Az Egyesült Királyság legnagyobb építészeti stúdiója, a Foster + Partners „stratégiai partnerséget” kötött a Hennick & Company-val, amelynek eredményeként a magánbefektetési cég lesz a stúdió legnagyobb részvényese. A stúdió, amelyet a Pritzker-díjas Norman Foster alapított 1967-ben, a napokban jelentette be az eladást.

"A Foster + Partners számára ez az új partnerség fontos lépés a gyakorlat fejlődésében, és ösztönözni fogja a további növekedést és innovációt, miközben megőrzi jellegzetes kultúráját. A részvények felvásárlását követően a Hennick & Company lett a cég legnagyobb részvényese, a fennmaradó részvények Foster és a többi hosszú távú részvényes tulajdonában maradnak. A továbbiakban Lord Norman Foster (86) és családja továbbra is a praxis legnagyobb részvényesei maradnak a Hennick család után, akik jelentős érdekeltséget szereztek a tranzakció részeként" – tudatta az iroda.

"A Foster + Partners számára ez az új partnerség fontos lépés a gyakorlat fejlődésében, és ösztönözni fogja a további növekedést és innovációt, miközben megőrzi jellegzetes kultúráját. Örülünk, hogy egyesíthetjük erőinket a Hennick's családi bizalmával, akik osztják értékeinket és a kiválóságra való törekvést. Ez az evolúció képes bővíteni stúdiónk kínálatát és mélységét – különösen a fenntarthatóság, az infrastruktúra, az urbanizáció és az újrahasznosítás terén." – zárul a közlemény.

De mi húzódhat meg egy évtizedek óta globálisan is az egyik legismertebb és legsikeresebb tervező vállalkozás részvényeinek eladása mögött?

Azt manapság kevesen vonják kétségbe, hogy egy hosszú távon sikeres építészetirodát működtetni elsősorban üzleti vállalkozás, másodsorban kreatív vagy művészeti tevékenység. Ez annál inkább igaz, minél jobban kinövi magát a vállalkozás, minél több projektet és munkatársat kell menedzselni. Míg egy néhány fős, fiatal építészek csapatából alakult irodát elsősorban a közös alkotás élménye, az új megoldások iránti lelkesedés hajtja, addig egy néhány tucat, vagy akár több száz alkalmazottal dolgozó cég működtetését a folyamatos bevétel kényszere vezérli. A döntéseket a vállalkozás financiális biztonsága motiválja, a szakmai kihívás másodlagossá válik. 

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a nagy multinacionális építész irodák nem hoznak létre értéket, de ezek aránya az összes projektjük számához képest elenyésző. Már csak azért is "becsúszik" egy-egy kiemelkedő épület, mert jól csengő nevükkel a hátuk mögött válogathatnak az átlagosnál lényegesen magasabb tiszteletdíjaikkal is boldogan megfizető, olykor a név presztízse mellett némi különlegességet is igénylő megbízók közül.

Amikor 1967-ben Norman és Wendy Foster megalapította a Foster + Partners-t tevékenységüket az új építészet, a high-tech építészet iránti lelkesedés, az új anyagokkal való kísérletezés motiválta, akárcsak az azt megelőzően Su Brumwell (később Su Rogers), Wendy Cheesman (később Wendy Foster), Norman Foster és Richard Rogers négyeséből álló Team 4 munkáit.

Később egyre nagyobb munkákhoz jutottak és míg Richard Rogers (88) a Renzo Pianoval közösen alkotott párizsi Pompidou Centerrel, majd a londoni Lloyds székházzal vált nemzetközileg is ismertté, Foster számára a HSBC Building Hong Kong-ban, a Carré d'Art Nimes-ben és a londoni Uborka névre keresztelt ikonikus felhőkarcolója, a 30 St Mary Axe jelentett szakmai értelemben is fontos mérföldkövet.

Míg a néhány éve nyugdíjba vonult Rogers még utolsó munkáját is a high-tech keretein belül saját nyelvezetté formált "kifordított építészet" elveinek követésével valósította meg, az 1400 fős irodát futtató Lord Foster az elmúlt évtizedekben inkább az üzleti oldalra és a globális jelenlétre helyezte a hangsúlyt. Cégének alkalmazottai, akiknek nagy részével vélhetően soha nem beszélt két udvariassági üdvözlő mondatnál többet, hetente nyomnak ki a "tervgyárból" egy újabb – Svájcba történt vagyonkimentése miatt címével járó egyes előjogoktól is megfosztott –, őlordsága által talán alig ismert tervet egy új város, ikonikus monstrum, vagy magasház megvalósításához.

De nincs ezzel semmi baj, egy teniszsztár órát vesz csuklójára, egy sztárépítész nevét adja a megrendelő számára fontos projekthez. Hogy mennyire igaz gondoljuk csak végig, hogy Zaha Hadid Architects az iraki-brit építésznő halála után évekkel is mennyire dübörög.

Norman Foster eladta nevét egy részvénycsomagban, ezzel csökkent befolyása a cég mindennapi életére, ami óhatatlanul az építészeti minőségre is rávetül majd, hiszen a befektetők még több profit reményében szálltak be az üzletbe. Egyvalamit azonban biztosan nem adott fel. Továbbra is részesülni szeretne nevének kamatoztatásából, a mostani eladásból származó egyszeri nagy összegű bevétel mellett megtartja részesedését a remekül teljesítő, világszerte összesen 13 irodát futtató vállalkozásban.

A nagy számok törvénye és hosszú évek alatt kétségtelenül felhalmozódott szakmai ismeretek okán olykor, olykor egy-egy jelentős szakmai elismerés is horogra akad, ami – még ha a fejlett világban első sorban projekteket, és nem építészeket díjaznak is –, mégiscsak az idős mester hírnevét öregbítik. Méghogy feladta!