7. A szolgáltató komplexum és a húszemeletes lakóépület
Az 1970-es években folytatódott a Kossuth utca és a belváros rekonstrukciója, és az évtized közepére felépült a város legtöbb indulatot kiváltó épülete: a húszemeletes.
Ebben az időben sorra épültek a tízemeletesnél magasabb épületek az országban, gondoljunk csak a pécsi, a gyöngyösi, a szolnoki magasházakra, vagy a SOTE épületére. A Napló újság hasábjain is több ilyen témájú írás jelent meg az 1970-es évek elején, például az Árpád hídnál épülő toronyházról, az óbudai lakóépületről „Épül az ország legnagyobb háza” címmel, vagy a vidéki városok egyre nagyobb szintszámú épületeiről „Felfelé is nőnek a városok” címmel. Hogy a magasház a technológiai fejlődés szinonimája lett, jól példázza a szintén a Napló újságban talált kép, amely egy új szovjet gépkocsit reklámoz, a kép hátterében mi mással, mint egy magasházzal – a KGST székházával.
A veszprémi húszemeletes tervét Márton István, a Lakóterv építésze készítette 1966-tól, a kivitelezés pedig 1969-ben kezdődött. A bontási terven jól látszik, miként tűnt el teljesen a régi utca, és került helyére a szolgáltató épület egyemeletes, a földszinten helyenként átjárást biztosító megszakításokkal kialakított hosszú sávja. A régi struktúra egyetlen mementójaként megmaradt evangélikus templom, amely a régi zártsorú utcába jól illeszkedett, most egymagában áll, kissé elfordulva az új beépítéstől. Később a templomtól keletre elhelyezkedő épületeket is lebontották.
A Magyar Építőipar 1973-as Veszprém megyéről szóló tematikus számában a húszemeletesről is olvashatunk. Dunay Rezső akkori megyei főépítész írásában1 rámutat a városiasodás növekedésére, amely a város befogadóképességének növelését, valamint településszerkezeti és közlekedési reformokat kívánt. Legfontosabb indukáló tényező az ipar fejlődése, leginkább a bauxitbányászat és a vegyipar: a péti Nitrogénművek, az ajkai Timföldgyár.
Bozai József2 írásában hangsúlyozza azt is, hogy az új épületek megvalósulását nagyban meghatározzák a rendelkezésre álló keretösszegek, például a lakótelepek építésekor. Nagyobb építkezések alkalmával már előfordul, hogy új technológiával kísérleteznek, így az épület példaértékű lehet az egész ország számára. Ez történt például a húszemeletes, vagy a szintén Márton István tervezésében épült egyetemi épület – ma a Pannon Egyetem Műszaki Informatikai Kar épülete - esetében.
A húszemeletesről szóló írás3 az épület korszerűségét emeli ki: a modern és praktikus alaprajzi elrendezést, a belső monolit mag köré előregyártott külső keretekkel, mellvédpanelekkel és síkbordás födémpallókkal tervezett szerkezetet, a három liftet és a két független lépcsőházat. Igen korszerű és egyedülálló volt a francia légfűtéses berendezés is. Ez plusz költséget jelentett, viszont a hasonló magyar gyártmánynál sokkal korszerűbbnek számított.
Az építkezést rendkívüli sajtóvisszhang követte, hiszen a tömeges kitelepítés, a régi utca teljes letarolása, az évekig húzódó építkezés mind-mind olyan érzelmi hatást eredményezett, amely feltétlen ellensúlyozást kívánt azáltal, hogy a napilap rendszeres képes tudósításaival, az épület korszerűségének, újító erejének, különleges építési módjának és hatalmas méretének méltatásával kíváncsivá és lelkessé tegye az embereket, illetve igazolja az épület szükségességét. A veszprémiek meggyőzésében most is nagy szerepet vállalt a Napló újság, amely rendszeresen tudósított az építésről, jelentős propagandával. Akárcsak néhány évvel korábban a Cserhátról, most a húszemeletesről készült képekkel színesítették a napilap oldalait. Az üzenet egyszerű volt: a város leghatalmasabb, (tehát) legszebb, legmodernebb lakóháza épül, amelyre mindnyájan büszkék lehetünk.
Emellett azt is hangsúlyozták, hogy az építkezés területén teljes mértékben avult, a kor kívánalmainak nem megfelelő házak álltak – de a területen több mint egy évtizeddel korábban hozott építési és felújítási tilalomról már nem beszélt senki. Az eredetileg 16, majd 18 emeletesre tervezett épület messze kiemelkedett az addig megszokott beépítésből, de még a cserháti lakótelep által meghatározott magasságból is.
Az újságcikkekben leginkább a toronyépület, ritkábban a felhőkarcoló megnevezést használták, a tartalomban leginkább a technológia, a tervszerűség és a számok játszottak főszerepet.
Például az egyik 1970-es cikk („Túl a második szinten”) azt emeli ki, hogy az építés üteme „a terv, a program szerint folyik”. Továbbá: „Az eddigi munka során már összesen 1560 köbméternyi tömör betont és vasbetont dolgoztak be, illetve 2024 mázsa vasat használtak fel.”
Gyakran megjelenő motívum még az építkezők fáradságos munkája, például a szintén 1970-es, „Épül a város legszebb háza”4 című újságcikkben: „Reggel, estefelé már csíp a levegő, hideg a vas, de ezt még észre sem veszik a vasbetonszerelők. Évek óta keményebb hideget is szoktak.”
Az épület nagyságát hangsúlyozza az is, hogy „a terhet hat főpillér tartja, egyenként 1000 tonna teherbírásúak”. Ugyanitt olvashatunk még a modern légfűtő berendezésről, a három gyorsliftről és a modern elrendezésű, eltolható válaszfalakkal készülő kényelmes, kétszobás lakásokról is.
1970-re a népességszám meghaladta a 40.000 főt, a húszemeletes tömb a növekvő lakosság okozta állandó lakáshiányt volt hivatott mérsékelni az összesen 128 új lakással. A dolgozó lakosság számára épült a nagy befogadóképességű önkiszolgáló étterem is.
Előtérbe helyeződött az eddig kevésbé domináns régióközpont funkció is. Így kerültek az üzleteket magában foglaló tömbbe a Veszprém környéki térséget kiszolgáló üzletek és szolgáltató létesítmények, mint például bútoráruház, képcsarnok, GELKA szerviz, fodrászszalon, fényképész, szabóság, cipőbolt, ajándékbolt, csemegebolt, kisvendéglő5. „A megye és a város vezetői felismerték – olvasható egy 1970-es cikkben6 –, hogy Veszprémnek a jövőben a körülötte kialakult iparvidék lakosságának igényeit kell kielégítenie. Ugyanis az ésszerűség azt kívánja, hogy az üzemek melletti készenléti lakótelepek felfuttatása helyett egy központi fekvésű, hagyományokkal rendelkező városban fejlesszük ki az összes városi szintű ellátást nyújtó intézményhálózatot – különösen kulturális, közép- és felsőfokú oktatás és az egészségügy vonatkozásában.” Habár a belváros rekonstrukciója teljes szanálás mellett folyik, mégis gyakran megjegyzik, hogy a történelmi hagyományhoz, a múlt építészeti értékeihez való kapcsolódás rendkívül fontos szempont. Az épület műleírása pedig kiemeli a lejtős terepre való gondos illesztést, amelyet lépcsőkkel, támfalakkal oldottak meg.
Már a kivitelező7 is fenntartásokat fogalmazott meg az épülettel szemben. Egy, a beruházónak címzett levelében így írt róla: „Ezen az építkezésen megtalálható építészetünk valamennyi gondja, jelenleg vitatott problémája. (…) Mindig vitatható az a szemlélet, amely abból indul ki, hogy ha valamiből csak egy van, annak kiemelkedőnek, újszerűnek kell lennie. Ehhez kapcsolódik egy sajátos városközpont-szemlélet is, amelyik a városközpontot csak olyan létesítményen keresztül tudja elképzelni, amilyen az országban még nincs, amelyik újszerű, amelyik meglepő méreteivel, technikai kivitelével stb.” Egyetért azzal, hogy a fejlődéstől nem szabad elzárkózni, viszont a húszemeletes épületet nem tartja reális elképzelésnek, mivel az mind az építési technológia, mind a méretek tekintetében túlmutat a város lehetőségein és igényein. Kiemeli, hogy az építkezés nagyon költséges lesz, a francia légfűtő berendezés és a kúszódarus kivitelezés miatt is. A kornak az építészetről alkotott képét így foglalja össze: „ha már építünk, akkor az legyen minden tekintetben mintaszerű, a legjobb, a legszebb berendezésekkel ellátott”. Viszont kitűnik, hogy ezzel nem ért egyet, nem érzi szükségesnek a toronyház megépülését a városban, igaz, nem esztétikai, hanem anyagi szempontból: felveti, hogy talán egy tízemeletes sávház célszerűbb és költséghatékonyabb lenne.
Természetesen nem a célszerűség lebegett a tervező és a város vezetőségének szemei előtt: Veszprémnek, amely egy jelentős ipari fejlődésen keresztülment régió központja lett, szüksége volt egy a folyamatos fejlődést, gazdagodást, a modern várost szimbolizáló jelre. És ez a jel lett a húszemeletes.
Egyediségét hangsúlyozta a tetőre tervezett díszmedence, éjszakai bár és „panoráma eszpresszó” is, s nem kevésbé az egyedi épületszerkezetek, hiszen Magyarországon ilyen szerkezeti rendszerű, majdnem teljes mértékben előregyártott magasház korábban nem épült. A szokatlanul nagy épületmagasság és a központi elhelyezés mellett a fehér ablaksávok és a fekete pirogránit burkolatsávok váltakozása adta karakteres homlokzatarchitektúra is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a húszemeletes az egyre inkább széttagolt veszprémi városképet meghatározó épület lett.
8. Meg nem valósult tervek az 1960-as éa 1970-es évekből, a Séd Filmszínház épülete és a félbehagyott rekonstrukció
Érdekes lehet néhány nem megvalósult tervet is megismerni ebből a korszakból – ezek magyarázatul szolgálhatnak a mai heterogén összkép kialakulására. Az első ilyen terv földrajzilag nem kapcsolódik a városközpont-rekonstrukcióhoz, azonban a formai hasonlóság okán fontosnak tartom említését.
Az északon kijelölt új lakótelep soha meg nem épült központi épületegyüttesen nagyon hasonlít a húszemeletes lakóház és szolgáltató komplexum épületére – csak épp itt nem egy, hanem három húszemeletes tömb emelkedett volna ki az egyemeletes kereskedelmi blokkból. A tervet, szintúgy, mint a belvárosi húszemeletes tervét, Márton István készítette néhány évvel az előbbi tervei után.8
Az 1960-as években és az 1970-es évek első felében megvalósult rekonstrukciós munkáinak meghatározó alapja volt az 1966-os részletes rendezési terv, amelynek azonban egyes elemei nem épültek meg. Egy mai légi felvétellel összehasonlítva a legszembetűnőbb az, hogy több helyen, ahová parkolókat terveztek, ma épületek állnak, például a régi zsinagógából kialakított irodaház és az OTP Bank épülete, máshol pedig parkokat találunk a helyükön, például a Megyeháza körül, vagy a vásárcsarnoktól délre megépült üzlet épülete mellett. Nem csoda, hogy a parkolás sokáig probléma volt a belvárosban, hiszen az előírt parkolószám sosem épült meg, csak a terveken szerepelt. A 2014 elején átadott Bagolyvári Parkolóház ezt a hiányt igyekszik mérsékelni. Az imént említett üzlet mellé tervezett mozi sem valósult meg, viszont sokkal jobb, központibb helyet találtak neki később. A Kossuth utca északnyugati része sem úgy épült meg, ahogy a terven szerepelt: itt a Cserhát-tömbökhöz hasonló beépítést terveztek, amelyet egy a megépült hatemeletes sávházhoz hasonló épület határolt volna el a Kossuth utcától. Néhány évre megtorpantak a belvárosi építkezések, és a külsőbb területeken történő lakásépítés került előtérbe, majd amikor ismét a belváros került napirendre, már más eszközökkel nyúltak a régi beépítéshez.
Márton István tervén nem a régi házsort eltörlő sávház a legradikálisabb elem: annak folytatásaként a századfordulós Takarékpénztár Bérpalotáját is lebontásra ítélte, helyére egy egyszerű tömegű, hengeres épületet képzelt el, a sávház mögött pedig nála is megjelenik a lakótelepi jellegű beépítés. A cserháti tömböket a Felszabadulás (ma Jutasi) út irányában pedig hat magasabb lakóépület zárta volna le – ezekből csak az első épült meg. Nem épült meg a terület délnyugati részére tervezett három pontház sem: helyükön ma az OTP Bank, valamint a Bányatröszt épülete áll (ma irodaház), utóbbi a régi zsinagóga külső falainak felhasználásával épült.
Román András 1979-ben megjelent kritikája Márton István tervét sem kímélte. Erre reagálva a tervező kifejtette9: pusztán műemléki szempontokat szem előtt tartva nem lehet vizsgálni egy ilyen nagyszabású városrekonstrukciót, hiszen a jövő igényeinek kell eleget tenni. A sétálóutca, a kereskedelmi funkció, a közlekedés korszerűsítése mind a modern társadalom igényeit szolgálják.
Azt is megjegyezte, hogy a gyakori tervmódosítások, a közlekedési rend megváltozása és a korábbi rendezési terv avulása is nehezítette, lassította a tervezési munkát.
A Kossuth utca alsó, délnyugati részén egyedül a Séd Mozi valósult meg úgy, ahogy azt Márton István tervezte, az épület 1982 novemberében készült el. Építészeti koncepcióját elsősorban a lejtős terepre való illesztés és a Megyei Tanácsház (ma Megyeháza) architektúrájához való illeszkedés határozta meg, bár ez utóbbi mai szemmel nézve némiképp magyarázatra szorul. A tervező szándéka szerint az előregyártott műkő paneles homlokzatképzés zárt, tömör megjelenése jelzi a tanácsház neoreneszánsz homlokzatához való igazodást, a támfalakkal, virágtartókkal, lépcsőkkel és tereplépcsőkkel pedig a lejtős talajra illeszti az épületet. Azonban itt vége szakadt a rekonstrukciónak, Márton István új városközpontja csonka maradt, és ez a mozi beépítésén a legszembetűnőbb. A tőle keletre húzódó zártsorú beépítés épületeinek sorsa sokáig eldöntetlen volt, végül az 1980-as évek végén a megőrzése mellett döntöttek.
A mozi viszont nem ehhez a régi-új beépítéshez, hanem a tervezett újhoz igazodott volna, amint azt a korabeli homlokzatrajz is mutatja. Megépült állapotában egymagában állt, az újjáépített zártsorú beépítés és a Megyeháza tömege közé ékelődve. Márton István még 005-ben a Naplónak adott interjújában10 is hangsúlyozta, a rekonstrukció legfőbb hibája az, hogy felemás lett: a teljes, egységes koncepcióból csak részletek valósulhattak meg. Az eredeti terv az volt, hogy „a vár és környéke legyen a történelmi mag, amit rekonstruálni kell, és e belső rész köré kell tervezni a belvárost, a központot”. Kiemelte, hogy „a különböző idők építészetét nem lehet ilyen módon egymás mellé helyezni, mint a sétálóutcában, ahol egyrészről a múlt, másrészről a kor stílusa összehangolatlanul jelenik meg”.
Ugyanezzel a területtel foglalkozott Gyüre Zsolt is. A Magyar Építőművészetben11 1972-ben megjelent írás szerint a terv legfőbb célja a műemléki és a már épülő új városrész közötti átmenet biztosítása. A mozitól keletre fekvő meredek, sziklás területekre teraszos kialakítású lakóépületeket tervezett, amelyek földszintjein iparművészeti, kiskereskedelmi üzleteket alakítottak volna ki.
A terv több szempontból érdekes: itt jelenik meg először egy, a belvárost átszövő gyalogosút-rendszer gondolata, amely a nyolcvanas évek terveinek kulcsfontosságú eleme lett. Szintén itt jelent meg először az a gondolkodásbeli változás, amely már a következő évtized terveinek szellemiségét vetíti előre: a helyhez való kötődés. A korábbi rendezési tervek semmibe vették az utca lejtésének erős helymeghatározó szerepét, és sávházak mechanikus sorolásával képzelték el az új sétálóutcát. Ha az egyediség szóba is került, legfeljebb a különleges épületszerkezetek, újszerű szerkezeti megoldások vonatkozásában, nem pedig a hely általi meghatározottsággal összefüggésben. Itt a teraszos kialakítással megvalósul a domborzathoz való igazodás, és a tervezett funkció (iparművészeti üzletek) is az egyediség felértékelődését jelzi.
(folytatása következik)
Irodalom
(1) Dunay Rezső: Veszprém megye építészete Magyar Építőipar 1973/4-5. p.163-168.
(2) Bozai József: Műszaki tervezés Veszprém megyében Magyar Építőipar 1973/4-5. p.171-172.
(3) A veszprémi kereskedelmi központ és 130 lakásos toronyépület Magyar Építőipar 1973/4-5. p.183-186.
(4) Épül a város legszebb háza Napló 1970.november 7. Veszprém – A Városi Tanács VB Tájékoztatója
(5) Magyar Építőipar 1973/4-5.
(6) Veszprém a jövő városa Napló 1970. május 4.
(7) A húszemeletes toronyház tervdokumentációjából Veszprémi Megyei Levéltár
(8) Márton István: Lakótelep központja, Veszprém, Felszabadulás út Magyar Építőművészet 1973/2. p.9-12
(9) Márton István: Objektív gondolatok egy szubjektív kritikára Magyar Építőművészet 1979/5. p. 56-57.
(10) A jelen kapcsolódjon a múlthoz – Szakmai elképzeléseit, koncepcióját indokolja a megyeszékhely belvárosának tervezője Napló 2005. július 14.
(11) Magyar Építőművészet 1972/4. p.28
Üzenet a szerzőnek
Nyomtatás
Vissza a lap tetejére
