltán, Rippl-Rónai József és sokan mások. 1926-tól a Nyugat mindennapos összejövetelei kedd esti zsúrokra redukálódtak. Szerda esténként a magyar írónők gyűltek össze, majd 1936-ban itt alapították meg a Kaffka Margit Társaságot.
Karinthy, Ottlik
Amikor Karinthy Frigyes átköltözött Budáról Pestre, a törzshelyét a Hadikból áttette a Centrálba. 1934 és 1938 között mindennap ott ült az ablak melletti törzsasztalánál, ahonnan az Egyetemi Könyvtárra és az Ybl-palotára egyaránt rálátott. Egyszer azonban visszatért a Hadikba, hogy elvégezzen egy kísérletet: meg akarta mérni a vicc budapesti terjedési sebességét. Ahogy Devecseri Gábornak a Lágymányosi istenek kötetben megjelent Két emlék című írásából tudjuk, kigondolt és elmondott a Hadikban egy viccet, majd másfél órával később átment a Centrálba, ahol már neki mesélték a viccet.
Volt egy olyan időszak, amikor Karinthy mellé kezdő íróként odatelepedett Ottlik Géza is: „Kora ebéd után egy időben Karinthyval üldögéltem mindig az Egyetem utcai ablakban” – írta Ottlik a Reklámszövegeim című művében. „Mint több más, kisebb vagy nagyobb kávéház, a Centrál is nyitva tartott reggelig – vagyis éjjel-nappal. (…) Cukor utcai szárnyában kettő után nyugalomban olvashatott az ember egy szimpla fekete mellett négyig-ötig. (…) Fél hatkor takarítottak, fél hétkor jött a pék, aztán az első reggeliző vendégek.”
A második világháború után egy új nemzedék vette birtokba a Centrált: Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Somlyó György, Szabó Magda, Kolozsvári Grandpierre Emil, Csorba Győző, Devecseri Gábor, Benjámin László, Karinthy Ferenc, Mándy Iván, Örkény István, Ottlik Géza, Hubay Miklós. Itt jött létre – a Kardos László és Kéry László által szerkesztett, elsőként megindult Magyarok című folyóirat után – az Újhold is, az akkori fiatal nemzedék folyóirata. A kávéházból közben eszpresszó lett, a jellege, a törzsközönsége megváltozott. 1949 júliusában aztán – az államosítások évében – a Centrál be is zárta kapuit.
Eötvös-klub, majd több díjat elnyert rekonstrukció
A metrót kivitelező vállalat kultúrotthona és üzemi étkezdéje lett, majd a hatvanas évek közepén az ELTE kapta meg diákklub céljára, ez volt az Eötvös-klub. A berendezés a szocializmus korszakának jellegzetes képét mutatta, a hely régi fényére már csak néhány falikar és kilincs emlékeztetett. A rendszerváltáskor is még az ELTE tulajdonában álló ingatlan egy pár évig kopottas diákklub maradt, majd 1993-ban – bár voltak törekvések, hogy a Centrál kávéházat helyreállítsák – végül is játéktermet alakítottak ki benne.
1997-ben történt meg az a fordulat, amelynek révén a Centrál újra kávéházként kezdhetett el működni. A ház magántulajdonba került, majd elindult a kivitelezés, amely során a kávéház helyreállítása mellett az emeleten irodákat alakítottak ki. A jól sikerült rekonstrukció több díjat is elnyert. A tervezők, Gereben Gábor és Pataky Dóra 2000-ben Pro Architectura díjat kaptak az épületért, Pataky Dóra pedig Iványi Mónikával elnyerte Az Év Belsőépítésze díjat is. A rekonstrukciót mindezek mellett a Budapest Építészeti Nívódíja pályázaton is oklevéllel tüntették ki. A közelmúlt kisebb-nagyobb változásai után a Centrál ma is őrzi a régi, patinás kávéházi hangulatot.
Szöveg és fotó: Pesti Monika
Források:
Quittner Zsigmond: Erényi Ullmann Lajos bérháza, Építőipar, 1888. február 12.
Sárossi Bogáta: A Centrál kávéház tükörcserepei, Budapesti Negyed 1996/2-3.