Ha a közéletből kiábrándult, elefántcsonttoronyba költözik, drága építőanyaggal, különleges faragványokkal kezd büszkélkedni, de ki másnak büszkélkedhetne, ha nem épp azoknak, akiktől irtózik? A másik típus, ha csöndre vágyik, kivonul a társadalomból. Egy szigetre, barlangba vagy fa tetejére, lombok közé költözik, ahol nem látják. Mi oka lenne a városban maradni? A város kényszerpályán tartó vonzásának elvesztése felszámolja tehetetlenségét, belső kötődését és érzelmi függését mindattól, amit ellenez. Marad tehát, mert elképesztő erővel ragaszkodik szenvedéseihez.

A modern filozófia Michel Foucault után heterotópiának nevezi azt a teret, amely minden más térrel kapcsolatban áll, de – szemben az utópiával – valós hellyel rendelkeznek. A heterotóp tér ugyanakkor valahol az időn kívül áll, így szembehelyezkedik mindazzal, ami esetleges. A valóságosság és a „realitásnak” való ellentmondás kettősége jellemzi az ilyen teret, akárcsak a lélektan „lunátikusait”. Italo Calvino posztmodern történelmi kisregényében (in Eleink, Európa 1964) a „famászó báró” testesíti meg ezt a pszichológiai karaktert.

Az eltűnés esztétikája tehát nagyon erős figyelemfelkeltésen alapszik: az áhított, de legalább annyira ijesztő elszakadás egy alapvető és kívánatos forma természetellenes kontextusán keresztül valósul meg. Esetünkben egy kunyhó került a lakótömb tetejére. Hasonlót korábban is láttunk már,  de amiben példánk különbözik ettől, az elsőként a város, Athén. A demokrácia és az idealizmus bölcsője egyúttal a ház ma ismert alaptípusát is megteremtette: e sátortetővel fedett hasábot, amelyet eredetileg mint az istenség lakhelyét mutatott be. A görög templom ugyanakkor szilárdan áll a földön, és bár télosza (célja) a légiesség, nehézkedése megkérdőjelezhetetlen. Házunk a lakótömb tetején ezzel szemben láthatatlan lábakon áll, mintha az éterben lebegne.

A másik fontos különbség az anyagtalan hatás. Burkolatát itt-ott lécekből szerelt árnyékolók pótolják. Nincs bent tűzhely, elrendezése nem hasonlít az ember életteréhez. Ha pedig mégsem ház, csak a szélhatásnak kitett magasles, miért kötődik a ház formális őstípusához? Miért nem szakad el igazán? A létezés határán állva szükségszerű, hogy a megfogható érvelése feloldódjon a keletkezés és elmúlás titkában.

A neokonstruktivista alapokon tervező fiatal görög építészpáros, Panos Dragonas és Varvara Christopoulou (deltArCHI) projektjei nem elvontságukról ismertek. Ők a nagyvárosi Athén tervezői, épp olyan – noha jobb minőségű – házaké, amilyenre ezúttal ráépítettek. Az előbbiekből tehát hiányzik valami, amit az urbanisztikai manifesztumok sem pótolhatnak. Nem véletlen, hogy az Unité d’Habitation ötlete is Le Corbusier tengerparti fakunyhójában, Cap-Martin-i „cabanonjában” születhetett… 

Fotók: deltArCHI, Archdaily, Wikipédia