150 éves az Andrássy út – vissza az Operaházba
Az Andrássy út 150 éves jubileumához kapcsolódva a Városi Platform szeptember 5-én különleges építészeti előadást (bejárást) szervezett a Magyar Állami Operaházba. Az épületet Zoboki Gábor, a rekonstrukciót vezető építész tervező mutatta be.
Az Operaház története elválaszthatatlan a Sugárút megszületésétől. Az út építése 1871-ben indult, 1876-ban adták át; egy évvel korábban, 1875-ben kezdődött Ybl Miklós Operaházának az építése – megnyitására kilenc évvel később, 1884-ben került sor. Az épület egy új városi tengely egyik meghatározó épülete, szembe vele a Lechner Ödön és Pártos Gyula tervezte Drechsler-palota. A két épület az Andrássy út térfalába illeszkedve egymásra is reagál; Lechner maga úgy fogalmazott, hogy épülete nem viselkedhet „tolakodóan Ybl remekével szemben”. A Városi Szalon első beszélgetésén beszélt erről Bánáti Béla építész, aki ezt a kapcsolatot már városépítészeti léptékben érzékeltette: tengelyek, terek és paloták rendszerében helyezte el a két épületet.
Most, 2026-ban a kész Operaház félhomályában ülünk, és hallgatjuk Zoboki Gábort. Hét év különbséggel jártam be az Operaházat. 2019-ben, a rekonstrukció közepén, sisakban, feltárt szerkezetek, megbontott nézőtér és leeresztett csillár között; 2026-ban pedig már a helyreállított házban, ahol Zoboki Gábor építész vezetett végig bennünket azokon a tervezői döntéseken, amelyekből a ma látható Operaház megszületett. A két bejárás képei most együtt láthatóvá teszik az elhangzott „Zoboki-mesét”, azt, ami a kész épület mögött és alatt van, s már nem látható.
Ybl háza – és a tervezés története
Az Operaház megszületése közel másfél évtizedes folyamat volt. Ybl már 1871-ben vázlattervet és előzetes költségvetést készített, az 1873-as meghívásos pályázatot az ő terve nyerte, az építkezés 1875-ben kezdődött, és a ház végül 1884. szeptember 27-én nyílt meg.
Zoboki: „Egy ilyen házat nem egy ember épít.”
Podmaniczky Frigyes építési programjának kifejezett feltétele volt, hogy a kivitelezésben magyar mesterek dolgozzanak és magyar anyagokat használjanak. Ybl Miklós mesterekkel, festőkkel, szobrászokkal, díszítőművészekkel, iparosokkal dolgozott együtt. Zoboki,140 évvel később ugyanennek a közös munkának egy másik nemzedékét vezette. Zoboki Gábor hosszasan mesélt arról, hogy mit jelent számára műemlékes, restaurátor, akusztikus, színháztechnikus stb. szakemberekkel közösen „a mai követelményekkel összeegyeztetett rekonstrukció”, kiviteli tervezés. Először is feltárás, annak dokumentálás, az eredeti Ybl-féle tervek tanulmányozása, működésének megértése. Másodszor annak eldöntése, mi állítható helyre. Végül a teljes rekonstrukcióhoz a restaurátori és tervezői kutatás eredményei vezettek a végleges rekonstrukciós tervekhez.
Példaként említette a férőhelyszám körüli elvárásokat.
Zoboki: „A legnagyobb rinyám az volt, hogy csináljunk 1200-ból megint 900-at.”
Az eredeti Ybl-nézőtér férőhelyszáma 900 körüli volt. A későbbi átalakítások során ezt mintegy 1200-ra növelték. 1912-ben a több férőhely érdekében megváltoztatták a nézőtér geometriáját és a zenekari árkot is. Zoboki szerint ezzel az eredeti akusztikai képlet is megváltozott: A rekonstrukciónál ezért nem egyszerűen „kivettünk 200–300 széket, hogy kényelmesebb legyen”, hanem a nézőtér egész rendszeréhez nyúltak vissza: a széksorokhoz, a lejtéshez és láthatósághoz, a nézőtér alatti zengőtérhez, a zenekari árokhoz – mindahhoz, ami a térrel, az akusztikával és a szellőzéssel összefügg.
Zoboki: „Vannak olyan terek, amelyek szólnak, de nem tudunk róluk.”
Egy ilyen láthatatlan tér húzódik a nézőtér alatt. Zoboki zengőtérként említi, miközben ennek a térnek a levegő bevezetésében is fontos szerepe van. A korábbi átépítés során az eredeti zengőtér eltűnt; a rekonstrukciókor az 1912-es acélszerkezetet elbontották, és az eredetihez hasonló fagerendás szerkezetet építettek vissza. A nézőtér alatti tér ma a zenekari árokkal összekapcsolt zengőtér, egyúttal az elárasztásos szellőzés része. Zoboki ezért hívja fel a figyelmet a padló, a páholyok és a csillár körüli rácsokra is: a néző számára alig észrevehető részletek mögött a ház levegője és akusztikája működik.
Zoboki: a „páholy szája”
A páholy mögött ott van a tényleges fal, de a nézőtér akusztikája szempontjából nem egyszerűen ez számít. Előtte van a mellvéd, körben a drapéria, majd maga a nyílás – Zoboki szavaival „a páholy szája” –, mögötte pedig egy mélyebb, hátrahúzott tér. A hang ezen a nyíláson keresztül jut be, és ott részben elnyelődik. Ezért nem közömbös a páholy mélysége, ahogy a függönyök anyaga és mennyisége sem: a textilek, sőt maga a közönség is része annak az akusztikai rendszernek, amelyben a nézőtér megszólal.
A fény is a rekonstrukció része
A nézőtér meghatározó eleme a nagycsillár, de a világítást nem önmagában ez adja: a páholyok mellvédjein sorakozó falikarokkal együtt alakítja ki a nézőtér fényét, azt a halk, derengő fényt, amelyet a rekonstrukció az 1884-es nézőtér hangulatából kívánt visszaidézni.
Zoboki szerint Ybl csak az utolsó időszakban kaphatott megbízást a nagycsillár megtervezésére. Ismerte a drezdai Semperoper csillárját, amely hatott rá, de a budapesti változatot már saját elképzelése szerint formálta. A mintegy 2,1 tonnás szerkezeten ma 220 fényforrás működik; eredetileg ötszáz gázláng égett rajta. Ezeket előadás közben sem lehetett teljesen eloltani, ezért a nézőtér félhomályban maradt. A nagy hőkibocsátás miatt a csillár a mainál mintegy három méterrel lejjebb függött.
1895-ben következett az elektromos világítás: a meglévő lámpatesteket és csillárokat átszerelték, elektromos hálózatot építettek ki. Az 1980–84-es rekonstrukció során a nagycsillárt teljesen szétszerelték, ekkor távolították el testéből a régi gázcsöveket is; tömege ezzel mintegy 900 kilogrammal csökkent.
A mostani rekonstrukció már egy harmadik korszak: a történeti világítás képét mai világítástechnikával kellett visszaadni. A nagycsillár és a páholyok világítótestei együtt idézik fel az 1884-es gázlángos világítás halk, derengő, intim hangulatát. Egy aprónak tűnő részlet jól mutatja a változást: a páholyok korábban lefelé fordított lámpatestei visszakapták eredeti irányukat és helyzetüket. A 2019-es és a 2026-os fényképek egymás mellett ezt szinte magyarázat nélkül megmutatják.
Részletek Zobokival
Az előadás után Zoboki Gábor már közelről mutatja meg azt, ami a nézőtérről egységes, gazdag belsőként hat. Márvány és márványt utánzó festés, aranyozás, faragott és plasztikus díszítőelemek kerülnek egymás mellé; megmutatja, hol és hogyan találkoznak az eltérő anyagok és felületek. Közelről válik láthatóvá az is, mennyi apró részletből épül fel az Operaház belső tere. A helyreállítás során éppen ezek a részletek igényelték a restaurátorok, mesterek és tervezők közös munkáját. A nagycsillár restaurálásának dokumentációja pedig azt mutatja meg, hogy ma ehhez a kézműves tudás mellett kutatás és digitális technológia is társul.
Vissza a városba – az Andrássy út
A bejárás végén kilépünk az Operaházból az Andrássy útra. Szemben a Drechsler-palota – ma W Budapest Hotel –, amelyből a Városi Szalon első története indult. Akkor Bánáti Béla az Andrássy utat a „tengelyek, terek, paloták” városépítészeti rendjeként mutatta meg. Most az út másik oldaláról néztünk vissza ugyanerre a történetre: Ybl Operaházából.
A két épület között pedig ott az Andrássy út, amely 150 év után is összeköti őket.
A közölt fényképek a szerző felvételei: 2019, 2022 és 2026.