Mi dolgunk még a hely szellemével?

A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet szervezésében megvalósuló rendezvénysorozat témája Makovecz Imre öröksége, valamint az építészoktatás jövője után ezúttal a genius loci, a hely szelleme volt. A kerekasztal-beszélgetés meghívott vendégei Paár Eszter művészettörténész, a Hely.hu szerkesztője, Torma Tamás építészeti író, kritikus, az Építészfórum „Egy Hely” rovatának szerkesztője, Csóka Balázs építész, az Országépítő szerkesztője, valamint Vukoszávyev Zorán építész, a BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszék egyetemi docense voltak. Kétségkívül mind a négyüknek bőven volt mondanivalójuk a hellyel kapcsolatban, ezért izgalmas, sodró beszélgetés alakult ki e sokszor megtárgyalt, egyetemi kurzusokon is túlbeszélt és – valljuk be, néha – túltudományoskodott témáról. A beszélgetés később megtekinthető lesz az esemény oldalán.

Kezdésként mindenki öt-öt percben adta elő a témával kapcsolatos előzetes gondolatait, felvetéseit. Paár Eszter tihanyi élményeire alapozva a városiak vidékképéről, vidéki életmóddal kapcsolatos elvárásairól és az idillikus falusi utcaképeket felforgató Kádár-kockákról beszélt, Torma Tamás Csontváry Magányos cédrusának helykijelölő szerepét mutatta be és a Villa Rotondánál tett látogatásait idézte fel, Csóka Balázs a devecseri és kolontári vörösiszap-katasztrófa utáni újjáépítések hátteréről osztott meg részleteket, Vukoszávlyev Zorán pedig Hiroshi Sugimoto Égei-tengerről készített fotósorozatától Fra Angelico Angyali üdvözletén keresztül a történeti és kortárs szakrális belső terekig vizsgálta a hely szellemiségét, történetét, atmoszféráját, felvetve olyan, a beszélgetés során többször előkerülő fogalmakat, mint a közösségi identitás, a viszonyulás és a felelősség.

Katona Vilmos friss berlini élményeit felidézve felvetette, hogy vajon mindent újjá kell-e építeni, ez is többször felmerült a beszélgetés során. Torma Tamás a nem-hely már nem is olyan újkeletű fogalmára emlékeztetett, ez olyan tereket, épített környezeteket jelöl, amelyek nem válnak hellyé: pályaudvarok, külvárosi terek, tizenkettő-egytucat bevásárlóközpontok. Ezekhez a terekhez a kötődés hiányzik, nincs időtávlatuk, és bárhol lehetnének a világon, nincs helyi jellegük. Ezek a beszélgetések is új jelentésréteget adnak a meglévő tereknek, vetette fel Vukoszávlyev Zorán, hiszen a Walter Rózsi-villa immár építészeti beszélgetések helyszíne, helye. Csóka Balázs ehhez még hozzátette a közösségeket és az általuk hordozott kultúrát: ezek is elősegítik a "hellyé válást".

Paár Eszter nem érzi igazán a közös kultúra erejét, szerepét Tihanyban, inkább az együttmozgás, a közös gyerekkori, iskolai élmények a meghatározóak, bár Vukoszávlyev Zorán szerint valahol az is közös kultúra és identitás, hogy "mindenkinek van valakije, aki dolgozott az apátságban". De mi történik, ha a helyi közösség kontinuitása megszakad? Gyökereit vesztett generáció vagyunk, aki külön nem figyel erre, hamar elfelejti, honnan jött, szinte senki sem ott él, ahol a szülei, nagyszülei éltek. A közösségeknek újra kell alakulniuk, vetette fel Csóka Balázs, hiszen jelentős népességcsere (városba áramlás, majd a fiatalabb generáció kiköltözési hullámai) zajlott le egyes – népszerűbb – vidékeken. Katartikus temetői élményt idézett fel, ahol saját őseinek neveit fedezte fel a sírokon (igen hasonlót magam is átéltem egy dél-borsodi faluban). Létrehozható-e újonnan a helyi közösség, a helyi identitás? (Horribile dictu, "teremthető-e" a hely szelleme?) Vukoszávlyev Zorán rámutatott, hogy bár Devecserben és más hasonló helyreállítások során teljesen új házak, utcák létesültek, azok vernakuláris beágyazottságát gondos tervezés biztosította, próbálták a régi atmoszférát visszaadni – Csóka Balázs ezt még azzal egészítette ki, hogy az utcaközösségek, szomszédságok is többé-kevésbé megmaradtak, illetve érdekességként idézte fel, hogy volt, akiben az új ház a régi, nagyszülői házat idézte meg, vagy inkább annak emlékét hozta felszínre. 

A regionalizmusról beszélve Katona Vilmos felvetette, hogy vajon Magyarországon a centrumra vagy a perifériára koncentráló regionalizmus figyelhető-e meg, de ez nehéz kérdés, már csak azért is, mert a "szocmodern" környezetben a korai hazai regionalizmus leginkább menekülési útvonal volt, a '90-es évektől pedig úgyszólván elözönlötték a vidéki kisvárosokat az egy kaptafára tervezett organikus-regionalista-szerethető kisközépületek. Torma Tamás elmondta, hogy több száz blogbejegyzés után már általában megérzi, hogy mely helyekről lehet, érdemes filmet forgatni, ez lehet a kulturális aura, például egy híres személyhez vagy eseményhez kötődő történet. Zumthor szerint a hely atmoszféráját már akkor érezni lehet, mielőtt még a részeket elemezni kezdenénk, a helynek, az anyagoknak "hangja" van, amely tudat alatt hat a közeledő emberre. Ugyanígy hatást kelthet egy nem-hely is, Katona Vilmos erre Tarkovszkij filmjeit hozta példaként. Vukoszávlyev Zorán a megtartás, megőrzés kérdéskörét vetette fel: a történetek jelenléte, a termékeny talaj és a minőség szükségesek ahhoz, hogy egy épület valóban megtartásra érdemes legyen.

Első hozzászólóként Mújdricza Péter felvetette, vajon mi kellene ahhoz, hogy például Tihanyban "köszönőviszonyban legyenek" az épületek, majd a tapolca-diszeli Látványtár máig tartó pozitív hatását említette jó gyakorlatként. Erhardt Gábor szerint a genius loci-t talán inkább a hely lelkeként kellene érteni. Jómagam is bekapcsolódtam a beszélgetésbe: vajon tényleg azt a "hely szellemét" érezzük például egy kis faluban járva, amit a helyiek éreznek, vagy elvárásainkat, várakozásainkat és korábbi élményeinket, emlékeinket vetítjük az adott helyre. Számomra az is érdekes, hogy – irodalmi szövegben például – mi az az információmennyiség, amiből egy hely felismerhető, vagy egy közös emlék felidézhető anélkül, hogy minden részletet pontosan megírnánk. Hogy lesz egy új épület, emlékmű vagy építmény a közös identitás része, milyen szerepe van ebben az eltelt időnek, illetve "fentről" eldönthető, elősegíthető-e, hogy ez megtörténjen? Vukoszávlyev Zorán szerint a legfontosabb az építészeti minőség, illetve az, hogy szándék van a minőség- és értékteremtésre. Beöthy Mária az építészeti torzók sorsával kapcsolatban fejezte ki aggodalmát: vissza kell-e, szabad-e mindent építeni? A zsámbéki templomrom rekonstrukciójára kiírt legutóbbi tervpályázat eredménye élénken él még a fejekben: valóban szükség van ilyen mértékű újraépítésre? Rámutatott, hogy ezeket az emlékeket egyedileg kellene megvizsgálni, mérlegelni, erre nem lehet általános szabály, recept – rendelet vagy törvény pláne nem. Utolsóként Márton Ildikó emlékeztetett Meggyesi Tamás balatonfelvidéki építészeti ajánlására, amelyben tíz pontban foglalja össze a helyhez való viszonyulást. Ismerd meg és szeresd meg a helyet, ahol élsz! – szól az első pont. Ennél jobb végszót nem is kaphattunk volna – talán még annyit, hogy minél inkább elnéptelenedik egy település, annál nagyobb szerepe lesz az identitás megőrzésében, az épített környezet "visszaszeretésében" a még álló, régi épületeknek. 

A beszélgetés rövid fogadással záródott. A következő alkalomra őszig kell várnunk, nyári szünet következik.