Ki veSZI MAgának a fáradságot, hogy kiállítást készítsen?

Ki hiSZI MA, hogy kollégák, pláne fiatalok elmennek rá?

Ki teSZI MAgának fel a kérdést, hol tart ma az építészet?

Úgy tűnik, a SZIMA, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia az, hiszen májusban ők határozták el, hogy kiállítást készítenek. De minthogy a megegyezés reménytelennek tűnt, megbízták Somogyi Krisztinát a kiállítás megszervezésével, bonyolításával, még úgy, hogy semmi anyagi háttér sem látszott. Hogy lehet pénz nélkül kiállítást szervezni? Krisztina kitalált öt fogalmat (egyensúly, méltóság, karakter, szépség, korszerűség), amire fel kívánta fűzni a mai magyar építészet helyzetképét, és megkérte az építészeket, fiatalokat és idősebbeket, hogy pályázzanak a részvételre. Elég ez az öt fogalom erre? Már a megnyitón javasolt mindenki más fogalmakat, igazat, jót, otthont, teret stb., plusz rámutattak az összefüggésre a fogalmak között, de Kriszta öt szava mégis jónak bizonyult. Száz pályázat futott be több mint kétszáz építésztől, 220-240 képpel. Miért jó ez? Nyilván ezzel biztosítható, hogy sokan legyenek a megnyitón (bejött), hogy sok közösségi-média-megjelenés legyen (volt), és ez manapság a siker mérőszáma.

Bevallom, én az építészeti kiállításokban nemigen hiszek, egyrészt az építészet tagadhatatlanul háromdimenziós műfaj, másrészt a legtöbb kiállítás esetében néhány képben, rajzban kellene megismernünk egy-egy házat, ráadásul másodpercek alatt – hiszen ki tölt el órákat-napokat egy kiállításon?

Az információmennyiség itt is befogadhatatlan, annak ellenére, hogy a fehér terem elsőre szinte üresnek tűnik.

A térben rendkívül intelligens koncepcióval úgy helyezték el az installációt, hogy az tudja változtatni a helyét. A pórusbeton posztamensek hol körben állnak, és teret fókuszálnak a kiállításhoz, hol sorban, hogy egy nagyrendezvény is elférjen, hol elszóródnak a térben kisebb közönséget vonzó események idején. A falakon szövegek, idézetek Pritzker-díjasoktól, elhunyt szimások munkái. (Anne Lacaton Pritzker-díjas francia építész egyébként jelezte szerkesztőségünknek, hogy így, a kontextusból kiragadva nem teljesen tiszta a szavainak jelentése...) Amit sehol sem látunk, azok a nagy képek – amik épitészeti kiállításokon szinte kötelezőek. Kis képek vannak fekete-fehérben a falakon, és kis lapokon, 20×20 centiméterben a posztamensekre helyezve, melyeket fel kell emelgetni, megnézni, visszatenni. Strapás, többszöri látogatásaim során sem láttam senkit, aki végignézné.

Mit közvetít, mit mond el ez a kiállítás? Viszza kell térni a kiállítók hatalmas számához: sok építész van, sokszínűek a munkák, sokszínű a világ, és így szép ez. Fő haszna talán nem is az, hogy ezek az építészek figyelmet kapnak, hanem hogy találkozni tudnak, elmehettek a kapcsolódó rendezvényekre, meghallgatni Moravánszkyt, Dúllt és a többieket. Beírhatják az életrajzukba a kiállítást, posztolhatják a közösségi médiában. Kevés ez? Szerintem nem. Ha pedig valóban megjelenhetnek nyomtatva is a gondolatok és képek, az csodálatos lenne.