A párizsi székhelyű építészpáros, Anne Lacaton és Jean-Philippe Vassal nyerte el idén a világ legrangosabb építőművészeti kitüntetését, a Pritzker-díjat. A nyerteseket kedden jelentette be Tom Pritzker, az elismerést szponzoráló The Hyatt Foundation elnöke.

„Legyen szó magán- és szociális lakásokról, kulturális és tudományos intézményekről, közterekről és városfejlesztésről, Lacaton és Vassal mindig a már létező struktúrák fényében gondolják újra a fenntarthatóságot, olyan projekteket létrehozva, amelyek a már rendelkezésre álló elemek számba vételével indulnak” – írták közleményükben a szervezők.

A díjazottak munkáik az építészet demokratikus lelkületét tükrözik, és elkötelezettségüket a helyreállító építészet (restorative architecture) iránt.

Anne Lacaton 1980-ban szerzett építész diplomát, amelyet várostervezési képzés követett 1984-ben Bordeaux-ban. 2017 óta az ETH Zürich oktatója, emellett számos egyetem vendégelőadója volt Madridban, Lausanne-ban, Párizsban, Floridában. Jean Philippe Vassal szintén Bordeaux-ban szerzet diplomát 1980-ban, ezt követően öt éven keresztül Nigerben dolgozott várostervezőként. 2012 óta az UDK Berlin tanára. 2007-2011 között a TU Berlin meghívott előadója volt, emellett számos további német és francia egyetemen is tartott előadásokat. 

A stúdió főbb projektjei közé tartozik a Grand Parc Bordeaux-ban lévő három szociális lakóház felújítása Frédéric Druottal. Panelfelújításért tényleg nagyon-nagyon ritkán adnak építészeti díjat, a 2019-es Mies van der Rohe-díjat mégis ezzel érdemelte ki a francia páros. Az épületről itt írtunk, a Metszet (2019/4) pedig alaposabb cikket szentelt a különleges épületnek, ez itt olvasható.

További szociális lakásprojektjeik közé tartozik az 1960-as évek omladozó Tour Bois-le-Prêtre toronyházának felújítása Párizsban, szintén Frédéric Druottal együttműködve, amely 2011-ben fejeződött be.

Terveztek továbbá 53 kis szintszámú szociális lakást Saint-Nazaire-ben és egy 59 lakásos szociális lakóépületet a mulardi Jardins Neppertben.

Lacaton szerint „a jó építészet nyitott az életre. Nem szabad, hogy erőteljesen kifejező vagy hatást keltő legyen, hanem legyen valahogy ismerős, jól használható és szép, és legyen képes csendben támogatni a benne zajló életet.”

A páros 1987-ban alapította meg a Lacaton & Vassal-t Bordeaux-ban, majd 2000-ben Párizsba költöztette át a vállalkozást. Egyik legjelentősebb projektjük egy eredetileg a hatvanas évek elején emelt, 17 emeletes épület átalakítása volt 2011-ben. Az egyik betonhomlokzatot eltávolítva teraszokat és csodás panorámát kínáló hatalmas ablakokat alakítottak ki, hogy növeljék a lakóterületet.

A Lacaton & Vassal nevéhez fűződik továbbá a párizsi Palais de Tokyo múzeum 2012-es átalakítása is: csaknem 20 000 m2-rel növelték az intézményt, részben új, föld alatti terek kialakításával.

„Az átalakulás arra ad lehetőséget, hogy többet és jobbat tegyünk a már meglévőkkel – mondta Lacaton. – A lebontás könnyű és rövid távú megoldás. Sok minden elpazarlása: energiáé, anyagé és történelemé. Ezenkívül nagyon negatív társadalmi hatással jár. Mi ezt erőszakos cselekedetnek tekintjük.”

Lacaton és Vassal az 1970-es évek végén találkoztak az École Nationale Supérieure d'Architecture-on Bordeaux-ban, majd 1987-ben Párizsban alapították műtermüket.

A 100 000 dollár (31 millió forint) pénzjutalommal és egy bronzmedállal járó Pritzker-díjat 1979-ben alapította Jay A. Pritzker vállalkozó és felesége, Cindy. 

A Pritzker-díj méltatása

Anne Lacaton és Jean-Philippe Vassal munkái az építészet demokratikus szellemiségét tükrözik. Elképzeléseikkel, a szakmához való hozzáállásukkal és az így létrehozott épületekkel bebizonyították, hogy nosztalgia nélkül elkötelezhetjük magukat a helyreállító (restoratív) építészet iránt, amely egyszerre felel meg technológiai, innovatív és ökológiai kihívásoknak. Anne Lacaton és Jean-Philippe Vassal csapata ezt a mantrát ismételgeti, mióta 1987-ben megalapították párizsi székhelyű cégüket. Nemcsak egy olyan építészeti megközelítést alkalmaztak, amely rehabilitálja a modernizmus örökségét, hanem magát építész szakmát definiálták újra. A modernizmus reményeit és álmait, hogy sokak életét tudja az építészet jobbá tenni, munkájuk újra életre kelti, azzal, hogy reagál a korunk éghajlati és ökológiai vészhelyzeteire, valamint társadalmi szükségletekre, különösen a városi lakások területén. Ezt erőteljes érzékkel valósítják meg a terek és anyagok iránt, az építészetük formái ugyanolyan erősek, mint a meggyőződésük, esztétikájuk és etikájuk is transzparens. Egyszerre gyönyörűek és pragmatikusak, elutasítják az építészeti minőség, a környezeti felelősség és az etikus társadalom iránti törekvés közötti ellentmondást.