A Lett Szabadtéri Néprajzi Múzeum Rigában, a Julga tó partján került kialakításra, ahol az észtországihoz hasonlóan nem találunk in situ épületeket, de valamennyi lett tájegység képviselteti magát. A minden túlzás nélkül festői környezetben, parkosított területen az is jól fogja érezni magát, akit a házak kevéssé érdekelnek, egyszerűen csak sétálni szeretne egy nagyot.

Bennünket ezúttal viszont a házak érdekelnek, és ahhoz bizony 3-4 órát a helyszínen kellene tölteni, hogy valamennyi épületet egyáltalán kívülről szemrevételezhessük.

Barangolás közben jó, ha emlékezetünkbe idézzük, miként ír Istvánfi Gyula Az építészet története. Őskor – Népi építészet című könyvében: „A Baltikum – Litvánia, Lettország, Észtország – népi építészete a lakóház tekintetében ismét átmeneti formát, egyúttal egyéni jelleget is képviselt. Felismerhető benne az egyhelyiséges füstösház; a téli és a nyári használatú lakóterek alkalmazása; valamint a többféle rendeltetés egy tető alá vonása. Egy észak-észtországi ház különös alaprajzával tűnik ki. A boronafalú ház közepén, mint mag a szilvában, helyezkedik el egy „belső ház” a szokásos kemencével, amit minden oldalról egyéb helyiségek vesznek körül.” 

Száztizenkilenc épületet telepítettek a szabadtéri néprajzi múzeum területére a négy lettországi régióból (Latgallia, Vidzeme, Szemigallia, Kurföld), valamint azokat tájegységenként falvakba is rendezték. Többségében 18-19. századi épületekről van szó, melyek szintén a második világháborút követően kerültek ide a múzeum megnyitását megelőzően.

Óhatatlanul egyfajta építészettörténeti időutazásban vesz részt a skanzen látogatója, miközben a számos boronafalas épület megtekintésekor felvillan az itt élő nép gazdagsága a bebútorozott enteriőröket szemlélve, valamint minduntalan előtérbe kerül Lettország és az egész Baltikum máig tartó gazdagsága a fő építőanyagnak számító fában.

Különleges épülettípusokban ez a szabadtéri múzeum is bővelkedik, valamint a különböző országok építészeti összefüggései is remekül kitapinthatók.

Jó példa erre az a jurtaszerű épület, melynek egy típusát a tallinni skanzenben is megcsodálhatjuk. A lapp sátor formájú kúp alakú, vázát előre gyártott, egyenes, a végükön összeerősítést, egymásba illesztést szolgáló furatokkal készített lécek alkotják. Nagyon egyszerűen összeállítható szerkezet, lehet belőle sátor (jurta), valamilyen könnyű nyári lak, vagy egyéb melléképítmény.

A rigai skanzenben található épület leginkább a lapp sátorvázhoz hasonlít, mely csak függőleges elemek összeállításával jött létre, míg a Tallinnban található építmény esetében a bejárat fölött egyfajta „áthidalásként” vízszintes helyzetű deszkák is beépítésre kerültek.

Gazdasági épületek széles spektrumát vizsgálhatjuk meg a rigai skanzenben. Az egészen aprónak tűnő, de a 2,7 m-re a földbe mélyített, 19. századból származó pincében halat és húst tároltak. Az épület oldalán álló háromnyelvű (észt, orosz, angol) felirat beszámol arról is, hogy évente hatvan szekérnyi jeget hoztak az élelmiszer frissen tartásához.

A legnagyobb volumenű épület minden kétséget kizáróan a kétszintes, fachwerk szerkezetű kikötői magtárépület, melynek építési éve 1697. Csodálatos mintákkal festett „tulipános” ládákat láthatunk a belső térben, kicsit visszaemlékezve a még korábbi korokra, amikor Riga a Hanza-városok egyik legfőbb kereskedelmi központja volt.

A lakóházak részletképzéseit vizsgálva a Kárpát-medencében is fellelhető formák ötlenek szemünkbe, ezek a héjazatban elhelyezett füstlyukak, vagy „füstlikak”. A füstlyukat sok esetben valamilyen díszes elemmel részben ki is takarták, valamilyen mágikus jelentéstartalmat kapcsolva ehhez a nyíláshoz.

Rendkívül érdekes felfedezni, hogy ezek „felföldi háztípushoz” tartozó elemek a távolabbi északi-északkeleti országok népi építészetére is jellemző volt.

Végezetül meg kell még említeni a szabadtéri múzeum két fatemplomát is, melynek belsejében csodálatos festett motívumokat láthatunk a mennyezeten. /folyt.köv./

A fényképeket a Szerző készítette.