A Notre Dame Egyetem South Bend város közelében fekszik, a campus zöldövezetben épült, és története egészen az 1840-es évekig nyúlik vissza. Az egyetemen természettudományokat, teológiát, orvostudományt is oktatnak, az építészmérnök képzés 1898-ban indult, a mai képzés alapjait pedig Frank Montana fektette le az 1969-ben elindított „Római Program”-mal, amelynek keretén belül a hallgatók egyéves kötelező európai tanulmányúton vesznek részt. A klasszikus, illetve tradicionális építészet oktatását Thomas Gordon Smith vezette be 1989-ben, 1994-től pedig az építészmérnök képzést egy kevésbé mérnöki szemléletű építészképzés váltotta fel. 2004 óta urbanisztikát is oktatnak az építészeknek. Az alap (bachelor) képzés itt nem három-, hanem ötéves, ezt követi a mesterképzés, amelyre külsős hallgatókat is várnak – más egyetemek építészkaráról, illetve más alapképzésekről érkező diákokat egyaránt.

Az építészképzés különlegessége, hogy a tervezési feladatok során a diákok nem a kortárs építészetet ismerik meg, hanem a klasszikus, történeti stílusokban tanulnak meg tervezni – ezt  építészettörténeti ismeretekkel, illetve a klasszikus arányok és építészeti részletek tanulmányozásával alapozzák meg. Az építészkar könyvtára is a diákok segítségére van az ismeretek elmélyítésében – itt igazi könyvritkaságok is rendelkezésükre állnak, akár 4-500 éves példányok is. A tervezési feladatokat a konzulens tanár afféle társtervezőként segíti, amiben sokkal inkább a mester-tanítvány viszony sejlik fel, mint az itthoni egyetemekről ismert korrigálásos konzultációk hangulata.

A kerekasztal-beszélgetésen a Notre Dame-i építészképzés mellett annak a hazai építészképzésre vonatkozó tanulságairól is szó esett. A beszélgetők Baliga Kornél, Bálint Tamás, Erhardt Gábor és Rabb Péter voltak.

Erhardt Gábor római emlékeit idézte fel, ahol az európai tanulmányút mindennapjaiba kapott betekintést. Megjegyezte, hogy jó lenne, ha az építészekben kialakulna az affinitás a klasszicista építészet felé. Szkeptikusan állt a témához Rabb Péter – hiszen nekünk itt Európában megvan az a történelmi távlat, amiről az amerikaiak csak álmodozhatnak, mit is tanulhatunk akkor tőlük? Bálint Tamás  a BME-s építészkari emlékeit idézte fel, többek között vitáját egy középtanszékes ismerőssel. Szerinte sok diák azért jelentkezik építészkarra, mert tetszenek nekik a régi épületek, aztán valahogy az egyetemi évek során „elromlanak”. Azt is egy életre megjegyezte, amit az egyik tanártól hallott – hogy itt csak az végezhet, aki megszereti a kortárs építészetet. Az építészkar elvégzése után végül a Vándoriskolában talált olyan közeget, amely közelebb állt hozzá. Baliga Kornél az Iparművészeti Egyetemen végzett – a többi beszélgető mind a BME-n –, és egész életét a történeti építészet bűvkörében töltötte, történeti belső terek hosszú sorát alkotta újra vagy tervezte meg a felújításukat. Megosztotta a hallgatósággal, milyen történeti építészeti kurzust képzelt el a pécsi építészképzés számára: egy-egy diák egy-egy építész mester stílusában tervezett volna meg egy házat, amelynek során az építész életművével és tipikus stílusjegyeivel is megismerkedett volna – sajnos ez a kurzus végül nem valósult meg, pedig lenne helye a mester- vagy a szakmérnöki képzésben.

Rabb Péter szerint ez a „stílusban tervezés” egyrészt már egyszer megvolt az építészettörténeti tanszékeken, és ma is vannak ilyen feladatok, például történeti tetőszerkezetet, illetve boltozatot kell a diákoknak konstruálniuk. Erhardt Gábor megjegyezte, hogy a stílusban tervezés hasznos lenne például történeti városrészek városszöveti hézagainak „bestoppolására”, de valamiért (lehet ez lustaság, tudatlanság, érdektelenség) ez nem szokott felmerülni.

Hol lenne a helye egy ilyen képzésnek, ki vállalna oktatást, és az egyetemi képzés mely szintjén jelenhetne meg? – tette fel a kérdést Katona Vilmos, de ez az este végéig megválaszolatlanul maradt – egyedül Erhardt Gábortól tudtuk meg, hogy szerinte ezzel kellene az oktatást kezdeni, ez kellene, hogy az alapot adja. Bálint Tamás szerint a célzott oktatás helyett az a jó, ha tervezőként teszi, amit jónak lát, és előbb-utóbb követőkre fog találni. Milyen építészet tetszik a laikusoknak „genetikusan”? – kérdezte Erhardt Gábor, és meg is válaszolta: a tradicionális építészet mindig népszerűbb a modern/kortárs építészetnél a laikusok körében.

A 20. század elején a modernizmus újdonságával lett népszerű a felsőbb társadalmi rétegek körében, de mára már máshogy tekintünk rá. Amikor szinte bármit meg lehet építeni, és egyszerre épülnek korhűnek szánt rekonstrukciók, a modernizmusban gyökerező kortárs alkotások és stílus szempontjából besorolhatatlan épületek, felmerül a kérdés, hogy mi az igazán előremutató.

A beszélgetés gondolatébresztő volt, kíváncsian várjuk a folytatást!