2003-ban Szekszárd Megyei Jogú Város vezetésének eddig soha nem látott nagy összeg került látókörébe, amit akkor elég hebehurgyán osztogattak az ország vezetői. Előbb másfél, majd egy milliárdról szólt a történet. Mivel Szekszárdon már megszűnt a nagy tervező iroda, előbb megkérdezték a műszaki osztályt, a főépítészt, a városrendezési terv készítőjét, hogy vajon mire lehetne ennyi pénzt elkölteni. Az a döntés született, hogy két tömbbelsőt kell rehabilitálni. Valószínűleg szakmai döntés születhetett, mivel a Széchenyi utca, Garay tér, Bezerédj utca által határolt tömbbelső „dzsuvájában” aligha járt városi vezető, legalábbis, akikkel én beszéltem, azok biztosan nem, tehát építészektől jöhetett az ötlet. Azt javasolta a szakma és a testület, hogy most kivételesen ne pécsi tervezőket kérjenek fel, hanem helyi vezető tervezőket, akik feltehetően helyi ismereteik révén szakszerűbben fognak a dologhoz állni – és akikből egyébként sem volt túl sok, csupán nyolc fő.
A polgármester összehívta a tervezőket, a városi, a megyei főépítészt, a műemlékvédelmi főfelügyelőt, a rendezési terv készítőjét, az alpolgármestert meg még pár embert, és kellő öntudattal, felelősséggel elmondta, hogy mennyi pénz van kilátásban, a Bezerédj utca, Garay tér, Széchenyi utca által határolt tömbbelsőre, valamint a piactérre, ami szintén egy tömbbelsőt takar. Ide kell ötleteket adni. Aki a legjobbat készíti, az lehetőséget kap a tervezésre és egyébként mindenki kap 400 ezer forintot a fáradozásáért. Van erre jó egy hónap. A főépítész mindenkinek kiküldi a digitális térképet.
Én is bejártam a nyolcak egyikeként a területet, megszámoltam nappal és este a parkoló gépkocsikat. Tervezői szemmel felmértem, körbesétáltam ezt a sétára alkalmatlan területet, lévén egyrészt rendezetlen, másrészt pedig nagy a szintkülönbség a terek között. A digitális térkép nem érkezett, csak úgy két héttel a beadási határidő előtt. Addigra viszont kialakult bennem, hogy tán mégsem ezzel a két területtel kellene csak foglalkozni, hiszen nincs annyi pénz, amiből akár csak az egyiket is korrektül rendezni lehetne, és ha mégis, az sem biztos, hogy a városnak ez lesz a leghasznosabb. Elővettem atomerőműves projektmanageri gondolkodásom, amit az amerikai Bechtel cég is csiszolgatott, összeraktam azt, hogy ez a pénz mire elég és hogyan lehet a rendelkezésre álló összeget a leghatékonyabban kihasználni. Magamban elkészítettem egy értékelemzést, miből és mikorra lesz valós haszna a városnak. A szociális indíttatás itt kizárt, tehát csak a megnövekedett adóbevételt, telekeladást kellett ez esetben számításba venni. A diktatúrákban épült városközpontok azért nem képesek legtöbbször működni, mert egy-egy építész, vagy a hatalom feltételezésére épül, ami nem biztos, hogy a piaci, társadalmi folyamatokkal köszönő viszonyban van. Viszont ha bevonjuk a piaci szereplőket, akkor lehet, hogy kicsit elszíneződik az építészi lila köd, de működő képes lesz a produktum.
Elkészítettem az M=1:1000 léptékű vázlatokat. Azt javasoltam, hogy a két tömbbelsőből maximum egy-egy födém készüljön el, ahol az alsó szinten fizetős parkolók alakíthatók ki, a felettük kialakult területet pedig extra adottságú, extra drága teleknek kell tekinteni és eladni. A parkolókból is és a „telekből” is pénz folyik be. Ha nem egyszerre, hát apródonként, ahogy egy város is növekszik.
Ekkor még nem volt sétálóutca a városközpontban, amire a pénzt kapjuk, tehát úgy gondoltam, hogy fogjuk a Béla teret és a Széchenyi utcát összekötő utcát, amit – valami rejtélyes oknál fogva – Garay térnek hívnak, csináljunk belőle egy világra szóló attrakciót. (Egyesek szerint azért szélesedett ki az utca és nevezték térnek, mert hajdanán a marhacsordát itt hajtották a Duna árterében lévő legelőre az óvárosból, de ezek az állatok egyre többen lettek és nem fértek volna egy szűk utcában, mint a Bartina. Logikus volt, hogy az utca is szélesebb legyen.) Az attrakció abból állt volna, hogy a széles, meredek utcát, mint közutat, amit amúgy sem használtak ki, szűkítsük le és legyen sok terasz a helyén. Minden épület előtt egy. Ezeken a teraszokon legyenek presszók, borozók, könyv- és szuvenír árusok. Sok mediterrán zölddel, bontott nagyméretű téglával, kővel, a városra leginkább jellemző anyagokkal. Ezeket a teraszokat kösse össze a városrendezés csődjének számító pataklefedést ellensúlyozandó, annak utóérzeteként egy kis patakocska, vízforgatóval, visszaidézve Babits Sédjét. A teraszoknak legyen egy-egy művész, építész a felelőse. Amelyik ház teraszt akar, az kapja meg a lehetőséget egy forintért évente, húsz évre, azzal a feltétellel, hogy a művészeti felelős koncepcióját köteles követni. Teraszonként lehet akár egy-egy szökőkút, művészeti alkotás is, eltérő stílusban.
Rettenetesen zavart mindig is, hogy a csodás Béla tér tulajdonképp egy hatalmas parkoló. Azt javasoltam, hogy legyen több zöldfelület, egy racionálisan kicsi buszmegálló és körforgalom, mert a közlekedés is kaotikus. Nem utolsó sorban kapcsoljuk be a nagyszerű régi megyeháza parkját is a városi életbe.
A tervvázlatokat szabadkézzel készítettem, mert tudok rajzolni. Nemcsak rajzolni, festeni, hanem a gondolataim kifejezni is. Előbb a gondolat, majd a rajz. Klisék nélkül.
A zsűri azonnal kizárt, mert nem számítógéppel készültek az ötlettervi tervvázlatok. Nem azzal foglalkoztam, ami a kiírásban szerepelt, azaz a két tömbbelsővel, hanem a Garay térrel, a Béla térrel, meg olyan értelmezhetetlen butaságokkal, hogy a lakosságot is be kellene vonni a tervezési folyamatokba. Ezeket a pályázaton kívüli területeket senki más nem dolgozta fel.
Mi a végeredmény? Mert Edison óta tudjuk, csak ez számít és nem az, ki hogy izzadt meg a munkában. Mi készült el?
A piac nem. Az a negyven éves „fílingjét” hozza ma is. A másik, hosszú nevű tömbbelsőben annyi változott, hogy egy, a fiatalok számára kedvelt „Zug” nevű romkocsmát, ahol mellesleg Lajkó Félix is többször fellépett, lebontottak és helyén fizetős parkoló lett.
Elkészült viszont a Garay térnek nevezett utca, úgy 300 m³ betonon 50-60 m³ „márványburkolattal”, beton, műkő járólapokkal, jó széles kétsávos úttal, amit senki nem használ, hiszen mindkét vége lezárt. (Jó: az egyik csak fel-lemozgó cölöpökkel védett.) Mindenki megkapta a maga egyenteraszát. Ha tetszik, ha nem: ez van. Készült egy nyolc méter hosszú patakocska és egy szökőkút is. Ugyanabból a „márványból”. Jó százmilliót költöttek arra is, hogy a „szegény” Raiffeisen bank előtt is legyen díszburkolatú terasz.
Majdnem elkészült mára a piacteret a bíróság épületével, a régi megyeháza kertjével összekötő lépcső is, de az akadálymentességre már nem futotta. Szívesen tennék rá utasszámlálót, hogy ezt a légüres térben álló lépcsőt hányan és mire használják. Az eredeti tervben a piacparkoló szintjét kötötte volna össze a felette lévő vásárlótérrel, illetve a bíróságra érkező gépkocsi lerakása után, ezen a lépcsőn, liften lehetett volna feljutni a jó tizenkét méteres magasságban lévő harmadik, bírósági, vagy Béla téri, templomi szintre, akadálymentesen!!
Elkészült a Béla téri körforgalom is, bár a rossz nyelvek szerint a busz azonnal nem tudott körbejárni, így át is kellett építeni. (Ezt nem szakmabeli, csupán egy buszvezető állította.)
Nagyon érdekes, hogy kik kapták a munkát, a megbízást. Annyit elárulhatok, hogy nem én.
Most tegyük fel a bevezetőben írt kérdést. A pályázatkiírók, a döntéshozók felelőssége vajon meddig terjed?
Kezdjük a kiírók felelősségével. Ki volt a szakmai instruktor? Ha az elmúlt tíz évben semmi nem készült el abból, amit a szakmai stáb meghatározott, mint legfontosabb célt, akkor bizonyára nem ez volt a legfontosabb: Mondhatnám: tévesztettek.
Először perelni akartam a szerzői jog miatt, majd egészségi állapotomra tekintettel mégsem tettem. A stressz nem érte volna meg. Az eltelt tíz év után már másképp gondolom. Főképpen, hogy sorra valósulnak meg az általam tervezett megoldások. Sajnos nem egészen úgy, ahogy elgondoltam.
Miért írom le ezt a történetet? Okulásul.
Ha egy építészt megkérdeznek, hogy mire költsenek sok százmilliót, milliárdokat, annak bizony vannak a válaszadáson kívüli kötelezettségei is. Nem elég csupán arra gondolni, hogy miképpen tudom abból a legtöbb hasznot húzni, magam, vagy barátaim számára. Hogyan tudok abból egy steril tervezési programot összerakni. Bizony arra is kellene gondolni, hogyan tudom a rendelkezésre álló pénzzel a legtöbb eredményt elérni. Nézzük csak meg a legeklatánsabb elemet, a Garay téri teraszokat. Nem az lett-e volna a megoldás, hogy kiépítem az infrastruktúrát és rábízom a piaci szereplőkre a kialakítást, a finanszírozást és csak a felügyeleti jogot tartom meg? Negyedannyi pénzből meg lehetett volna valósítani egy sokkal célratörőbb – megkockáztatom, humánusabb teraszsort. Az épületek sem egyformák a teraszok mögött, miért nem alkalmazkodtunk inkább a házakhoz, sokkal olcsóbban a közösség számára?
Nyilván egy hónap alatt nem lehetett korrekt számítógépes terveket készíteni egy milliárdos beruházáshoz, csak kliséket, innen-onnan összeollózott látványelemeket. Mennyivel komolyabbak ezek, mint egy valódi önálló alkotás? A rajz nem tud hazudni. A kezem rezdülése rajz közben sokkal igazabb, mint a Ctrl+C billentyűk lenyomása.
A bírálóbizottság – amelyben a szakma túlsúlyban volt –, mennyi energiát fektetett a projekt megfogalmazására és a pályaművek megismerésére? Amennyiben gyorsan kellett összerakni a pályázat célanyagát, azért nem lett tökéletes, bizonyára lett volna idő korrigálni, vagy legalább még egyszer átolvasni azt a következő hónapban. Ha ezt megtették volna, bizonyára fény derül a pályázati kiírásban fellelhető anomáliákra. Az a városvezetés, aki nem gondolkodik azon, hogy a legkevesebb pénzből hogy tud a legtöbbet kihozni, használható produktumot létrehozni, az nem helyesen gondolkodik. (Abból az önkormányzati testületből nincs is már jóformán senki itt.) Hányan gondolkodnak ma is a négyéves ciklusokban, csupán a látványos megoldásokban, tartalom nélkül is? Így nem lehet várost fejleszteni, de még egy lakást sem.
Tudom, hogy nem lehet csupán az építésztársadalmon „leverni” az elmúlt évek beruházásainak itt- ott fellelhető értelmetlenségeit, hiszen mindenütt azt látjuk, úgy működik a társadalom, hogy aki a leggyorsabban a legtöbb hasznot bezsebeli, az jól jár, a többi meg annyit is ér. A történelem során alig gazdagodtak meg építészek, éppen azért, mert a szakmai tisztesség erősebb volt a pillanatnyi haszonszerzésnél. Ezt a szakmai tisztességet kellene visszaállítani mindenkinél, aki elbizonytalanodott. Csak azok a társadalmak képesek hosszú távon komoly gazdasági, kulturális eredményeket elérni, ahol a tisztesség előbbre való a hazugságnál, a gátlástalanságnál. A „talált” pénz is a mi pénzünk. Aki értelmetlenül herdálja, az a mi, a gyermekeink, unokáink jövőjét tékozolja.

Rácz Zoltán
Építész vezető tervező
ui.: Az eredeti pályázati anyag, rendelkezésre áll, azt bárkinek elküldöm e-mailben.