Smiljan Radić, aki 1995-ben alapította meg saját irodáját, a Smiljan Radić Clarke-ot Chilében, ma lett bejelentve a díj 55. nyerteseként. A Pritzker-díjat az építészet területének egyik legjelentősebb elismeréseként tartják számon. Az idei zsűri, amelynek elnöke a chilei építész Alejandro Aravena volt, a 61 éves Radićot kísérletező szemléletéért és olyan munkáiért méltatta, amelyek megragadnak valami alapvetőt az emberi létből.

Az építészet a nagy, tömör és tartós formák között létezik — olyan szerkezetek között, amelyek évszázadokon át állnak a nap alatt, várva látogatásunkat —, valamint a kisebb, törékeny konstrukciók között, amelyek egy légy életéhez hasonlóan múlékonyak, és gyakran nincs egyértelmű rendeltetésük a megszokott fényben. „E különböző idők feszültségében arra törekszünk, hogy olyan tapasztalatokat hozzunk létre, amelyek érzelmi jelenléttel bírnak, és arra ösztönzik az embereket, hogy megálljanak, és újragondolják azt a világot, amely oly gyakran közönyösen elsiklik mellettük” — fogalmaz Radić.

Radić elutasítja az ismételhető építészeti nyelvet; ehelyett minden projektet egyedi kérdésfelvetésként közelít meg, amely az alapelvekben gyökerezik, és a nem folytonos történelem is alakítja. A kontextus, a használat és az antropológiai érzékenység elsőbbséget élvez. A helyszínt nem csupán fizikai értelemben értelmezi, hanem a történelem, a társadalmi gyakorlat és a politikai körülmények találkozási pontjaként.

A 2026-os Pritzker-díj zsűri indoklása részben így fogalmaz:
„Azokban a munkákban, amelyek a bizonytalanság, az anyagkísérletezés és a kulturális emlékezet metszéspontjában helyezkednek el, Smiljan Radić a törékenységet részesíti előnyben minden indokolatlan bizonyossági igénnyel szemben. Épületei ideiglenesnek, instabilnak vagy szándékosan befejezetlennek tűnnek — mintha a eltűnés határán állnának —, mégis strukturált, optimista és csendesen örömteli menedéket kínálnak, amely a sebezhetőséget az emberi tapasztalat velejáró feltételeként fogadja el.”

Munkásságában különféle formákban visszatérnek a helyspecifikus stratégiák, amelyek lehetővé teszik, hogy minden épület sajátos körülményeiből bontakozzon ki, nem pedig egy jellegzetes formai képletből. Az épületek részben a talajba ágyazódhatnak, nem pedig ráhelyeződnek arra — mint a Restaurant Mestizo esetében (Santiago, Chile, 2006) —; a domináns szelek vagy a kemény fény ellen tájolhatók, mint a Pite House (Papudo, Chile, 2005); vagy adaptív újrahasznosítással jöhetnek létre bontás helyett, mint a Chile Antes de Chile, a Chilei Prekolumbián Művészeti Múzeum bővítése (Santiago, Chile, 2013).

Radić építészete nem formai állításokkal, hanem a kivitelezés fegyelmével tárja fel szigorát. Munkái gyakran puritánnak vagy elemi jellegűnek tűnnek, ám ez a benyomás precíz mérnöki és építési megoldásokat rejt. Az olyan anyagokat, mint a beton, a kő, a fa és az üveg tudatos viszonyban alkalmazza egymással, hogy formálják a súlyt, a fényt, a hangot és a térhatárolást. A Serpentine Gallery Pavilion (London, 2014) - melyet Oscar Wilde: Az önző óriás című műve ihletett - egy áttetsző üvegszálas burok hatalmas, teherhordó, helyben bányászott köveken nyugszik. A fény szűrve jelenik meg, nem direkt módon, a térhatárolás pedig részleges marad, lehetővé téve a látogatók számára, hogy menedéket tapasztaljanak meg anélkül, hogy teljesen elszakadnának a környező parktól. A Teatro Regional del Biobío (Concepción, Chile, 2018) esetében egy gondosan megtervezett, félig áttetsző burok szabályozza a fényt és visszafogott módon támogatja az akusztikai teljesítményt. Az építés így a történetmesélés egyik formájává válik, ahol a textúra és a tömeg éppoly jelentéssel bír, mint maga a forma.

Radić korunk egyes építészeivel ellentétben nem a mesterséges intelligenciára, kompluterek által generált látványtervekre, hanem saját fantáziájára, rajz és formaismeretére alapozza munkáit. Kitüntetése ezért a bizottság egyfajta állásfoglalásként is értelmezhető.

Képek: The Pritzker Architecture Prize