Gábor László, a mester a tanítvány szemével

Széll Mária tanszékvezető egyetemi tanár, BME Magasépítési Tanszék

A Magyar Tudományos Akadémia Építészettudományi Bizottsága Gábor László professzor 90. születésnapját emléküléssel ünnepelte. Akkor tanár úr szakirodalmi munkásságáról szólhattam. Most azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy személyes emlékeim alapján beszéljek róla, mint tanítvány a mesteréről.

Szépen előre haladva én is a korban, sokan, akiket szerettem – szülők, barátok – a túlsó világban vannak már. Azzal vigasztalgatom magam, hogy addig, amíg emlékezem, emlékezünk rájuk, nem haltak meg egészen.

Gábor László - a Kossuth díjas, akadémikus, egyetemi tanár, több ezer építészhallgató professzora, nagyszerű tankönyvek szerzője - emlékét még sokáig őrizni fogja a szakma. Miért gondolom így? Az épületszerkezettan könyvek 1960 és 1979 között jelentek meg, s azóta az építőanyag- és szerkezetkínálat a sokszorosára növekedett, az építéstechnológia forradalmi változásokon ment keresztül. Vajon nem haladt túl az idő e könyvek felett? Tanár úr az első kötet bevezetőjében, 1959-ben így ír:

„A feltörő új kiszorítja a régit, de az új még nem általános, … és eredete is visszanyúlik a régibe. … Amely még házaink anyaga, szerkezete, amelyet még sokáig foltozunk, javítunk, amelyet tehát ismerni kell. Tanítani és tudni kell a régit, de még inkább az újat. Ismerni kell a múltat, de látni kell a fejlődés irányát.” ^/1/

Tudjuk, hiszen naponta használjuk e könyveket: a szerkezetekre megfogalmazott hatás-követelmény rendszer, általános tervezési elvek ma is hasznos útmutatást jelentenek. Honnan ered ez a máig terjedő érvényesség? Párkányi Mihály, a jó barát szavaival élve:

„Ő sohasem valamilyen részt ragadott ki önkényesen, hanem mindig az agyában már eleve megalkotott Egésznek egy alkotóelemét dolgozta fel és mindig úgy, hogy annak valamennyi összetevője végső fokon egy „időtlen” Építészet nem osztható egésze felé mutasson.” ^/2/

A szakma őrzi a tudós, mi pedig - a régi „épszerk-tanszék” munkatársai – az ember emlékét is. Mi, akik egy kicsit – nem egyformán persze – barátai lehettünk. Személyes visszaemlékezésre kértek, elmondom hát, számomra ő sose volt „Bubu”, ő „a Prof” volt. Nagybetűvel. Professzorom több is volt, Profom egyetlen egy volt, ő.

Egy képet hoztam magammal, Raffaello: Athéni iskolája-t. Emlékeimben így őrzöm ifjúkorom „épszerk-tanszék”-ét. Középen Platón és Arisztotelész beszélget.

Platón (Kr. e. 428-348) úgy gondolta, tökéletes városállam akkor jön létre, ha érvényesül az igazságosság eszméje, vagyis mindenki az őt megillető helyet tölti be a társadalomban. Csak így valósulhat meg az államban a harmónia, a boldogság. A cél tehát nem az egyén, hanem a nagy egész, az állam boldogsága.

Arisztotelész (Kr. e. 384-322) Platón tanítványaként, annak iskolájában, az Akadémián tanult. Munkáiban egyaránt bírálta az athéni és a spártai nevelést, de Platón tanításait is. Nézete szerint az emberi élet célja a boldogság, s az a boldog ember, aki erényesen él. A cél tehát: erényes polgárok nevelése. Az erényeket természetes hajlamainkból fejleszthetjük ki tevékenység útján. Kétfélék lehetnek: erkölcsiek és szellemiek. Az erkölcsi erényeket – mint a bőkezűség, önuralom, igazságosság, bátorság - szoktatás útján alakíthatjuk ki. A szellemi erényeket – mint az okosság, belátás, éles elméjűség - oktatás-tanítás segítségével érhetjük el. ^/3/

Igen, erre próbáltak nevelni minket.

Kire gondolok, amikor Platónt és Arisztotelészt nézem? Ki áll a Prof jobb oldalán? Petró Bálint, Zöld András? Körülöttük ott vannak a többi bölcsek – szigorúan névsor szerint - Gyetvay, Horváth, Ottmár, Pattantyús és a többi tanár urak. Mi gyerekek - Koronkay Andrea, Gerő Zoli, Széll Mari – pedig figyeljük a nagyokat. Dolgozunk szombat délután a Mináry Olga tervezte Balatonboglári üdülő szerkezeti tervein. Pattantyús tanár úr szótlanul odalép a szekrényfalhoz, rajzszöggel felszúr egy 100 Ft-ost. A legfiatalabb – szintén némán – elveszi, már megy is a boltba, és hoz két palack Egri Bikavért. Boldog viháncolással isszuk meg együtt, és dolgozunk még hosszú órákon át.

„Hol élő példából s tulajdon tapasztalásból tanulhatsz, ott tudományod legjobb alapon áll. Tettlegi tudományt találsz a világ történeteiben is; s kincs gyanánt kell tartanod azon következményeket is, mikét a nagy emberek saját tapasztalásaik után feljegyeztek.”

Ez egy idézet Kölcsey Ferenc „Parainesis Kölcsey Kálmánhoz” című művéből. ^/4/

Nem tudok emlékező beszédet tartani. Ezt a gondomat megosztva legjobb barátommal, ő adta kezembe gondolat-ébresztőül a Költő 1834 és ’36 között, unokaöccséhez írt intelmeit. Körülbelül fél évszázada olvastam, s csodálkoztam, hogyan lesz e csaknem 200 éves írás a segítségemre. Azután napokig ezt olvastam. Nem tudok betelni bölcsességével és időszerűségével. A Parainesis-ben megtaláltam mindazokat az emberi tulajdonságokat, melyekért tiszteltük, melyekért szerettem Gábor tanár urat. Mostantól tehát jórészt ezt a szép szöveget idézem.

Gábor László, az épületszerkezettan professzora 100 éve született.

„Nem kérd, s nem vár az idő, sebes rohanással haladván felettünk; … Jókor támadt, s hamar eltűnt remények; lángoló, de tárgyat nem lelt indulatok; sivatag jelen s alaktalan jövendő: íme, a tündérkar, mely ifjúságomat körüllebegé vala! Nem sokkal adott többet a férjfikor; és sorsomat mostohának mégsem mondhatom; mert találtam egy-két hű keblet; mert korunk s hazánk nehány jeleseinek szeretetét viendem síromba.”

Mi mondjuk ezt, a tanárrá vált tanítványok, vagy Gábor László, akire hálával emlékezni itt most összegyűltünk?

„Az ember nem a jelen pillantat, nem a pillantati szükség rabja; értelmi eszméletekre lévén alkotva, nem veszti el a múltat szem elől; s ezáltal mind a jelennek több díszt szerezhet, mind a jövőre kiszámított hatással tud munkálni. … E sajátságokhoz kapcsolja magát minden hála, melyet jóltevőink iránt érezünk, minden tisztelet, mellyel a múlt és jelenkor jeleseihez viseltetünk…”

Naponta használjuk könyveit. Ott van mellettünk a polcon, ha gyorsan kell az előadáshoz, munkához információ, belelapozunk. Lehet, hogy nem is gondolunk írójára, már rohanunk is tovább, elvégezni az éppen sürgető feladatok valamelyikét.

Most megállunk egy napra, hogy emlékezzünk, ki-ki a maga módján.

„A bölcsesség legnagyobb mestere az élet; azonban gyakran felkeresd a rég elhunytakat is, kik tanulások, vizsgálatok s tapasztalások által gyűjtött kincseiket a maradék számára könyveikbe letették. De jusson eszedbe: a könyvek száma végetlen, a te éveid pedig végesek; s óráidat s napjaidat oly sok egyéb foglalatosság kívánja magának. … Az élet csak úgy éri célját, ha tetteknek szenteltetik.”

Milyen volt tanár úr sorsa fiatalon? Tudni lehetett, hogy üldöztetésben volt része, de sosem beszélt erről. Emlékezett a Költő tanácsára? Aligha, pedig biztosan olvasta a Parainesis-t is, mint annyi sok mást. Gábor tanár úr magától tudta:

„Nyugalom és önérzés a jámborság elválhatatlan két sajáta. E kettő által lehetséges bal eseteket nemcsak eltűrni, de méltósággal szenvedni; s azokban nemcsak le nem alacsonyulni, de lélekben felemelkedni.”

Mi volt az, ami segítette felülemelkedni az elszenvedett sérelmeken? Meggyőződésem, hogy az elvei.

„Az emberben, mint minden állatban, önszeretet nagymértékben lakik; s ez a természetnek azon kétértelmű ajándéka, mely aszerént, mint irányoztatik, vagy segédünk lehet minden jóra, vagy vezérünk minden gonoszra. Legelső, amit e részben tennünk kell: tiszta ismerettel választott s állandóul megtartandó elv birtokára törekedni. … Azonban ismerni a jót könnyebb, mint követni; sőt még az sem nehéz, hogy némelykor jó vagy éppen nemes tettet vigyünk véghez: de egész éltedet meghatározott elv szerént intézve, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség kíván; s még akkor sem, midőn haszon, bátorlét, indulat heve vagy szenvedelem ereje másfelé ragad; ezt hívják erénynek.”

Arra a tudósra emlékezünk, aki az épületszerkezettant a tudomány rangjára emelte. Tette ezt úgy, hogy egy pillanatig sem veszítette szem elől a mesterséget. Mindenben a minőséget vizsgálta, kereste – irodalomban, művészetben, ételben és borban. A MINŐSÉG feltétlen elkötelezettje volt, így, jelző nélkül emlegette, és persze a jó minőségre gondolt. Az emberben is azt kereste. Hite az emberi tehetségbe vetett hit volt.

„A világ az emberben és emberen kívül oly merész, oly nagy, oly szívemelő vonásokkal van rajzolva! … nem elég parányi tettekben gyakorolni a jót; az ember tökéletesülhető teremtmény; s mint olyannak meg is kell magát bizonyítani. …

A nap temérdek égitesteket bevilágít, de a világegyetem minden részeire mégsem hat ki: így az ember, ha nagy erőt nyert örökül, s erejének megfelelő állást vőn a sorstól, ezrek, sőt milliomok előtt jótékony napként világíthat; de az egész emberi nemre jóltevő behatást gyakorolni, az a nagyok legnagyobbikának sem adaték. Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk.”

Úgy gondolom ilyen volt az ő hazaszeretete.

Életének 1945 utáni szakaszát sikerek, elismerés kísérte. Úgy szokták mondani: rámosolygott a szerencse. Valóban a szerencsén múlott? Nem hiszem. Sokkal inkább tehetségén, munkabírásán, elhivatottságán.

„Természet és kedvező körülmények soknak sokat nyújtanak; hanem e szerencsére támaszkodni hiú gondolat. A szerencse külső s belső adományit saját igyekezettel nemesíteni, s amit szerencse önkényt nem adott, fáradatlan szorgalommal magunkévá tenni: oly szükség, mi alól nagyra és nemesre törekedő ember magát fel nem oldozhatja.”

Professzor úr rendszeresen és sokat dolgozott azért, hogy a szerencse rámosolyogjon. Sorra írta tankönyveit. Az Épületszerkezettan első kötete 1960-ban, a második 1964-ben, a harmadik 1972-ben, a negyedik 1979-ben jelent meg.

Az utolsónak részese lehettem. Amikor elkezdte írni behívatott magához, hellyel kínált, és azt mondta: „Mostantól kegyed lesz a „normál Leutnant” (hadnagy). Amennyiben megérti, amit leírtam, úgy a többiek is érteni fogják.” Próbáltam csöndben ülni, de felszólított, mondjak véleményt. Így ment ez bekezdésről, bekezdésre, hónapokon át. Az első héten szenvedtem, a másodikon beletörődtem, azután már lelkesen kérdeztem, értetlenkedtem. Idejében rájöttem, milyen nagy ajándékot kapok.

Kölcsey intő szavai szerint:

„Ki kenyérért írogat, az méltóbb szánásra, mint aki napszámért kapál. Kit hajlandóság vonz írásra, jusson eszébe: miképpen hajlandóság és tehetség két különböző dolog; s ki a hajlandóságot tehetségnek veszi: az mindég csalatkozik. Több kívántatik az írótól, mint a beszélőtől. Ennek szavai elhangzanak, az író pedig maradandó bötűkbe önti gondolatait, s messze vidéken s jövendőben is óhajt olvastatni. Azért ha valaha könyvírásra kedved leend, vizsgáld meg jól magadat gyűjtöttél-e elég erőt, tapasztalást és tudományt?”

Gábor professzor úr minden leírt sorában ott ragyog az erő, tapasztalás és tudomány.

Szabatosan és igényesen fogalmazott, és szinte rögeszmésen kerülte az idegen kifejezéseket. Szép, magyar irodalmi nyelven írt, ez jellemezte előadásait is. Szerette anyanyelvünket.

„Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. … Igyekezned kell nemcsak arra, hogy a beszéd hibátlanul zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen.”

Milyen tanár volt professzor úr? Mihez lehet ezt viszonyítani? A kortársakhoz, más tanárainkhoz? A Pedagógia történetének nagy alakjaihoz?

Látjuk, a történelem során a nagy gondolkodók és filozófusok - az általános érvényű és erkölcsi problémákon túlmenően – a nevelés és tanítás kérdéseivel is foglalkoztak. Tudjuk, a neveléselmélet két szakterületre bontható. ^/5/ Az elméleti, filozófiai jellegű kérdésekkel a pedagógia, a gyakorlati módszerekkel, eljárásokkal a neveléstan foglalkozik. E tudomány előfutárai valamennyien azt vallották, hogy az embert - születésétől haláláig - folyamatosan tanuló lénynek kell tekinteni. A fejlődés és a tanulás egymással szoros kölcsönhatásban áll.

Nem foglalkozhatunk itt most pedagógia-történettel, de középiskolai tanulmányainkból még emlékezünk a 18. században élt Jan-Jacques Rousseau-ra (1712–1778), akinek nevelésről alkotott gondolatait a felvilágosodás és szabadgondolkodás a jellemezte. Ő az ember fejlődése szempontjából különösen fontosnak tartotta a gyermekkort. Úgy gondolta, a gyermek természeténél fogva jónak születik, s csak a társadalmi közeg teszi romlottá.

A 19. században a pedagógia – elkülönülve a filozófiától, teológiától - akadémiai tudományággá vált. Megalapítója a német filozófus, Johann Friedrich Herbart (1776–1841) volt, aki a felnőtt mintáját, példamutató magatartását tartotta fontosnak, s úgy gondolta, a tanítványnak ezt kell követnie. Elmélete ma már túlhaladott, de módszertanával és tantervelméletével átlátható rendszert vitt a korábbi esetleges tananyag-kiválasztásba és oktatásszervezésbe.

A 20. század eleji reformirányzatok új elemekkel gazdagították a neveléstudományt. Maria Montessori (1870-1952) pedagógiájának alapgondolata Rousseau elveiben gyökerezik, de figyelembe veszi saját kora pszichológiai kutatásainak eredményeit is. Állítása, miszerint a szabadság munkaalkalom nélkül értelmetlen, ma fájdalmasan időszerű. 1930-ban így írt: „...a munkaalkalom nélkül szabadjára engedett gyermek éppúgy tönkremegy szellemileg, mint ahogy az újszülött éhen hal, ha nem táplálják.”

Miért beszélek Rousseau, Herbart, Montessori gondolatairól? Mert felismerem tanár úréit, aki hitt tanítványai jóravalóságában, példát mutatott nekik a mérnöki gondolkodásmódra, mérnöki tisztességre, probléma-megoldásra, és – olvasott Montessori-t vagy sem – mindenek fölött hitt a munkában.

Gábor professzor olvasott ember volt, könyvtára több ezer kötetet foglalt magába. Könyvespolcain – a szépirodalom és a szakirodalom mellett - ott sorakoztak a régi görögök, a felvilágosodás korának gondolkodói és a modern filozófusok írásai. Felesége, Judit végrendeletében a győri Gábor László Műhelyiskolára hagyta a könyveket.

Az Épületszerkezettan tankönyveket olvasva nyilvánvaló a logika, a szakszerűség, a kérlelhetetlen bizonyosság. Ezt másként, mint célratörő tudatossággal nem lehetett elérni. Diákként könyveit „Gábor-bibliá”-nak hívtuk. A sok elv - mert-mert-mert, ha-ha-ha - csak teljes odaadással olvasható, és értelmezhető.

Előadásai sok természetes elemmel gazdagodtak. Ha látta, hogy fáradunk, játszott velünk egy kicsit. Halálfejeket rajzolt a hibás megoldásokhoz, át is húzta őket, nehogy még javaslatként kerüljenek be jegyzeteinkbe. Felrajzolta a táblára a „penge-lovat”, mi derültünk, és már értettük is a végletes megoldások ostobaságát. Nehéz szakma az épületszerkezettan: ha így csinálom, ez a tulajdonság érvényesül jobban, ha úgy, amaz. Szokjuk meg: ez nem statika. Nincs egyetlen jó megoldás, minden döntés előtt „mérlegelni kell” a viszonyokat.

Általában fél ötkor indult el az egyetemről, ment a feleségéért, Juditért a BUVÁTI elé. A belvárosban voltak kedvenc könyvesboltjai, melyeket sorra látogattak. A Kárpátiában, a Mátyás pincében, vagy a Pilvaxban vacsoráztak. Az este mindig olvasással telt. Nem is emlékszem, volt-e egyáltalán televízió a lakásukban. A könyvekre, a perzsaszőnyegekkel békésen megférő Kovács Margit kerámiákra emlékszem és a két gyönyörű, modern Hajnal Gabriella-gobelinre, amelyek most lakásomat díszítik. Judittól örököltem őket, aki professzor úr halála után harmadik nagymama volt nálunk. Halottak napján viszem a virágot, és nagyon vigyázok: arra emlékezzem, amikor – a betegségek előtt - még minden jó volt.

Milyen volt Gábor professzor viszonya diákjaihoz? Olvashatta-e a nála 20 évvel fiatalabb Loránd Ferenc pedagógus írásait? ^/6/ Nem tudom. Gondolataik, viszonyulásuk a tanítványokhoz mindenesetre sok hasonlóságot mutat.

Loránd szerint az emberi minőségnek két lehetséges értelmezése van. Az egyik az emberre, mint homo sapiensre vonatkozik, a másik arra, hogy az egyén milyen minőségekkel rendelkezik. A diákban, akivel találkozunk, elválaszthatatlanul jelen vannak öröklött adottságai, és mindaz, ami társadalmi hatásra alakult ki benne.

Gábor professzor is felismerte diákjaiban a veleszületett adottságok és a társadalmi viszonyoktól függő tehetség közötti különbséget. Tudta ő is, hogy az emberi minőség több tényező eredője: függ az öröklött alkattól, a megélt tapasztalatoktól, emlékektől, az egyénre jellemző ingerküszöbtől és dinamizmustól. A hallgatók személyiségében, terveiben tükröződő sokféleséget mindig egyedileg értékelte, sosem kezelte sematikusan, kizárólag a szerint értékelni, hogy az mennyiben tér el egy képzeletbeli standardtól. Loránd Ferenchez hasonlóan úgy vélekedett:

„… a pedagógia aktuális normái abból az igényből vezethetők csak le, hogy az ember képes legyen dialektikus viszonyban élni a világgal, amelyben él. … képes legyen elfogadva tagadni és tagadva elfogadni ezt. Mert ha a valóság tagadása erősödik föl, akkor az egyén marginalizálódik, ha az elfogadása erősödik föl, akkor az egyén feladja szuverenitását és konformmá válik. Vagy azért, vagy ezért lesz boldogtalan.”

Tanár úrnak fontos volt tanítványai boldogulása, boldogsága.

Igényes volt magával szemben is, lényegében folytonosan tanult. A tanulásról Kölcseyhez hasonlóan vélekedett, s ennek a meggyőződésének gyakran hangot is adott.

„Ne gondold, mintha a tanulás csak bizonyos időkhez, az ifjúság éveihez köttetnék. Ifjú körünk oly szűk, s oly sokféle tanulmányokkal elfoglalt, hogy gyors elfolyása alatt erős alapon épült tudományra jutni csaknem lehetetlen. … ki szüntelen előbbre nem törekszik, az hátramarad…”

Alapvetően kételkedő elme volt, s csak ellenőrzés, alapos megfontolás után fogadta el az új gondolatokat. Ugyanakkor nagyon fogékony volt az újra, s korát megelőzve fogalmazott meg problémákat, melyekkel az óta is foglalatoskodunk.

„… amit a magányos tudós előre feltett elvekből kikövetkeztetett, s összeilletett rendszerben előadott, kétkedve tekintsd még. Mert észleges vizsgálatokat ragyogó színbe öltöztetni könnyű: életre alkalmaztatni pedig nehéz, s nem ritkán veszedelmes…. Minden ismeret kútfeje a tapasztalás. Nem elég tudni: Athenében s Rómában, Angliában vagy Amerikában mi és miképpen volt vagy van? Ugyanazon idea különböző fejekben, különböző helyben, korban és környületben, különböző foganattal, munkálhat. Tapasztaláson épült vizsgálat fog megtanítani; hol a hiány? Hol a tennivaló? S mi a különféle eszközek közt választásra érdemes?”

Hogyan is működött ez?

„Két erő tart felül a sokaságon: ítélet és akarat ereje. E kettő nélkül ismereteid csak eltanult ismeretek, tetteid csak alárendelt tettek lehetnek; azonban mindkettőnek válhatlanul kell egybefűzetni. …

Tapasztalás, tanulás, figyelem és gondolkozás: négy eszköz, minek szorgalmas használata által az ítélet napról napra erősödik.

… jót, szépet, nagyot és nemest tenni természetes óhajtás; … s emez óhajtást mennél sűrűbben változtatod gyors tetté: annál nagyobb leend akaratod hatalma.”

Tanár úr tudta és – ha más szavakkal, de - mondta is:

„Lángerő kevésnek adatik; azonban minden egészséges lélek hosszú szorgalom által más tudományát, tapasztalását, példáját magáévá teheti; helyesen ítélni s pontosan egybehasonlítani megtanulhat; s vizsgálat s gyakorlatnál fogva a teremtő lelkét ha el nem érheti, hozzája legalább közelíthet. … az élet fő célja – tett; s tenni magában vagy másokkal együtt senkinek nem lehetetlen. Tehát tégy!”

Tisztában volt a közös emberi erőfeszítés jelentőségével. Saját hatókörünket illetően támogatta a csoportmunkát.

„Egyedül a legnagyobb erő sem tehet mindent, ... egyesített erőknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges. Mit ér egy csepp víz? De milliomonként egyesült cseppek megdöbbentő erőt fejtenek ki. Ez egyszerű, mindennapi példa tudtodra adhatja: mily becses az egyesület!”

Sosem beszélgettünk politikáról, de sorsa által meghatározott európai mintájú baloldalisága nyilvánvaló volt. Tanár úr meg volt győződve arról, hogy új, jobb világ épül. De hát annyian és annyiszor remélték ezt már. 1834-ben Kölcsey úgy gondolta:

„Most a földkerekség legnagyobb részét erős rendület járá keresztül; korunk új szükségeket s formákat vőn magára; minden pálya, minden láthatár szélesedni kezd; egész néptömegek kezdenek gondolkozni; s egy hatalmas egyetemi ország talpkövei tétettek le: az ismeretek országáé.”

Bizonyára nem csak barátai voltak, de ellenségei is. Baj ez? A Költő szerint:

„Küzdés az élet! Ez igazságot még azok is érezik, kik a mindennapiság nagy országútán a sokaság közt egy napról másra megrögzött formák határvonalain belől bolyonganak, anélkül hogy szemeiket felemelnék, s tekinteteiket új és szokatlan pálya felé röppentenék. Mi nem fog még történni azzal, ki a sokaságot elhagyván, kevesektől járt útra tér, vagy egészen új pályát nyitni készül! Minden ily törekedés ezer meg ezer ellenséget támaszt. … Ellenség s ellenkezés nélkül az egész természetben semmi nincs. Elveted a gabonát, s mennyi veszély nem vár arra a kikelés pillantatótól fogva aratás idejéig; s fognád-e azért az évenkénti vetést elmellőzni?”

Tanár úr azokra összpontosította figyelmét, akik vele együtt dolgoztak az építés minőségéért, a színvonalas oktatásért. Tudta jól:

„Mindég és mindenütt vagynak, bár kevesen, kik a jót és szépet szeretni s az arra törekvő tetteit méltánylani tudják. …. Fáradalmaid jutalmát önérzéseden kívül a kevesek jóváhagyásában keresd; csak ezek körében alapul meg a maradandó hír, s a nemcsak maradandó, de megérdemlett hír. ... Mi lenne az emberiségből, ha csak az küzdene, ki a végrehajtás bizonyosságát előre láthatná?”

Elismertsége amúgy is roppant kiterjedt volt. Mesélték, hogy Nervi irodájában is ott voltak a könyvei. Az egyik asztal sarkán laktak, ott lehetett tanulmányozni őket, de onnan elvinni nem volt szabad.

Professzor úr kristálytisztán látta maga körül a világot, és rossz tapasztalatai ellenére is jóindulatú humorral szemlélte azt. Bizonyára mert úgy gondolta:

„Tekints az egészre; s lehetetlen meg nem vallanod, miképp a világ minden népei közt ezer jó látszik ugyan csírájában megfojtva, ezer küzdő pályája közepén elsüllyesztve stb.; mégis a míveltség nagyobb-nagyobb terjedését, az erkölcsök szelídülését, az ismeretek közönségesedését, múlt százakat jelenkorral egybehasonlítva, nagy tömegben szemléljük. … tekints egészre! Egy darab göröngy e földön, bármily színetlen legyen az; de amiatt e szép csillag, társai körében, nem kevesbé szép színnel ragyog. … Szerencsétlen volna, ki foltokat látván a napban, annak fényességét nem ismerné meg.”

Tanár úrnak - nagy műveltsége folytán is - kiváló ízlése volt, tévedhetetlenül talált rá az értékálló, valódi művészet megnyilvánulásaira. Ismerte az intést:

„Törekedjél ismeretekre! De ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek. E vezérlet híjával sok ismeret birtokába juthatsz ugyan, hanem ismereteid hasonlók lesznek a szertelen sűrű vetéshez, mely gazdag növésű szálakat hoz mag nélkül. Ítélet által rendbe szedett s keresztülgondolt ismeret ver mély gyökeret, s őriz meg a felűlegességtől; ízlés pedig adja azon kellemetes színt, mi nélkül a tudomány setét és zordon: mint a cellájába zárkózott remetének erkölcse. … Ki tanult ismerni, s ismeret által szeretni szépet, jót, nemest és valót: az kétségkívül minden ezekkel ellenkezőt utálni fog;…”

Igen, felejthetetlen, mennyire utálta az igénytelen, tehetségtelen munkát, mennyire utálta a csúfat.

Nem volt mentes az öniróniától sem. Tudta pontosan: baj, hogy nincs tehetsége az idegen nyelvekhez, nem ért a zenéhez. Önismerete segítette mások megértésében, humora a fiatalokkal való kapcsolatteremtésben. Mint mindenben, ebben is arányérzék jellemezte.

„Ismerd magadat s magad által az embereket; ez ismeret nélkül tudományod holt tudomány. … Mennél több s mélyebb ismerettel bírsz: annál inkább érzed az emberi tudomány bizonytalanságát. Ez érzés önhittségtől meg fog őrizni; de vigyáznod kell, nehogy ellenkezőleg kétségeskedés szellemét ébressze kebledben. Az élet jól megfontolt, de biztos lépéseket kíván; a kétségeskedés határos a félénkséggel.”

Gábor László tervező építésznek indult. 1932 és ’44 között műtermekben, ’46 és ’48 között önálló tervezőként dolgozott. 1949-ben nevezték ki az Épületszerkezeti tanszék élére. Csak ritkán és csupán halovány nosztalgiával emlegette tervezői praxisát. Tudta, hogy megtalálta és elvégezte feladatát.

„Ember a történet urává magát nem teheti. Fontold meg jól, mit kezdesz; válaszd meg az eszközeket okosságod szerént; munkálj fáradatlanul; s ha mindent, amit erőd s körülményed enged, megtettél: nem vádolhatod magadat, bár a kimenetel óhajtásodnak meg nem felel is. … Emberi tudomány legfőbb célja maga az ember. Ez a pont, mely körül minden vizsgálataink, törekedéseink kisebb-nagyobb körben forognak.”

Tanár úr élete lényegében átívelte a 20. századot. Kollár Lajos professzor úr mondta egyszer nekem, van egy kínai átok, mely valahogy így hangzik: élj érdekes időket! A 20. századi történelem ismeretében pontosan értjük, mit jelent ez.

Mit lehet ezzel a tudással kezdeni?

„Ugyanazon személy teheti magát jóvá vagy gonosszá, bölccsé vagy esztelenné, indulat és körülmény rabjává vagy urává; s ez az, ami az emberben szabad akaratnak mondatik. Isten teremtett, s azt ember nem teheti; de a teremtés által letett anyagnak alakot adni, vagy azt alakról alakra változtatni magában és magán kívül: ez az emberiség hatalmi és szabadsági nagy köre.”

 „… a teremtés által letett anyagnak alakot adni, vagy azt alakról alakra változtatni …” ezt tette Gábor professzor úr, emberként a saját személyiségével, építészként az épületeivel, és ezt tette, tanárként a tanítványaival.

Gábor László professzor úr halálának 100 évfordulóján azzal a meggyőződéssel gondolok, gondolunk rá, hogy könyveiben, tanítványainak emlékezetében továbbra is él.

„Idő a nagy mester! Ez egy generációt természet rende szerént eltemet, s a következőben eléri célját. Ki tud várni, az sokat tud; s nemcsak tud sokat, de tehet, s tenni fog sokat. A bölcs késő öregségében is elülteti a fát, noha hasznával maga nem élhet; de érti, miképpen az rendes időre megnő, s unokáját gyümölccsel enyhíti.”

………………………………………………………………..

Források:

1) Gábor László: Épületszerkezettan I.; Tankönyvkiadó, 1960.

2) Párkányi Mihály: Gábor László 1910 – 1981; Műszaki Tudomány 1980/60

3) Pukánszky Béla – Németh András: Neveléstörténet; forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

4) Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz; Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960.

5) Birta-Székely Noémi: A pedagógia alapjai, egyetemi jegyzet, Kolozsvár, 2008.; forrás: internet

6) Loránd Ferenc: Az emberi minőség tisztelete a komprehenzív iskolában; forrás: internet