Anti-építészeti biennálé, vagy mi?

Jelentős kritika érte a néhány napja megnyílt Velencei Építészeti Biennálét a világ egyik meghatározó építészirodájának vezetője részéről, aki szerint a rendezvény az épületek bemutatása helyett társadalmi problémák bemutatására helyezte át a hangsúlyt.

Patrik Schumacher, a Zaha Hadid Architects vezetője szerint a mostanra kialakult "építészet nélküli Velencei Építészeti Biennálé" azt jelenti, hogy fennáll a veszélye, hogy a kétévente megrendezett esemény elveszíti pozícióját a világ vezető építészeti eseményeként. Patrik Schumacher „anti-építészeti biennálénak” nevezete az eseményt, amelyen a nemzeti pavilonok kerülik építészeik munkáinak bemutatását.

„A Velencei „Építészeti” Biennálét rosszul címkézték, és fel kell hagynia az építészet címének igénylésével" – írta Facebook bejegyzésében – „Ez a cím csak zavart és csalódást kelt egy olyan esemény kapcsán, amely nem mutat be semmilyen építészetet. Abból kiindulva, hogy Velence városa nemcsak az építészet globális történetének legfontosabb eleme, hanem általánosságban is reprezentálja párbeszédünket, a szakma összefüggéstelenül csapongó önmegsemmisítésének vagyunk tanúi."

A Zaha Hadid Architects igazgatója számos európai nemzeti pavilont kritizált, köztük a Dancing Before the Moon című brit pavilont – amelyet egyébként a szervezők külön elismerésben részesítettek. Külön felhívta a figyelmet a német pavilonra is, amelyet építési anyagok bemutatótermeként jellemez.

„A legtöbb nemzeti pavilon, beleértve az összes nagyobb európai nemzetet, nem hajlandó bemutatni építészei munkáit, vagy bármilyen építészetet. Ezzel azt üzeni a látogatóknak, hogy nincs figyelemre méltó építészet az adott országokban? Az épületek tervezése és építése okán rossz a lelkiismeretünk? Ez a rossz lelkiismeret lenne a hajtóerő bármilyen kortárs építészet bemutatásának elutasítása mögött immár több mint egy évtizede? A kiállítóterület 99%-ában sehol nincsenek építészeti alkotások"

Schumacher azzal a kérdéssel folytatta, hogy a kurátorok szerint vajon a biennáléra látogató "gyanútlan nagyközönség" mit fog kapni az eseménytől. Azzal érvelt, hogy a kiállításnak több épületábrázolást kellene tartalmaznia.

"Túl szűk az építészetről mint tudományágról alkotott elképzelésem, ha arra számítok, hogy építészeti tervezést látok majd egy építészeti biennálén?" – teszi fel a kérdést – "Nem hinném. Bármilyen társadalmi, politikai vagy erkölcsi kérdéssel is szeretnénk foglalkozni, az építészet szempontjából való relevanciájukat olyan projekteken keresztül mutathatjuk meg, amelyek azt állítják, hogy választ adnak ezekre a kérdésekre" – folytatta.

"Ha a világon minden siralmas, igazságtalan vagy sürgető az építészet legfőbb gondja, akkor ez nemcsak az építészet kompetenciájától független abszurd túlkapás, hanem magának a szakmának a felbomlása és eltűnése. Tudományos körökben, a nyugati építészeti iskolákban ez a folyamat már a Velencei Biennáléig is jutott. Természetesen mindeközben az építészet szakmai munkája folytatódik a háttérben, bár az akadémiai szféra támogatása, vagy biennálén való képviselet és bármilyen vita nélkül, legyen szó Velencéről vagy Chicagóról. Az építészek szakmai munkája túl sápadtnak tűnik, vagy túl banális, vagy erkölcsileg túlságosan megalkudott ahhoz, hogy egy kritikus kulturális esemény magasztos birodalmában platformot kapjon. Úgy tűnik, még a azok építészek is erre a következtetésre jutnak, akiket kurátornak neveztek ki. Hátrahagyják napi munkájukat és szakmai hozzáértésüket, hogy dilettáns társadalomkritikusoknak álljanak be."

Úgy véli, mára a társadalmi gondok tematizálásának megközelítése  alapszinten elvárt, megtámadhatatlan, biztonságos alternatíva lett az építészek számára ahhoz, hogy beszéljenek róluk. Arról nem is beszélve, hogy könnyeben szervezhető és költséghatékonyabb megoldás, mint házakat tervezni. A kockázatos és nehéz feladat, a kiválasztási folyamat, a döntések értelmezése és a 25 építésszel való foglalkozás helyett egyetlen "művész" kaphat megbízást a téma elemzésére, amit azután csinálhat egymagában. Túlságosan kényelmes megközelítés. A nemzeti pavilonok kurátorai számára ez a legegyszerűbb módja megszabadulni a kurátorok vállán nyugvó tehertől. Mindezt lusta, béna és kiszámítható megközelítésnek tartja.

De meddig lehet ez így folytatni? – teszi fel a kérdést.  "A Velencei Építészeti Biennálé éveken át kiemelkedő, páratlan pozíciót épített ki a világ első számú építészeti találkozójaként. Úgy gondolom azonban, hogy az esemény mára fokozatosan felemészti, amortizálja a korábban felépített hírnevét. Felemészti a társadalmi tőkéjét. Ha az esemény folyamatosan felhígul, akár aktívan elkerüli vagy kiszorítja eredeti küldetését, mint építészeti eseményt, akkor sebezhetővé válik az új lehetséges versenytársakkal szemben, ha teljesítik, amit az építészek néma többsége, és feltételezem, a nagyközönség is elvár. Nincs itt semmi más, csak az a létfontosságú funkció, amelyet a Velencei Építészeti Biennálé szakmai életünk számára sok éven át betöltött (és ezt teljesíteni is kell), csak meg kell ragadni."

Bármilyen erősnek tűnhet is első olvasatban Schumacher véleménye, sok igazság van gondolataiban. Valamikor jó húsz esztendeje magam is úgy láttam, hogy a legfrissebb építészeti tervekért, példákért volt érdemes Velencébe kirándulni. De nemcsak Velencébe, hanem a világ jelentős múzeumaiba is. Manapság ugyanakkor a leghíresebb múzeumok, kiállítótermek is különböző múltbéli vagy jelenkori társadalmi kérdések feldolgozására helyezik a hangsúlyt. Egyre ritkábban lehet pusztán kreatív, elgondolkodtató, ugyanakkor gyönyörködtető művészeti alkotásokkal találkozni a Tate Modern, a Pompidou Center, vagy éppen a LACMA időszaki kiállításain. És úgy tűnik, számos ország építészei (vagy legalábbis pavilonjaik kurátorai) is beálltak abba a sorba, ahol valamit nagyon sajnálni kell, esetleg megrökönyödést okozni, ha még nem láttunk róla eleget a hírek áradatában.

A gondolat a magyar részvétel szervezőitől sem esik távol. Az utóbbi években kulturális emlékeink megőrzése volt legalább az egyik fő vonal. A jövő háttérbe szorul, kerülendő témának tűnik, pedig a ma építészei a jövő számára terveznek és építenek, feltéve, hogy normális mederben folynak a világ dolgai.