A történeti-politikai alaphelyzet: a Citadella [01] eleve nem semleges épület, hanem a város fölé rendelt hatalmi objektum. Az erőd nem a városból nő ki, hanem fölé helyeződik; nem véd, hanem figyel. A Citadellát a levert szabadságharc után emelte a Habsburg uralkodó. Az erőd négy év alatt, 1854-re készült el, ami akkor rohamtempónak számított. A Budai Vár védelme mellett Pest katonai sakkban tartása volt a cél. A kortársak gyűlölték; nemcsak idegen hatalom jelképe volt, hanem idegen jelenlété is. A kérdés már ekkor sem pusztán az volt, mi legyen az épülettel, hanem az, mi legyen ezzel a tekintettel.
A műemléki és használati előtörténet ezt a bizonytalanságot csak megerősítette. A Citadella kiemelten védett műemlék [02], de egy hadi építmény esetében az érték nem azonos egy reprezentatív épület értékével. A működés, a térlogika és a használati rendszer az, ami megőrzésre érdemes.
Budán a citadellát a Gellért-hegyre tervezték, ahonnan már eleve jól szemmel lehetett tartani a szemközti síkságot és Budát, a tüzérségi fegyverek fejlődése viszont komoly stratégiai jelentőséget biztosított a helyszínnek.
Az erőd alaprajza a terephez igazodik, megtört tengelyű, zárt rendszer. A bejutás egyetlen ponton történik, amelyet több irányból lehetett védeni. A kapun áthaladva a derékszögben megtörő, szűk falszoros és a rámpás felvezetés nem pusztán közlekedési megoldás, hanem hadászati eszköz: késleltetés, irányítás, kontroll. Az erőd nem egyszerűen hely, hanem működés. A bástyák tetején kialakított teraszokon ágyúk sorát lehetett elhelyezni minden irányba, és továbbiak álltak lövésre készen az alsó szinteken is. (Az erődöt természetesen hálókörletek, kantinok sokasága, valamint esővízgyűjtő ciszterna is kiegészítette.)
Ebből következik, hogy a műemléki érték nem elsősorban a formában, hanem ebben a működésben rejlik. Azok az elemek, amelyek ezt a rendszert hordozzák – a bejárat, a megközelítés módja, a belső feltárás dramaturgiája – nem pótolhatók, mert nem önálló tárgyak, hanem egy összefüggő logika részei.
„A Citadella [...] a 19. század erődépítészetének egyik csúcsműve. A korból kevés ép emlék maradt meg, mivel az I. világháború ütközetei ezek egy jelentős részét megsemmisítették. [...] A Citadella emellett erődépítészeti szempontból egyenrangú a világörökségi várományos komáromi erődrendszer kortárs darabjaival, mindenekelőtt a hasonló korú és megjelenésű Monostori erőddel, azoknál viszont sokkal látványosabb, hisz nem síkvidéken helyezkedik el, hanem egy világváros mindenhonnan látható magaslati pontján, ahonnan ugyancsak minden látható.” [03]
A Citadella nemcsak műemlék. A Gellért-hegyen állva a budapesti Duna-parti látvány meghatározó eleme, vagyis nemcsak történeti objektum, hanem a város nemzetközi arculatának része. 1987 óta az UNESCO világörökségi listáján szerepel. E kettős státusz noymán – erőd és látvány – minden beavatkozásból egyszerre használati és értelmezési kérdés is válik.
A beavatkozás így akkor válik problémává, ha a pótolható elemek helyett a rendszer alapját érinti. A kérdés tehát nem az, hogy szabad-e hozzányúlni, hanem az, hogy mit áldozunk fel a változás érdekében. Ebben a kettős helyzetben minden döntés szükségképpen súlypontokat alakít át. Nemcsak a használat változik, hanem az is, hogy mit tekintünk a hely lényegének.
A katonaság kivonulását követően nem igazán sikerült megnyugtató funkciót találni neki. A hatvanas években az ország viszonylagos nyitásával a turizmus is valamennyire fellendült, így a kiváló adottságú helyszín "minőségi idegenforgalmi célú hasznosítását" tervezték. 1964-ben történt az erőd máig legjelentősebb átépítése is: a belvárosra néző rondella falába hatalmas ablakokat vágtak, mögötte alakították ki a szálló társalgóját, ami csodálatos kilátást biztosított a vendégeknek.
Az erődben az őrizendő értékek:
- a magaslatra építés,
- arődépítészete egyenrangú a komáromi Csillagerőddel,
- az erődrendszer elemei, a bástyák,
- a D alakú ágyútorony, a hadászati pontosság, a közvetett megközelítés nem megismételhető érték
- a használati dramaturgia, a belépés „akadályai” megismételhetetlen egyedi értékek:
- az egyetlen erőd-, és az egyetlen bástyabejárat,
- a bejáratok megközelítése árokkal, híddal,
- a derékszögű, beszűkült falszoros közötti út.
A cikksorozat első írása a Citadella és a Szabadság-szobor kapcsolatát még egységes kompozícióként értelmezte: egy kijelölt tengely, egy központi jel és egy egyértelmű irány mentén.
A mostani beavatkozás ehhez képest egy új jelet állít a térbe: egy 36 méter magas, 72 négyzetméteres zászlót. Ez a jel nem bontja le a korábbi kompozíciót, de megváltoztatja annak súlypontját. A tér így nem szűnik meg, hanem felülíródik. Egy ilyen léptékű és karakterű jel megjelenése azonban nem marad következmények nélkül. A tér használata, a megközelítés iránya és a hangsúlyok is újra rendeződnek. A tervek ennek megfelelően nem egyszerűen kiegészítik a meglévő rendszert, hanem új útvonalakat és kapcsolatrendszert hoznak létre. A zászló megjelenése nem önmagában értelmezendő, hanem abban a térben, amelyhez viszonyul. Egy ilyen léptékű jel szükségképpen átrendezi a használat irányait és a tér súlypontjait. A terv ezt az átrendeződést követi: új útvonalakat nyit, új kapcsolatokat hoz létre, és ezzel a meglévő rendszerhez képest egy másik logika szerint szervezi újra a Citadella terét.
A beavatkozások azonban nem maradnak elvont szinten: térszerkezeti változásokban öltenek testet, amelyek az erőd működését közvetlenül érintik.
A Citadella eredeti és új megközelítési rendszere: a külső tengely és a belső feltárás két ponton metszi el az erőd zárt működését.
Az első beavatkozás (ábrán 1.) a keleti megnyitás. Egy új irány jelenik meg, amely nem az erőd belső logikájából következik, hanem kívülről érkezik. Ez a tengely nem kerül, nem késleltet, nem vezet rá – közvetlenül belép. A megközelítés ezzel elveszíti korábbi fokozatosságát: a védelmi rendszer térbeli dramaturgiája, amely az érkezést irányította és tagolta, egyetlen mozdulattal lerövidül.
A második beavatkozás (ábrán 2.) már nem kívülről érkezik, hanem belül történik. A keresztirányú feltárás nem új tengelyt hoz létre, hanem a meglévőt metszi el. Ez a metszés nem egyszerű kapcsolat, hanem átvezetés: a zárt rendszer folytonosságát szakítja meg. Az erőd belső tere így nem egymásra következő helyzetek soraként működik tovább, hanem egy átvágott, több irányból átjárható térként.
A két beavatkozás együtt már nem kiegészítésként értelmezhető. Nem arról van szó, hogy új bejáratok jelennek meg, hanem arról, hogy a tér működésének alapelve változik meg. A megközelítés és az áthaladás elsőbbséget kap a késleltetéssel és irányítással szemben. Az erőd zárt logikája ezzel feloldódik: a védelemre szervezett rendszer helyébe egy nyitott, átjárható térhasználat lép.
Innen nézve a kérdés már nem az, hogy ezek a beavatkozások indokoltak-e, hanem az, hogy milyen viszonyban állnak azzal a térrel, amelyet érintenek. Mert ami itt történik, az nem pusztán hozzáadás, hanem szerkezeti átírás. A beavatkozás nem önmagában probléma, hanem akkor, ha a pótolható elemek helyett a rendszer alapját érinti. A Citadella esetében ez a kérdés különösen éles, mert egyszerre műemlék és városi jelkép.
,,Két határozott kardcsapással megnyitottuk az erődöt, az észak–déli falak átvágásával a zárt struktúra nyitott köztérré alakult” – írja Taraczky Dániel építész, a Citadella fejlesztésének vezető tervezője. [04]
Az első beavatkozás (ábrán 1.) a keleti megnyitás. A fal áttörése új, közvetlen irányt hoz létre a Szabadság-szobor és a belső tér között. A megközelítés ezzel egyetlen mozdulattal lerövidül: a korábbi kerülő, késleltetett bejutás helyét egy egyenes, közvetlen kapcsolat veszi át. Ezzel azonban nem egy részlet változik meg, hanem az a térbeli helyzet, amely a bejutást irányította. Eltűnik a közvetett megközelítés, a kerülés és a fokozatosság rendszere, amely az erőd működésének alapja volt. A bejárat többé nem védett pont, hanem átjárható nyílás. (Egyúttal a Szabadság-szoborcsoport háttere is megváltozik, a megérkezés, megállás, emlékezés rítusa folyamattá, megkerülhetővé válik.)
Ez nem nyitás, hanem megszüntetés.
A beavatkozás bontás is: a falak kőről kőre történő visszabontása egyértelműen jelzi, hogy itt nem hozzáadás, hanem eltávolítás történik. Az eredeti szerkezet egy része megszűnik, és helyét egy új használati logika veszi át. A kérdés így nem az, hogy indokolt-e a megnyitás, hanem az, hogy mi az, amit ezért fel kellett adni. A keleti áttörés nem az erőd logikájából következik, hanem egy későbbi jelentésréteghez igazodik. Az erőd itt nem alkalmazkodik, hanem alárendelődik. A tér nem feltárul, hanem feltárhatóvá válik.
„A kelet–nyugati átvágással pedig a rondella zártságát oldottuk fel.” – írja Taraczky Dániel építész, a Citadella fejlesztésének vezető tervezője. [04]
Ha az első kardcsapás a bejutás módját írta át, a második már magát az erőd belső működést érinti. Ez a második beavatkozás (ábrán 2.) nem kívülről érkezik, hanem az erőd belső rendszerét metszi el. A keresztirányú feltárás új kapcsolatot hoz létre az udvar és az erőd pereme között. A tér így több irányból átjárhatóvá válik. A tér nem vezet, hanem átenged. A korábban egymásra következő helyzetek között közvetlen átvezetés jön létre. Ezzel azonban megszűnik az a térbeli dramaturgia, amely az erőd lényegét adta. A közvetett megközelítés – a derékszögű megtörés, a beszűkülő falszoros, a késleltetés – nem kerülő megoldás volt, hanem hadászati elv. A belső tér már nem ellenőrzött módon tárul fel. A tér több irányból átjárható felületté – parkká – válik. A késleltetés eltűnik, a kontroll feloldódik, a megérkezés folyamata lerövidül. A dramaturgia helyébe a funkció lép.
A közvetett megközelítés megszüntetésével nem egy elem tűnik el, hanem az erőd működési elve. Az erőd átjárhatóvá válik.
A beavatkozás használati szempontból indokolható: a tér átjárhatóbbá, közvetlenebbé válik. De ezzel párhuzamosan eltűnik az a szerkezeti logika, amely az erődöt erőddé tette. Ami itt történik, az nem egyszerű átalakítás. A zárt, védelemre szervezett rendszer helyébe egy nyitott, átjárható térhasználat (park) lép.
Az erőd megszűnik erődként működni.
A pálca eltörött – Ami megmaradt, az már nem ugyanaz a mű.
A Citadella nem egyszerűen átalakult. Az a rendszer, amely meghatározta – a késleltetés, a kontroll, a zártság térbeli rendje – megszűnt működni.
A helyén egy másik logika jött létre: nyitott, átjárható, közvetlen: használhatóbb, látogathatóbb, érthetőbb tér. De nem ugyanaz. Ez volt az a pont, ahol az erőd még erőd tudott maradni.
Mindezek után külön kell választani a tervet és a megvalósult állapotot.
A beavatkozások nem előzmény nélkül történtek. Volt pályázat, volt régészeti kutatás, készült terv, és megszületett az a rendeleti háttér is, amely mindezt lehetővé tette. A folyamat jogilag és eljárásrend szerint lezajlott. A kérdés azonban nem ez. Hanem az, hogy mit enged meg mindez egy műemlék esetében.
A tervező tehát azt valósította meg, amire megbízást kapott.
De az építészet nem pusztán végrehajtás.
Egy meglévő mű esetében – különösen, ha az védelem alatt áll – a tervező nemcsak alakít, hanem viszonyul is. Nem egy üres helyet formál, hanem egy már létező rendhez nyúl hozzá. És itt válik el a két szint: a beavatkozás lehet jogszerű, de attól még nem válik szükségszerűvé. Ami létrejött és amit értékként kezeltünk, az nem csupán anyag, hanem állítás.
Egy érték átalakítása nem technikai kérdés, hanem értelmezés. A beavatkozások következménye egyértelmű: a műemléki rendszer megszűnt. Ami a műemlék helyére került, az építészetileg következetesen végig vitt.
A „vágások” fehér, vakítóan tiszta felületei – a finom beton síkok, a pontosan szerkesztett kőburkolatok – világos, egyértelmű rendet hoznak létre. A beavatkozás nem rejtőzik, hanem kijelenti magát. A metszés nem hibaként, hanem formaképző elemként jelenik meg. Enyhén ferde síkjai a kardél nyomait szimbolizálják.
Az elbontott „D” bástyabejárat helyén létrehozott új előcsarnok tömege könnyed, arányos. A megnyitás eszköze az üveg, a kimetszésé a fehér betonburkolat. A húzóerők felvétele az acélszerkezettel jól eltalált megoldás. Az üvegcsarnok és a híd szerkezeti világa következetesen kortárs: átlátható, feszes, már-már „brutális” őszinteséggel vállalja saját idejét.
Itt kell kiemelnem, hogy az utóbbi években átadott épületekhez képest az „egyetemes tervezés elve” megvalósul. Mindenki számára járható, kellemes méretezésű lépcsők és korlátok, felvonók, mellékhelyiségek, a szükséges mértékben jelenlévő, visszafogott taktilis jelzések.
Kifejezetten dicséretes az üveghíd. Szélessége olyan, hogy a közlekedő látókúpján kívül széles, így a járás rajta biztonságos, amit a járófelület enyhe mintázata diszkréten segít. (Az egyik képen látható, hogy azért a híd üveg mellvédjéhez nem mindenki mer közel menni, mert tekintete már a mélybe esik.)
Ez az építészet – önmagában – rendben van. A kérdés azonban nem ez, hanem az, hogy mihez viszonyul, vagyis mihez képest jó.
Ha a kiindulás nem műemlék lett volna, mondhatnánk, hogy ez egy erős, tiszta, jól megépített kortárs beavatkozás. Ha viszont műemlék – akkor ezek a gesztusok nem kiegészítik, hanem felülírják az eredeti rendszert. A falak újra burkolása, a sérülések áthelyezése, a nyomok „rendezése” nem minősülnek helyreállításnak, hanem új jelentést hoznak létre.
S hogy a kertépítészetről is szó essen, a földsánc nem díszítőelem volt, hanem a védelem egyik legfontosabb eszköze: a lövedékek energiáját elnyelő, a falakat megtámasztó, alacsony profilú védelmi tömeg. Kertészeti kialakításként megjelenítve ez a funkció megszűnik, és a sánc térbeli szerepe puszta formává alakul.
Nem az a kérdés, hogy meg lehetett-e tenni, hanem az, hogy szükséges volt-e. A pálca nem egyetlen döntésnél tört el, hanem akkor, amikor az új jelentés fontosabb lett, mint a meglévő tér logikája.
A térszerkezeti beavatkozások – a „kardcsapások” – és az új jel, a zászló megjelenése külön mérlegelendő kérdések.
Ha a beavatkozások régészeti és műemléki kutatás mellett valósultak meg, akkor két lehetőség adódik.
- A feltárt elemek nem minősültek elsődleges műemléki értéknek, mert más helyszíneken ismert, ismételhető rendszerelemek. (pl. a komáromi erődben)
- A döntés során a használati, turisztikai és reprezentációs szempontok elsőbbséget kaptak a térszerkezeti megőrzéssel szemben.
Mindkét esetben világos, hogy nem a megőrzés szándékának hiánya, hanem a mérlegelés iránya a kérdés. A döntési folyamat – úgy látszik - ebben az esetben nem a hagyományos műemléki hierarchiát követte, hanem egy összetett – városképi, használati és politikai – szempontok által meghatározott rendszert. A beavatkozások nem azért történtek meg, mert nem ismerték a műemlék értékeit, hanem mert azok közül nem mindet tekintették megőrzendőnek.
A kérdés így nem az, hogy szabad volt-e így hozzányúlni, hanem az, hogy mi az, amit nem kellett volna szabad feláldozni.
Hatalmi célból született erőd – eltüntethetetlen történeti teher – a jelen nem feloldja, hanem átírja – a megnyitás közben megszűnik az erőd térlogikája – a szabadság narratívája kész ítéletté válik.
A döntések következetesek voltak. Az építészet pontos. A kivitelezés fegyelmezett.
És mégis elveszett valami: nem a fal, az útvonal vagy az építészeti részletek, hanem a működési elv. Egy olyan rend, amely vezetett, visszatartott és ellenállt. A renddel együtt pedig elveszett a mű is, amely a rendet létrehozta.
A Citadella átalakítása nem egyszerűen beavatkozás, hanem egy kész térértelmezés felülírása – amelyben az erőd már nem rendszer, csak háttér.
Jegyzetek:
[01] „Citadella”: az olasz szó fellegvárat jelent, azaz várszerű magaslati erődítményt vagy egy város legmagasabb pontján emelt, fallal körülvett, védhető részt.
[02] Műemlék: olyan építmény, létesítmény vagy ingatlan jellegű alkotás vagy ezek rendszere, esetleg romja, mely kiemelkedő építészeti, építészettörténeti, történelmi, tudományos, városépítészeti, képző- és iparművészeti, kertépítészeti, régészeti, néprajzi vagy műszaki (technikatörténeti) szerepet játszik, amelyet megtartásra érdemesnek nyilvánítottak, s mint ilyet védelem alá helyezték.
[03] Az idézet Bátonyi Péter művészettörténész leveléből, Válaszonline 2026.04.22
[04] PAPAGENO 2026.02 Különszám
Forrás / Irodalom:
- Mesterházy Jenő: „A gellérthegyi Citadella”, Napkelet, 1939
- Bukovszki Péter: „Clark Ádámtól Cseh Tamásig – Számtalan titkot őriz a 170 év után újjászülető Citadella”, Pest-Buda (online), 2020
- Építészfórum (online) 2016. 11.
- Építészfórum (online) 2016. 12
- Index (online) 2020
- Pest-Buda (online) 2020
- Válasz Online 2026-04-22