A címben idézett Cseh Tamás számnál is régebbre megyünk vissza: a húszas-harmincas években már élénk élet folyt a Balatonnál és komoly építési hullám is beindult, azonban nem mindig a megfelelő szakmai színvonalon. Az okokat és a megoldási lehetőségeket a Magyar Mérnök- és Építészegylet 1931-ben a Balatonról rendezett ankéton vizsgálta meg, amelynek előadásait a Tér és Forma 1932. évi 5-6. száma közölte.
Az első világháború után az ország tengeri kijáratának és üdülőhelyei jelentős részének elvesztésével a Balaton jelentősége megnőtt.
Ugyanakkor egyre szélesebb körnek nyílt lehetősége a hosszabb-rövidebb utazásra, üdülésre. 1923-ban a Bethlen-kormány megkezdte a 8 órás munkaidő és a fizetett szabadság bevezetését. A "week-end" fogalma a harmincas években terjedt el, a hivatalok, gyárak alkalmazottai szombat délben befejezték a munkát.
"Nyaraljunk a Balaton partján!"
Míg korábban a Balatont főleg az arisztokrácia és a nagypolgárság látogatta, ekkor már a polgárság túlnyomó része is megengedhette magának, hogy elutazzon a magyar tengerhez. A Trianon utáni időszak hazafias érzületű idegenforgalmi marketingje is serkentette ezt, az IBUSZ és a MÁV közös akciója keretében „filléres vonatok” indultak a belföldi turizmus előmozdítására. A Balatonra utazóknak is 33-65%-os kedvezményeket nyújtottak, egy hétnél hosszabb tartózkodás esetén pedig még további előnyöket élvezhettek.
De repülővel is elérhető volt a Balaton, bár ez a közlekedési eszköz valószínűleg nem volt széles körben használt. A Gellért Szálló elől reggelente hidroplánok indultak, amelyek három utast szállítottak és fél óra alatt értek Siófokra. Napközben pedig menetrend szerint köröztek a Siófok–Almádi–Füred–Földvár–Siófok útvonalon.
Az üdülővendégek számára panziók és szállodák épültek, de a nyaralóépítkezések is megindultak, az ehhez szükséges parcellázások már a 20-as években elkezdődtek. A fővárosi és a Balatonhoz közeli városok polgárai számára inkább a déli part kínált megfizethető telkeket. Megjelentek az első üdülőépületek is, a főváros a tisztviselői számára például Balatonkenesén, a Királyi Honvédség az altiszti állománya részére pedig Balatonaligán épített üdülőt (ez utóbbi lett később a pártüdülő). Többek között az iparosok és kereskedők egyesületei is létesítettek üdülőket, amelyekben kéthetes turnusokban gyermekeket nyaraltattak.
"...a szerteforgácsolódó sok hasznos energia összegzése..."
„Sok szó íródott és még több szó hangzott már el a Balaton érdekében. Ötletekben és tervekben nem voltunk szegények. De a sok eszmében és elgondolásban hiányzott (…) az egység, a közös nevező, a minden akaratot és munkát összefogni tudó irányítás, a szerteforgácsolódó sok hasznos energia összegzése.” – írta Antal Dezső építész a Tér és Forma 1932/5-6. számának előszavában. A Magyar Mérnök- és Építészegylet mű- és középítési szakosztálya által 1931-ben megrendezett konferenciasorozat éppen ezt a hiányolt komplex szemléletet és szakmaiságot igyekezett pótolni, mivel meglátásuk szerint „a Balaton gazdasági feltárásának igen nagy horderejű munkájában” a műszakiaknak, nevezetesen az építészeknek döntő a szerepe.
A munkát nagyon módszeresen a helyzet felmérésével, statisztikai adatok felvételével kezdték meg, az eredményeket Kiss Tibor műegyetemi adjunktus összegezte előadásában. Felhívta a figyelmet az északi part vasúti közlekedésének anomáliáira, ugyanis a MÁV által üzemeltetett északi parti vonal a Balatont egy délre kanyarodó nagy kitérővel közelítette meg, aminek következtében a menetidő nagyon jelentősen megnőtt a déli partihoz képest. (A déli parton 1932-ig a Duna – Száva – Adria Vasút szerelvényei jártak, amely a korábban Déli Vasút néven létrehozott magán vasúttársaság utódja volt.)
Amint az Kis Tibor előadásából kiderül, ekkor a Balaton mentén körülbelül 3000 villa, 100 szálloda és 88 panzió volt. A legtöbb nyaraló Almádiban (300), a legtöbb szálló Füreden, Keszthelyen és Siófokon volt található. (A hotelekkel egy későbbi előadásában külön foglalkozott, amelyben megállapította, hogy „a Balaton partján csak kétféle szálloda-típus van: elsőrangú és harmadrangú”, és alapvető fontosságú feladatként tűzte ki, hogy a középosztály számára egy ezek közötti, igényes, de megfizethető kategória is létrejöjjön.) A belföldi üdülővendégek száma 40 ezer, a külföldieké 2000 körül mozgott (a három napnál hosszabb tartózkodást számítva). Mindezeket a számokat, illetve nem is elsősorban az abszolút értékeket, hanem a fejlődés mértékét a szakemberek elégtelennek érezték, például a szomszédos Ausztriával („amely még nagyobb nyomorral küzdött, mint mi”) összehasonlítva, ahol a Wörthersee mellett ekkorra a semmiből komoly idegenforgalom nőtt ki, jelentős magyar közönséget is odavonzva.
Vízszint, építőanyagok, költségek
Problémát jelentett a Balaton melletti építkezéseknél a vízszint mintegy 2 méteres ingadozása. „Azt az általános bizalmatlanságot, amely a víz közvetlen közelében való építést illeti, ennek dacára meg kell szüntetni.” – fejtette ki Kis Tibor. „Meg is lehet azzal, hogy mai modern szerkezeteket veszünk igénybe és szigorúan szem előtt tartjuk az FM Vízrajzi Intézete által 1929-ben kiadott építési fixpontokra vonatkozó előírásokat. (…) Van másik nehézség azonban és ez a talajvíz. Ez a Balaton partján magasan van.” Legjobb megoldásként – főleg a déli parton – a vasbeton vázas építkezést ajánlotta, a nyaralók lábakra állításával. „Ily módon volt alkalmam egy kis weekend-házat építeni az elmúlt esztendőkben, melyen a teória beigazolódott, sőt az 1931. évi magas vízállás rombolásai közepette (…) a rendkívüli nagyarányú elemi csapást is kiállotta (…), pedig közvetlenül a víz mellett áll.” – mondta el előadásában.
A Balaton közelében falazóanyagot az arácsi gőztéglagyárból, Veszprémből vagy Tapolcáról lehetett beszerezni, a somogyi parton nem volt téglagyár. Kis Tibor felhívta a figyelmet a vöröskőre, mint helyi építőanyagra, amelyet meglátása szerint nem alkalmaztak „annyira, amennyire megérdemelné”, valamint a hajmáskéri vagy füredi murvára, amely pótolja a dunai kavicsot. „Végezetül meg kell említeni a helybeli anyagok között a nádat,” – hangsúlyozta – „amelyből egészen eredeti és sokszor csodálatosan szép fedéseket lehet készíteni. Tudjuk, mit tudnak csinálni ebből az anyagból Angliában, Hollandiában és Észak-Németországban”, tehát érdemes lenne itthon is alkalmazni. Az előadásról szóló újságcikk lábjegyzetben a következőket említi meg: „Az ankét során bejelentették, hogy a balatoni nádat fel fogják dolgozni a Heraklit- és Celotex-hez hasonló hő- és hangszigetelő lemeznek is, mellyel bizonyára egy új, értékes hazai anyagot nyer a magyar építőipar.”
Az előadás foglalkozott az építkezés költségeivel is, a számadatokat az ankétra készített 33 villaterv alapján állapították meg. Egy személyre átlagosan 65,4 m3 jutott ezekben a tervekben, ebből továbbszámolva egy házaspár számára alkalmas nyaraló költségét 3840 pengőre, egy kétgyermekes családnak megfelelő épületét pedig 8400 pengőre becsülték (a telek és a közművesítés ára nélkül).
Összhang és művészi színvonal
Az ankét előadói között szerepelt dr. Kotsis Iván is. Ahogy előadásában kifejtette, a színvonalas építészeti környezetnek két feltétele van: egyrészt az épületeknek egymással összhangban kell állniuk, másrészt az egyes épületeknek is művészi színvonalon kell elkészülniük. Az első feltétel teljesülését rögtön reménytelennek is nyilvánította, miszerint Magyarországon utoljára a 19. század közepe táján, a klasszicizmus idején volt egységes stílus és olyan spontán összharmónia sem látszott kibontakozni, amely ez idő tájt meglátása szerint az angol, holland, német vagy olasz építészetben megfigyelhető volt. „Spontánnak nevezem azért,” – mondta el – „mert ezt nemcsak kiváltságos építészek létesítette épületeknél látjuk, hanem egész egyszerű objektumoknál, amelyek a maguk természetességével állanak a helyükön, mintegy a talajból kinőve.”
„Nálunk ez a helyzet aligha fog előállni; sajátszerű, hogy Németországtól kelet felé haladva, ez az egységesség csökkenőben van; így megvan nagyon szépen még Tirolban és Nyugat-Ausztriában; Bécs felé már lényegesen fogy, és nálunk még inkább. Ez a heterogén tarkabarkasága az épületeknek, úgy vélem, nem véletlen, hanem összefügg a mi geográfiai helyzetünkkel és ama sokféle befolyással, amely alatt mi nyugatról, északról és délről állunk.” – indokolta meg a fennálló helyzetet.
Ha már az egységes összhatás nem megvalósítható, legalább az egyes épületek legyenek megfelelő színvonalúak – tűzte ki célul. „Ezt pedig azáltal lehet elérni, ha a balatoni nyaralók tervezése kivétel nélkül rátermett tervező-, építőművészekre bizatik, ami eddigelé csak ritka kivételként történt meg és aminek hiánya fokozta a Balaton partján lévő fürdőtelepek végtelenül elszomorító képét.”
Ugyanez a probléma, vagyis az építészek mellőzése a nyaralók tervezésénél, több előadásban is előkerült. Héjj Gyula okl. építészmérnök, kir. mérnök A balatoni építkezések hatósági felügyelete című előadásában részletesen ismertette a korabeli helyzetet: a Balaton-környéki építkezéseket a balatoni kormánybiztosság, majd a m. kir. Balatoni Intéző Bizottság felügyelte, ami azt jelentette, hogy az engedélyezés előtt a parcellázási és építési terveket az I. fokú engedélyezési hatóság beküldte a BIB elnökéhez, aki szakértő közreműködésével elbírálta azokat. Ilyen módon biztosítva lett volna a szakszerű és színvonalas építkezés.
A türelmetlen építtető, a tudásán túl vállalkozó kivitelező és a tehetetlen hatóság
A gyakorlatban azonban nem egészen így történtek a dolgok. „És pedig: Az építtető évekig vajúdik, mire elhatározza magát, hogy építeni fog, de amint az elhatározása megszületett, már azt is szeretné, ha az épület állana. Ezért megállapodik egy úgynevezett „mesterrel” (ilyen bőven akad a Balaton mentén), hogy egy, az építtető által készített laikus elgondolás szerinti, legjobb esetben pedig a kiválasztott mester elgondolása és tervezete szerinti nyaraló építését vállalja és azonnal kezdje is meg. Természetesen mondanom sem kell, hogy a kiválasztott mester egy kőmívesiparos, esetleg kőmívesmester, ki az egyszerű hétvégi kirándulóház építésétől kezdve a legnagyobb méretű mansardos, emeletes nyaralók, emeletes szállodák megtervezésére és egyben megépítésére is vállalkozik. És ha már abból nem csinált magának lelkiismereti kérdést, hogy erején és tudásán felüli munka elvégzésére vállalkozott, abból sem csinál lelkiismereti problémát, hogy a hatóság mit fog szólni az építkezéshez, azért tehát rögtön munkába kezd.”
„Már javában folyik a munka, mikor a kérvényt beadja. A kérvény befut először a községi előljárósághoz, az előljáróság háromnapi közszemlére teszi ki, azután helyszíni szemlét tart, szemlejegyzőkönyvet készít, s véleményével az összes iratokat felterjeszti engedélyezés végett a járási főszolgabíróhoz. A főszolgabíró az iratokat véleményes javaslattétel végett tovább terjeszti a kir. BIB elnökéhet, ki azt kiadja a mellérendelt műszaki hivatalnak.”
„Megérkezett tehát az akta oda, ahol először és utoljára kellett volna járnia, közben azonban megjárt négy hivatalt, négy iktatót, kiadót. És még visszafelé is megteszi ugyanezen utat.” Mindennek következtében az építtető az építési engedélyt legjobb esetben is 15 napos átfutási határidővel kaphatta meg. Ha azonban valamelyik hivatal nem foglalkozott azonnal az üggyel, vagy a postán történt késés, vagy pótlás, kiegészítés volt szükséges, 1 hónap is eltelt az engedély kézhezvételéig.
„Rendszerint – tapasztalásból mondhatom – ez idő alatt az épület már áll is.” Utólagosan a hatósági kikötéseknek, szakértői véleményeknek nem lehetett érvényt szerezni, bontást nem rendeltek el, az alacsony építési bírságot az építtető és a kivitelező is könnyen kifizette. De Héjj Gyula szerint maguk a vármegyei építési szabályrendeletek is – amelyek alapján az engedélyezés folyt – egyrészt elavultak voltak, másrészt hiába írták elő a településeknek szabályozási terv elkészítését, ilyennel csak egyetlen község rendelkezett.
"Óriási nemzeti vagyon vész kárba a tervszerűtlen és gazdaságtalan építkezések folytán"
Héjj Gyula, majd – egy későbbi, Műszaki szerv létesítése a balatoni építkezések ellenőrzésére címmel megtartott előadásban – Svastits Géza okl. építészmérnök is megfogalmazott javaslatokat a helyzet orvoslására. Mindketten alapvető fontosságúnak találták, hogy a Balaton környékén csak kamarai tagsággal rendelkező építész tervezhessen, valamint készüljenek rendezési, szabályozási tervek és a Balaton partján illetékes három vármegye egymástól eltérő építésügyi szabályzatai helyett egy speciális szabályzat készüljön a tó környékére. Az addig járásonként működő elsőfokú építési hatóság helyett egyetlen építési hatóság (illetve Svastits Géza szóhasználatában műszaki szerv) működését javasolta, amelynek alsófoka egy építészmérnökből álljon (aki minden esetben helyszíni szemlét is tart és nemcsak az íróasztala mellől engedélyez), másodfoka pedig a Balatoni Intéző Bizottság elnöke legyen. Hasonló elképzelést vázolt fel Padányi Gulyás Jenő okl. építészmérnök A kerületi mérnöki intézmény című előadásában.
Az ankét előadásai az eddig felsoroltakon kívül még rendkívül sok témával foglalkoztak a népművészet felhasználásától (Medgyaszay István előadása), a balneológián, a kikötők, partvédművek építésén, a közműveken, a közlekedési kérdéseken keresztül a pénzügyi vonatkozásokig.
De nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Magyar Mérnök- és Építészegylet a Balatonnal foglalkozott. 1932. július 16-án nyílt meg Siófokon az Így nyaraljunk a Balatonon című kiállítás, a MMÉE évközbeni terv-, anyag- és szerkezeti kiállításának nyári folytatásaként. A rendezvény a Vállalkozók Lapja (a Tér és Forma kiadója) kezdeményezésére és segítségével jött létre, a kiállítás Kende Ferenc, Komor Marcell és Molnár József tervei alapján épült fel a mólóhoz vezető út nyugati oldalán.
Forrás:
BALATON, a Magyar Mérnök és Építész Egyesület által 1931. február-áprilisban tartott ankét anyaga (Sajtó alá rendezte: Antal Dezső műépítész), Tér és Forma 1932/5-6
„Így nyaraljunk a Balatonon”, Tér és Forma 1932/9 (Lechner Tudásközpont Szakkönyvtára)
Németh Szandra: Mit tudott a fekete-fehér Balaton?
Szűcs Gyula – Ajpek Orsi: A Horthy-korszakban is szép volt a balatoni nyár