A most látható Vasarely kiállítás remek alkalom arra, hogy magyar származású művészt ne csupán az op-art megteremtőjeként, hanem az építészet egyik legnagyobb hatású vizuális gondolkodójaként, a parametrikus építészet előhírnökeként is újraértékeljük.
A Budapesten megrendezett Vasarely 120 kiállítás elsősorban optikai illúziókat keltő festményeivel ismertté vált, Pécsen született Victor Vasarely munkásságának átfogó bemutatását tűzi ki célul, marginálisan mutatja be életművének egyik legambiciózusabb célját, hogy a képzőművészetet kiszabadítsa a múzeumok falai közül, és a városi környezet szerves részévé tegye.
Vasarely számára a festészet soha nem öncélú médium volt. Már az 1950-es évektől olyan univerzális vizuális nyelvet keresett, amely a képzőművészetet, az ipari formatervezést és az építészetet közös rendszerbe foglalhatja. A Bauhaus szellemiségéből táplálkozó gondolkodása szerint a modern város nem pusztán épületek együttese, hanem vizuális élmény is, amelynek alakításában a művésznek és az építésznek egyaránt szerepet kell vállalnia.
E szemlélet alapját az általa kidolgozott „plasztikai ábécé” jelentette: olyan geometriai elemekből és színsémákból álló modulrendszer, amely elméletileg végtelen számú kompozíció létrehozását tette lehetővé. Vasarely ezt nem egyszerű festészeti módszernek, hanem az építészeti integráció eszközének tekintette. Meggyőződése volt, hogy a jövő városai szabványosított, mégis változatos vizuális rendszerek segítségével válhatnak emberibbé.
Vasarely gyakran használta az „architectonique” fogalmát, amely alatt a művészet és az építészet teljes egységét értette. Az optikai minták nem utólag felhelyezett dekorációk, hanem az építészeti tér aktív alakítói voltak.
Homlokzatokra, belső terekbe, középületek előcsarnokaiba és városi közterekre tervezett nagyméretű kompozíciói azt bizonyították, hogy a geometrikus absztrakció képes újfajta térélményt létrehozni. A síkfelületek optikailag meghajlanak, kidomborodnak vagy éppen eltűnnek, miközben a néző mozgása a kompozíció szerves részévé válik.
Ez a gondolkodás jelentős hatást gyakorolt az 1960-as és 1970-es évek építészetére, különösen a vállalati székházak, kulturális intézmények és középületek vizuális arculatára.
Vasarely számos országban készített monumentális építészeti alkotásokat. A legismertebbek közé tartoznak a franciaországi középületek számára készített homlokzati és belső térkompozíciók, valamint több vállalati székház művészeti integrációja. Munkái megjelentek oktatási intézményekben, bankokban, kutatóközpontokban és közigazgatási épületekben is, ahol a geometrikus panelek már az épület vizuális identitásának részét képezték.
Korán felismerte azt is, hogy a művészetnek a gyorsan növekvő modern metropoliszokban kell jelen lennie. Ennek egyik első példája volt az 1950-es évek közepén Caracas számára készített nagyszabású építészeti integrációs program, amely későbbi városépítészeti elképzeléseinek előfutárává vált.
Építészeti gondolkodásának csúcspontja az 1976-ban megnyílt aix-en-provence-i Vasarely Alapítvány épülete. Az intézmény amellett, hogy múzeumként működik, egyben Vasarely egyik legfontosabb alkotása is. Az épületet saját tervei alapján valósították meg Jean Sonnier közreműködésével.
A mintegy 5000 m2-es komplexum tizenhat hatszögletű modulból épül fel. Homlokzatán fekete-fehér optikai mintázatok jelennek meg, amelyek már kívülről megteremtik azt a vizuális bizonytalanságot, amelyet a belső terek monumentális installációi tovább fokoznak. A piramis alakú felülvilágítók természetes fényt vezetnek a kiállítóterekbe, miközben a geometrikus szerkesztés végig meghatározza az épület egész karakterét.
Az intézmény Vasarely szerint egyfajta kutatóközpontként működött, ahol művészek, építészek és mérnökök együtt dolgoztak a jövő vizuális környezetének kialakításán. A ház tehát nem pusztán kiállítótér, hanem a művészet társadalmi szerepéről vallott elképzeléseinek háromdimenziós manifesztuma.
Vasarely legismertebb urbanisztikai elképzelése a „Polikróm Boldogság Városa” (Cité Polychrome) volt. Ebben a vízióban a modern építészet ipari előállíthatósága találkozott a színek és geometrikus formák emberközpontú alkalmazásával.
Úgy vélte, hogy az ismétlődő lakótelepi építészet monotonitása oldható lenne moduláris művészeti rendszerekkel. Olyan vizuális rendszereket kívánt elhelyezni az épületeken, amelyek az építészet szerkezetéből következnek, és tömegesen reprodukálhatók.
Ez a gondolat ma különösen aktuálisnak tűnik a parametrikus tervezés, a digitális homlokzatok és a generatív építészeti rendszerek korában.
Napjaink digitális építészetében Vasarely elképzelései meglepően korszerűnek hatnak. A parametrikus homlokzatok, az algoritmusok által generált mintázatok vagy az interaktív médiaburkok ugyanazt a kérdést teszik fel, amely őt már több mint fél évszázaddal ezelőtt foglalkoztatta: miként válhat a geometria élő térré.
A kortárs építészek – többek között Zaha Hadid, az UNStudio, Herzog & de Meuron, az MVRDV vagy a BIG egyes projektjeiben – gyakran alkalmaznak olyan vizuális rendszereket, amelyek Vasarely optikai kutatásait idézik. Bár ezek az épületek technológiailag egészen más eszközökkel készülnek, alapgondolatuk hasonló: a homlokzat nem statikus felület, hanem dinamikus vizuális élmény.
Victor Vasarely jelentőségét ezért nem lehet pusztán a festészet történetében mérni. Az általa megfogalmazott művészet–építészet szintézis a 20. század egyik legfontosabb összművészeti programja volt. Munkássága megmutatta, hogy a geometria nem csupán absztrakt forma, hanem a városi tér alakításának eszköze is.
A budapesti Vasarely 120 kiállítássorozat arra emlékeztet, hogy Vasarely életműve nem a múzeumi falakon ér véget. Valódi öröksége azokban az építészeti gondolatokban él tovább, amelyek szerint a művészet képes emberibbé, érzékibbé és vizuálisan gazdagabbá tenni a mindennapi épített környezetet.
Képek: Sebes Péter, Wikimedia Commons
Üzenet a szerzőnek
Nyomtatás
Vissza a lap tetejére
Építész Tervezői Nap szeptember 17-én