Közel négy évtizedes munkássága alatt, Burka Attila és építészirodája több mint 7.000.000 négyzetméternyi lakást tervezett, így szinte nincs olyan lakóépület Torontóban, amelyhez ne lenne köze, ezáltal nagymértékben alakította Toronto városképét. Életéről, munkásságáról, Torontóról és Budapestről is szó esett a vele készült interjúban.
Miért választotta ezt a hivatást?
Az 1956-os forradalom előtt Csepelre jártam gépipari technikumba és gépészmérnöknek készültem. Majd amikor Kanadában megláttam, hogyan néz ki a winnipegi gépészmérnöki kar, nagyon elment tőle a kedvem. Szedett-vedett társaság volt. A rajzolás és a tervezés szeretete viszont megmaradt és lehetőségem volt megnézni az építészmérnöki kart is, ahol lenyűgöztek az épületrajzok, festmények. Ekkor elhatároztam, hogy ezt fogom csinálni.
A forradalom miatt kellett elhagyja Magyarországot?
Igen, a forradalom idején, 18 éves koromban volt egy Pannonia motorom. November vége felé épp Csepelre mentem az iskolába, az egyik hídon pedig megállítottak az orosz katonák. Egy motorversenyző szomszédom mindig mesélte, hogy soha ne állítsam le a motort, és tartsam a gázon a kezem. Ez a tanács akkor az életemet mentette meg. Az orosz katona megvádolt, hogy loptam a khaki színű táskámat. Gyorsan felmértem a helyzetet, láttam, hogy a hátán van a géppisztolya, a híd pedig ferdén ívelt volt. Tudtam, hogyha a kanyarig eljutok, akkor a hídvasak takarásában leszek. Úgyhogy gázt adtam, és mire a katona feleszmélt, már hiába lövöldözött. Amikor hazaértem, édesanyám azt mondta: "ha a fiamra rálőnek, amikor iskolába megy, akkor jobb lesz ha elmenekülünk".
Így kerültek Kanadába?
Először Ausztriába sikerült átjutnunk és csak ott kezdtünk el gondolkozni rajta, hogy hova is menjünk. Apámnak volt egy ismerőse Kanadában, akivel leveleztünk. Azt írta, hogy ott nagyon jó a helyzet. Mi akkoriban semmit nem tudtunk Kanadáról. Apám kárpitos volt, és Winnipegben éppen szükség volt kárpitosokra. Ott kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat.
Hogyan teltek Kanadában az egyetemi évek?
Nagyon nehéz volt. 104-en kezdtünk az évfolyamban és az öt éves képzés végén hatan fejeztük be, csak a legjobbakat akarták kiválasztani. Akkoriban nemzetközi pályázatokat is nyertem terveimmel, így öregbítettem az egyetem hírnevét, a képzés végén pedig megkaptam az egyetemi aranyérmet is. Rögtön több állásajánlatot kaptam, külföldről is. Lehetőségem lett volna mesterképzésre is továbbmenni, de beszélgettem építészekkel, akik azt mondták, hogy ha tanítani akarok, akkor tanuljak tovább, ha épületeket akarok tervezni, amiket meg is építenek, akkor felejtsem el és dolgozzak. Azt mondják, hogy két féle építész van: aki tervez, és aki tanít. Én inkább az előbbi mellett döntöttem.
Hogyan került Torontóba?
1966-ban költöztem oda, akkoriban csak egy kisváros volt. Úgy éreztem, hogy ott van a legtöbb lehetőség, ahol a legnagyobb az elmaradottság. Nem akarom megsérteni a várost, de Montrealhoz képest akkoriban nagyon el volt maradva. Tudtam, hogy a francia és az angol ellentét miatt kialakul majd egy angol pólus is és ennek központja Toronto lesz. Láttam, hogy óriási lehetőségek rejlenek a városban, mind gazdaságilag, mind politikailag, ráadásul nagyon közel van az Egyesült Államokhoz. Az akkor 9 éves fiam azt mondta, hogy ha Ontario és New York állam egyesülne és kiválna Kanadából, illetve az USA-ból, az lenne a világ leggazdagabb országa. Ontarióban hatalmas fejlődés indult meg és én pont jó időben kerültem jó helyre.
Torontóban rögtön építészként kezdett dolgozni?
Igen, csatlakoztam egy építész vállalkozásához, akivel 1966-tól 1988-ig dolgoztam együtt, majd nyugdíjba ment és onnantól átvettem a vezetést.
Ekkoriban hogyan nézett ki Toronto arculata és milyen lehetőségek voltak?
Eleinte a legmagasabb épület a 16 emeletes Royal York Hotel volt a vasútállomás előtt, azt ma már alig lehet látni. A ’60-as években a legnagyobb épületek 40-50 emeletesek voltak, de azokból is csak néhány volt. A legmagasabb az 56 emeletes, Ludwig Mies van der Rohe, német származású építész által tervezett Toronto-Dominion Tower volt, amely később több épülettel is bővült. Ezek a jellegzetes, fekete, acélszerkezetű épületek a ’60-as évek amerikai stílusát jelképezik.
Az acélszerkezet meghatározóvá vált az épületek építésénél?
Az irodaépületek acélszerkezetűek maradtak, de a lakóépületek és több iroda is vasbetonból épültek, mert a torontói földalattit az ’50-es években befejezték és a sok olasz betonmunkásnak hirtelen nem volt munkája, így elkezdtek az építkezéseken dolgozni. A vasbeton jóval olcsóbb, ráadásul sokkal tűzbiztosabb is, mint az acélszerkezet, így egész Toronto átállt rá, kivéve az irodaépületeket. Toronto gazdasági központként elkezdett rohamosan fejlődni és nemsokára Kanada első városa lett, minden bevándorló ide érkezett, rengeteg munka volt és megnőtt a lakásépítések iránt az igény. Ezért kezdtem el én is lakóházakkal foglalkozni, bár akkoriban eléggé lenézték ezt a vonalat az építészek. Tudtam, hogy egyre többen érkeznek majd a városba és a lakóépületek tervezése is megtetszett, mert kívülről bár nagyon hasonlóak, belülről nagyon eltérőek, attól függően, hogy kik laknak ott. Tanulmányozni kellett, hogy milyen környéken van és kik fognak ott élni, ez nagyon emberközelivé tette az egész munkát. El kellett képzelni, hogy az adott család hogyan fogja használni az adott lakást. Mindez egy vonatállomás vagy repülőtér tervezésénél ezerszer izgalmasabb feladat.
Szüksége volt az emberközeli munkára?
Kezdetben olyan embereknek terveztünk, akik nem engedhettek meg sokat maguknak. Itt tanultam meg, hogy hogyan tudnám a legkevesebből a legtöbbet nyújtani. Meg kellett értenem, hogy ki fog erre a környékre jönni, mekkora lakást tudnak megengedni maguknak, mit szeretnének. Van egy mondás, miszerint kétféle lakás van a világon: az egyik, ami tetszik, a másik, amit meg tudunk venni. A kettő sosem egyezik. Én azt tekintettem feladatomnak, hogy ezt a határt minél jobban leépítsem. Próbáltam minél emberibb, élhetőbb otthonokat megalkotni.
Voltak nézetkülönbségek a lakóépületek magasságát illetően?
Két tábor volt, az egyik azt mondta, hogy ne építsünk toronyházakat, mert eltakarják a napot, erős szelek lehetnek az épületek között és nagyon megnő a forgalom. A másik csoport azt mondta, hogy ha nem építünk felhőkarcolókat, akkor az embereknek sokkal messzebb kell költözniük a belvárostól, így sokkal jobban megnő a forgalom és sok időt elvesz az ingázás. Ez rengeteg energiába kerül mind az emberek, mind a társadalom részéről. Az emberek inkább vesznek egy kisebb lakást a belvárosban, és autóznak kevesebbet, így szükségszerűvé vált a felhőkarcolók építése.
Tehát elkezdték a lakóépületeket magasabbra építeni?
A ’70-es évek közepéig nagy lakáshiány volt, ezért a kormány olyan programot tervezett, ami lehetővé tette az épületek tömeges felépítését, ugyanakkor rengeteg szabályt hoztak. Nem akartak 22 emeletnél magasabb lakóépületet, mert nyomasztónak találták. Ezért olyan tervezési kritériumokat szabtak meg, amely szabályozta az épületmagasságot és a szintterületi mutatót (Floor Space Index). Utóbbi annyit jelent, hogy a teleknek hányszorosát lehet felfele építeni, ezt úgy számítjuk ki, hogy az épület összterületét elosztjuk a telek területével. Ha ez a szám 1,0 akkor az épület összterülete nem lehet nagyobb, mint a telek területe. A ’80-as években a beépítési arányszám maximum 4,5 volt, ez nagyjából egy 20 emeletes épületet jelentett úgy, hogy a telken még volt szabad terület parknak. Egyik épületemen ezt a számot 10-re javasoltam, ami nagy botrányt váltott ki, de bebizonyítottam, hogy ez nem fog bántani senkit, és megépült a tervem. Ekkor kezdték megkérdőjelezni a beépítési arányszám fontosságát, ma már szinte el is hagyták ezt. Ez a szám a népsűrűséget is figyelembe vette, amely sokszor nem is annyi volt, mint a valóságban. Lakásonként 2,5 főre határozták meg ezt a számot, de a saját épületeimben népszámlálást végeztem és átlagosan 1,8 fő volt. Ebből ki tudtam számolni, hogy hány autó lesz, mekkora lesz a forgalom, hányan mennek az utcára reggel és jönnek haza este. Eleinte akadályozta a város, hogy ne lehessen túl sok lakást tenni egy telekre, mert túl nagy lesz a forgalom, de a belvárosban főleg gyerek nélküli fiatal párok laknak, autó nélkül, és általában tömegközlekedést használnak.
Így hát növelték a beépítési arányszámot, magasabb épületeket lehetett felhúzni. Egyedül az árnyékolási probléma maradt. Csökkenteni kellett az egyedi alapterület méretét 1000 m2-ről maximum 750 m2-re. Így kevesebb lakás fért egy szintre, de sokkal magasabb lett egy-egy épület. Így az épület árnyéka ugyan messzebbre megy a környéken, de a ház kevesebb ideig takarja el a napot.
Rengeteg díjazott épülete van, melyikre a legbüszkébb?
A Phoebe a kedvencem, bár ez nem annyira ismert. Ez az épületegyüttes egy egész városblokkot foglal magába. Többféle magasságú épületekről van szó: a magasabb része 16 emeletes, de van 6 és 4 szintes is, és van egy lépcsőzetesen ereszkedő épületrész is. Ez az árnyékolás szempontjából kiváló megoldás. Mind a négy környező utcának más a karaktere, ezért minden utcára olyan épületrészt javasoltam, ami kompatibilis a szemközti épületekkel, így nem rivalizál a többivel, belesimul a városrészbe. Az épületek között van ultramodern, konzervatív és családias is. Eezekkel a karakterkülönbségekkel elértük, hogy négy különféle célcsoportot tudtunk megfogni. Az összes lakást egyszerre dobták piacra, és nem versengett egymással a négy épület, mivel mind a négy más-más közönségnek szólt, ezért sikerült szinte egyszerre eladni az összes lakást.
A másik nem egy különleges épület. A magyar Szent Erzsébet-templom melletti épület a Bayview és a Sheppard sarkán, melyben benne foglaltatik az egész belsőépítészeti tervezés elmélete Torontóban. Ez egy nagyon gazdag környék, de minden társadalmi réteg megtalálhatja benne a számára ideális otthont. Akik ide beköltöztek, azok máig azt vallják, hogy ezek a legjobb lakások Torontóban.
Mennyire fontos a tervezés során, hogy hogyan fog kinézni az adott épület?
Az én filozófiám az, hogy belülről tervezek kifelé. Nem úgy álmodok meg egy épületet, hogy ez milyen jól fog kinézni, mert nem tudom, hogyan fog kinézni. Az majd abból jön, hogy milyen a belső szerkezete. A mérvadó kritériumok nem kívülről jönnek, hanem a funkcióból, hiszen az épület célja az első. Az emberi testnek is van egy formája. Ha Isten teremtett minket, akkor biztosan nem úgy kezdte, hogy itt van két dolog a fej szélén, hogy mit csinál, azt még nem tudom, de fülnek fogom nevezni. Mindig belülről kell kifelé haladni, a funkció az első és utána jöhetnek a külsőségek.
És mi a helyzet a nagy sikerű, 2012-ben átadott, és „az év felhőkarcolója” díjat is elnyerő Absolute, vagy - ahogy mindenki ismeri - Marilyn Monroe-tornyokkal?
Ott éppen azt éreztem problémának, hogy nem a funkciót követtem. A cél itt más volt. Mississauga városrész Toronto nyugati vonzáskörzetében nagyon önállósodni szeretne, meg akarja mutatni magát, de ez korábban nem sikerült. A város szívében egy óriási bevásárlóközpont van, hatalmas utakkal körülvéve. A várostervezők azonban azt szerették volna, hogy a központ a tó partján legyen. De ez kudarcba fulladt és sehonnan nem lehetett látni, hol van a központ, így kellett egy jelkép, ami irányt mutat. A célom az volt, hogy megmutassam, az egész város az Ontario-tóhoz szeretne fordulni, de meg van akadályozva ebben. Ezért az épület az alsó szinteken a központ felé tekint, majd ahogy egyre feljebb megyünk, elkezd csavarodni a tó irányába, és mintegy célt érve, végre megpillantja az Ontario-tavat.
Ez olyan dolog, ami lehet hogy jól hangzik, de sok álmatlan éjszakát okozott. Rengeteg technológiai problémát kellett megoldani azért, hogy ezt a kifejezésmódot véghezvigyük. Ugyanakkor nagy sikerélmény is volt, mert azt is megoldottuk, amire azt hittük, hogy nem fog sikerülni.
Egy szemináriumon az egyik előadó épp ezt az épületet hozta fel legrosszabb példának, hogy „bordázott” felépítése miatt rengeteg hőt veszít. Ekkor felálltam és megkérdeztem, vajon tudja-e, hogy ez az épület hőtechnikailag meg van szakítva, és a bent lévő hő nem szökik ki egyenesen az erkélylemezen át a kinti térbe? Mire visszakérdezett, hogy ez hogyan lehetséges. Azt válaszoltam, hogy ha fizet érte, akkor majd megmondom.
De összességében zavart, hogy sok ilyen bravúros technikát alkalmaztunk csak azért, hogy a külsőségeknek megfeleljünk. A tornyokat egyébként Yansong Ma kínai építészmérnökkel közösen terveztük.
Mit szeret Torontóban és mit nem?
Sajnos a tömegközlekedés nem a legjobb, elhanyagoltuk a rengeteg autó miatt. A hatalmas autóforgalom sokszor elviselhetetlen. Én Mississaugában lakom, onnan másfél óráig tart bemenni Toronto északi részére, ez valamikor fél óra volt.
A parkosítást viszont elképesztően jól csinálja a város. Rengeteg a zöld terület és szinte bárhova el lehet jutni biciklivel úgy, hogy nem kell az útra menni. Ezen kívül Torontóba szinte a világ minden pontjáról érkeznek népek és békében megélnek egymás mellett. Nagyon biztonságos, békés város. Remélem, hogy sokáig ilyen marad.
El tudna képzelni Budapesten felhőkarcolókat?
Nem nagyon, csak helyenként, esetleg Csepelt fel lehetne fejleszteni ilyen szempontból. Budapest gyönyörű város, a húgom Victoriában lakik, összegyűjtött 40 házaspárt és végigjárták a Prága-Bécs-Budapest útvonalat. Meghallgattuk a beszámolóikat, mindenki csinált egy-egy filmet, de szinte kizárólag csak Budapestről. Bécstől nem voltak elragadtatva, Prága tetszett nekik, de Budapesttől el voltak ájulva.
Akkor nem is kellene a budapesti várostervezésen változtatni?
Az épületek szépek, de sok el van hanyagolva, főleg a külső városrészeken. Egyes helyeken szükség lenne magasabb épületekre, mint régen a faluban a templomra, hogy be tudjuk határolni, hol vagyunk éppen. Nem kell hogy 60 emeletes legyen, a lényeg, hogy illeszkedjen a városképbe. Csepelen, a régi ipari környezetben nem ártana senkinek egy felhőkarcoló. Magyarország lakossága azonban nem növekszik és nincs szükség annyi új épületre, mint Kanadában. Itthon már meg van az az épületállomány, ami szükséges, csak helyre kellene hozni.
Mivel szeret szabadidejében foglalkozni?
Szerettem motorozni, amatőr versenyszinten is, de a szemem miatt sajnos már nincs rá lehetőségem. Festeni és fotózni is szerettem. Most már nem sokat látok, de azért próbálok az árnyékokkal komponálni. Informatikával is szívesen foglalkozom. Készítettem egy tervezőprogramot is, amelyben azokat az egyenleteket gyűjtöttem össze, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egy épületet matematikailag, forma nélkül meg tudjak tervezni. A végén meg tudom mondani, hogy ennyi és ennyi profitot tudok termelni a vállalkozónak. Ekkor még nem tudjuk, hány lakás lesz az épületben és hogyan fog kinézni, az majd az én dolgom lesz utána. Ha azt mondja, hogy ennyi nem elég, akkor a változókon állítok és az épületnek magasabbnak kell lennie, többért kell eladni a lakásokat, olcsóbban kell felhúzni az épületet, kevesebbért kell telket venni. Eleinte 100-200 változóm volt, most már 10 számmal játszunk. Ekkor még semmi rajz nincs, és mindössze 15 perc alatt meg tudom mondani, hogy érdemes-e belevágni a tervezésbe. Különben 3 hónapig csak rajzolnék és utána a vállalkozó azt is mondhatja, hogy hagyjuk az egészet.
Hogyan tervezi a jövőjét?
Hivatalosan nyugdíjban vagyok, de még van 1-2 munkám, ami most készül el. Az egyik egy 44 emeletes épület Torontóban. Ha ez befejeződik, akkor konzultáns leszek más vállalatoknál. Vannak olyan munkáim is, amik csak 20 év múlva lesznek kész, azokat átadtam más cégeknek. Annyi épületet terveztem az elmúlt néhány évben is, hogy nem lehet, hogy ezt mind én fejezzem be. Így segítek ott, ahol még tudok. Egyébként pedig szeretnék mostantól minél több időt Magyarországon tölteni a lányommal.
Szöveg és kép: Simó Szabolcs
2015
Üzenet a szerzőnek
Nyomtatás
Vissza a lap tetejére
